A nyelvészről Nagy Dóra, az MKI munkatársa írt cikket.

Gáldi László 1910-ben született Miskolcon. A verstan és a stilisztika mellett a nyelvtörténet, valamint a középkori latinság és a magyar–román művelődési kapcsolatok is tudományos tevékenységének körét képezték. Maradandót alkotott továbbá a szótárirodalom történetének területén, és műfordítói tevékenysége is kiemelkedő volt. Nyelvészeti tájékozottsága és nyelvtudása nagy elismertségnek örvendett. Szakmai kiválóságát bizonyítja, hogy huszonnyolc éves korában már a budapesti tudományegyetem magántanára volt, valamint az is, hogy 1942-ben a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagjává, később pedig a Nyelvtudományi Intézet osztályvezetőjévé választották.

Gáldi László nemzetközi elismertégéhez lexikográfiai tevékenysége is jelentős mértékben hozzájárult: nevéhez köthető a Petőfi-szótár, amely Petőfi életművének teljes nyelvhasználatát bemutatja. Ennek koncepcióját ő alkotta meg és irányította szerkesztését. A szótár 1973 és 1987 között négy kötetben látott napvilágot, Gáldi László csak az első megjelenést élte meg. A szótár jelentősége – azon túl, hogy Petőfi minden hozzáférhető kéziratát, levelezését és fordítását feldolgozza – abban áll, hogy ez az első Magyarországon megjelent, egy szerző teljes életművére kiterjedő korpuszalapú szótár. Ezen kívül kiválóan reprezentálja a 19. századi nyelvhasználatot is.

Gáldi jelentőségét A magyar irodalmi nyelv nagyszótárához kapcsolódó munkája is bizonyítja. Mindezeken túl a felvilágosodás és reformkor magyar szótárirodalmának történetét is megírta A magyar szótárirodalom a felvilágosodás korában és a reformkorban című doktori értekezése formájában, melyet főművének tekintenek a magyar nyelvészek. Az ebben tárgyalt időszakot (1779–1838) maga a szerző nevezi a magyar szótárirodalom legköltőibb korszakának.

Nyelvészeti – lexikográfiai tevékenységének meghatározó munkái közé tartozik továbbá az orosz–magyar szótár megírása, valamint a spanyol–magyar szótár elkészítése.

Nagy műveltségét és sokoldalúságát a stilisztika ágán belül elért eredményei is alátámasztják. Módszertani alapelve – melyről gyakran írt, és hangoztatta azt – a következő volt: úgy vélte, hogy az író stiláris műhelytitkai felfedésének egyik legjobb módja a szövegvariánsok egybevetése az írói szövegjavításokkal. Különös figyelmet érdemel, ahogyan a Zalán futásának egyes részeit e szempont szerint elemezte, valamint a Tóth Árpád műveiben megjelenő változtatásokról írt értekezései is tanulsággal szolgálnak.

Verstani kutatásainak egyik fő területe a magyar irodalom volt: a reformkori szépírói nyelvről írt, Nyelvünk a reformkorban című dolgozatában a magyar költői nyelv és verselés fejlődését mutatja be Vörösmartyval kezdve egészen Petőfiig.

Mindezekből jól láthatjuk tehát, hogy Gáldi László nemcsak a lexikográfia, hanem a verstan egyik legmeghatározóbb magyar képviselője volt.

Gáldi László kiváló tehetségéhez szigorú pontosság, tervszerű időbeosztás és akaraterő társult, melyek mind hozzájárultak sokoldalú munkásságának kifejtéséhez, s melyeknek köszönhetően méltán emlékezünk ma rá mint a magyar nyelvészet, az irodalomtörténet, a romanisztika, valamint a műfordítás és a szótárszerkesztés kiemelkedő, nemzetközileg elismert alakjára.

Források

• Barta János: Gáldi László. Irodalomtörténeti Közlemények, Budapest. 1974/2.
• Beke György: Gáldi László. Interjú a Tolmács nélkül c. kötetben. 1972. 214–20.
• Szabó Zoltán: Gáldi László életműve. Utunk 1974/11.