Történelmünk egyik legkilátástalanabb karácsonya volt 1944-ben. December 24-én a „gépesített tatárjárás” gyűrűt vont Budapest körül és a „vörös áradat” hazánk nagyobb részét már uralma alá hajtotta. A magyar fővárosban rekedt mintegy 800.000 civil, valamint a Festung Budapest 70–79.000 magyar és német védője hiába fohászkodott az Istenhez… Azon a Szentestén a Mennyből az angyal és a Stille Nacht zenei kísérete angyali helyett pokolivá vált, hiszen azt a bosszúszomjas és zsákmányéhes Vörös Hadsereg lövegei és Sztálin-orgonái szolgáltatták.   

Annak ellenére, hogy Budapestet elérte a háború pokla, az emberek karácsonyi bevásárlásaikat intézték, tartós élelmiszereket halmoztak fel. Pénzért és nemesfémért bármit lehetett kapni. Jártak a villamosok, nyitva voltak az éttermek, üzemeltek a mozik és a színházakban előadások voltak. 

A magyar emigráció hadtörténésze, Gosztonyi Péter gyerekfejjel élte át e karácsonyt Budapesten, amelyre a következőkben emlékezett: „Az áruházak polcai tele voltak karácsonyi ajándékoznivalókkal. És a nagyközönség vásárolt. A Nagykörúton, az Andrássy úton, a Váci utcában csak úgy nyüzsögtek az emberek. Tele voltak az éttermek és a kávéházak. Gyerekként, 12 évesen éltem át ezt az időszakot. Nem volt az az érzésem – s úgy látszik, a felnőtteknek sem, legalábbis azoknak, akik nem tartoztak az üldözöttekhez –, mintha egy ostrom előtt álló nagyváros központjában lennénk. Sőt! A budapestiek egyszerűen nem akarták észrevenni, hogy a HÁBORÚ elérte már a házuk küszöbét. A Vörös Hadsereg ott állt Pest előterében. Magyar katonát az utcákon nem lehetett látni. Németet igen. Fegyelmezetten vonultak kis csoportokban fegyveresen »kelet« irányába. Aki esetleg lemaradt – tanúja voltam egy ilyen esetnek –, az bevárta a legközelebbi villamost, és géppisztollyal vagy páncélököllel felszerelten – felszállt a szerelvényre. Az utazók előzékenyen hellyel kínálták a »vitéz urat«. December 24-én tele volt Pest karácsonyfákkal. Mint minden esztendőben, így 1944 decemberében is utca hosszat alkalmi kereskedők árusították portékáikat. A pénz kezdte ugyan értékét veszíteni, de akinek volt pénze, az két kézzel szórta.”¹

Galambosi Róbertné VI. kerület, Jókai utca 12. szám alatti lakos a következőket rögzítette visszaemlékezésében: „Karácsonykor még a lakásban töltöttük az ünnepet. Édesanyám a karácsonyfa mellett ült, mikor a ház- tetőtere belövéssorozatot kapott. A hatemeletes ház annyira kilengett, hogy a feldíszített karácsonyfa édesanyámra dőlt. Légóparancsnok nagybácsim mozgósította a tűzoltó csoportot. A ház padlása az orosz katonáktól gyújtóbomba sorozatot kapott. Ezt a lövedéksorozatot akkor Sztálin-orgonának² hívták és foszfor töltetűek voltak. A kilövések után a lövedékek már a levegőben, röptükben is izzottak. Félelmetesek voltak. Az égre nézve sokszor láttunk ilyen sorozatokat. A minket ért gyújtóbombák szerencsére a kiselejtezett, nagy méretű tűzhelyekre estek. Mire a szétfröccsenő foszfor olthatatlan tüzet okozott volna, a tűzoltó csoport elfojtotta a keletkező lángokat. A tragédiát megúsztuk. Ekkor már le kellett költözni a pincébe.”³ 

Preszly Béla a VIII. kerületi Kun utcai tűzoltóparancsnokságon élt szüleivel, s így emlékezett: „[…] 1944 karácsonyán a tűzoltócsaládok a laktanya udvarán sétáltak karácsony másnapján. Ez teljesen elképesztő volt. Úgy éreztük magunkat, mintha kint lennénk a városban, olyan biztonságban, nyugalomban volt mindenki, és ragyogó napsütés is volt. A gyerekkel beszélgettünk. Az egyik tűzoltó felkapta az akkor kétéves húgomat és ráültette az egyik piros kocsira, mert a modern tűzoltóautókat a németek korábban már elvitették és csak a régi lovas kocsik maradtak meg. 

Még karácsony előtt Édesapám szervezett egy színházi estet Latabár Kálmánnal a tűzoltógyerekek részére. Nagyon vicces volt. Latabár kihívta a jó gyerekeket a színpadra. Én is köztük voltam, és süteményt ajándékozott mindenkinek. Édesapám a színházak és nyilvános használatú termeknek volt a felügyelője. Ezáltal összeismerkedett színészekkel és írókkal. Latabárt is így hívta meg, Darvas Józsefet is így ismerte meg. Édesanyám föld alatti sajtónak nevezte. Édesapám elment Darvashoz és a föld alatti sajtónál ismerkedtek meg. Édesapám decemberben, még az ostrom előtt vidékről disznókat hozatott fel teherautókkal. A laktanya udvara tele volt levágott disznókkal, melyeket a köztűzoltóknak, nem a tiszteknek hozatott. Édesapám azt mondta a tiszteknek, megvan a lehetőségük, hogy biztosítsák a családjuk fenntartását, de a köztűzoltóknak nincs erre módjuk. Ott feküdtek a disznók kiterítve a földön. Egy Erdélyből befogadott menekült, Futó Mózes kisfiának is mondta Édesapám: »Bandi fogjál egyet és vigyed«. Édesapám gondoskodott rólunk is. Rengeteg tartós élelmiszert és Stühmer csokoládékat hozott nekünk.”⁴

Gróf sárvár-felsővidéki Széchényi Viktor – aki tartalékos huszártisztként küzdött a Nagy Háborúban – az ismert vadász, utazó és író, gróf sárvár-felsővidéki Széchényi Zsigmond édesapja, azon a napon az I. kerületi Úri utca 52-ben rekedt: „Lilivel 8 órai misén. Már 1-kor ebédelünk, mert Alice Pomázra siet két napra. Ebéd előtt [az – BZ] egész Hoyos család és Blankiék jönnek ünnepet kívánni. ½ 3-kor Lilivel 3 órás éjféli misére, utána [az Úri utca – BZ] 52-esben, hol [az – BZ] unokák, Zsiga és [a – BZ] dédunokák jelenlétében kis karácsonyfát gyújtunk. […] ½ 6-kor elköszönünk, hogy hazamegyünk a Völgybe.⁵ Lesétálunk a Széll Kálmán térre, s már […] a sötétség. Ott megtudjuk, hogy villamos nem jár – és a Szép Ilonkánál már bent vannak az oroszok! Mit tegyünk? Vissza [az – BZ] Úriba, sikerül telefonálni [a – BZ] Völggyel, ott még nyugalom van ugyan, de környéken heves géppuska- és ágyútűz. Zsigának sikerül egy kis katonai autót kapni – kétüléses –,⁶ Lilivel s [a – BZ] sofőrrel beleszorulunk, a hátulsó lyukba Cziráky Béla (Lilly sógora) hadapród őrmester. Megindultunk – a Pasaréti úton – a Pázsit utcáig, ott német katonák visszaparancsolnak – gépfegyvertűz.

½ 9-re megint vissza [az – BZ] Úriba, itt hálunk Zsigánál. Lili kanapén, én […] karosszéken. Külföldi rádió szerint Debrecenben ellenkormány alakult! Dálnoki Miklós és Vörös tábornok, Teleki, egy kath.[olikus – BZ] és egy ref.[ormátus – BZ] pap stb.⁷

Egész éjjel ágyúzást s gépfegyvertüzet lehetett hallani.”⁸

Ifj. dr. Fábián Gáspár – egy csendőrtiszttel való affér miatt – fegyelmi eljárás alatt álló rendőrfelügyelő a XI. kerületi Kelenhegyi lépcső 6. szám alatti villában lakott: „Komor karácsonyi hangulat. Reggel gyóntam és áldoztam. […] A városon mintha egy nagy szerencsétlenség előszele látszódnék. Hiszen olyan közel vannak az oroszok. Néhány könyvet veszek édesapámnak. Hazamegyek. Az ebédlőben állítottuk fel a karácsonyfát, és távollétemben édesapám bekészítette a karácsonyfa mellé az ajándékaimat éppen úgy, mint régen. Minden csomón rajta a név, akinek szánta. Ma este ketten leszünk.

Karácsonyfagyújtás. Édesapámmal kettesben énekeljük végig a szent karácsonyi énekeket. Nem néztünk egymásra, mert sírva fakadtunk volna.

Este fél 8-kor elindulok, hogy meglátogassak egy beteget az Új Szent János kórházban. Sietek, mert 8-ig mennek csak a villamosok, és én vissza akarok még érni. A megállónál dühödt embertömeg ostromol egy villamost, amelyről végül lemaradtam. Várok sokáig, nem jön villamos. Az ellenőr megmondja a szomorú hírt: Nem is megy több, mert a Szép Ilonánál bent vannak az oroszok! Óriási megdöbbenés. Erre senki sem számított! Nem nagyon hisszük el, de sajnos a rettenetes hírt megerősíti a mind erősebben hallható csatazaj. Szép karácsony este.”⁹ 

Dr. Geiger Gyula XII. kerületi zugligeti lakosként vészelte át az ostromot: „December 24-én kora délelőtt, bementem a Gellért pezsgőfürdőbe, ahonnan vásárlás céljából a belvárosba siettem. Többek között láttam egy kis fehér, herendi porcelán kutyát. Kutya a hűség jelképe, gondoltam, és megvettem Édesanyámnak. Hivatalomba is benéztem, ami a Városháza Károly körúti egyemeletes frontján volt. A szobám falaira akasztott fényképeimen tekintetemmel körüljárva, mind több ágyúdörgést hallottam. Sietve hazaindultam. Az utcán, mint egy hangyabolyban, siető emberek, csomagokkal felpakolva, mintegy futólépésben közlekedtek. A Nyugati pályaudvar irányából egyszerre hatalmas robbanás volt hallható. Egy éppen a Városháza előtt haladó német katona kérdésemre válaszolva lakonikusan »die schiessen ein« [magyarul: lőnek – BZ] kijelentéssel elsietett. Hazaérve, igen nyomott hangulatban, szüleimmel feldíszítettük kis karácsonyfánkat. Nővérem már nem volt velünk, mert férje kérésére, november végén, katonai teherkocsira kéredzkedve, férjének Jánosházára telepített alakulatához utazott. Kertünkben ekkor már a várbeli testőrség néhány szál, hatalmas katonája tartózkodott, akik ablakunk alatt, a földbe két gépfegyverállást vágtak.  Hogy meddig maradnak, nem tudták. Hideg volt, ezért teát főztünk részükre. […]

Szentestén, életemben először, nem gyújtottuk meg a karácsonyfát. Állandó ágyúdörgések közepette a házunk előtti réten magyar katonák futkostak, a tőlünk nyugatra fekvő Szarvas út felől a város felé. Budakeszi felől az ágyúzások mind sűrűbbekké váltak. A hadijelentésekből tudtuk, hogy a szovjet hadsereg déli irányból megkerülte a várost és annak nyugati oldala felől nyomul előre. Kinézve a sötét éjszakába, éjfél után 2 óráig láttunk futkosó magyar katonákat. Addig a legszükségesebb holmijainkat, kofferokba csomagoltuk, majd ruhástul lefeküdtünk. Én túrabakancsban, síkosztümben dőltem le. Útra készen. Kisvártatva ablakunk redőnye megzörrent… Kiszaladtam, hogy csatlakozásomat megbeszéljem, de a katonák már elmentek. Annyira siettek, hogy a gépfegyvereket az állásban hagyták. Még sógorom gépkocsijának ajtaja is nyitva maradt, ahol addig melegedtek katonáink. Bementem, és ajtónkat bezártam, beláncoltam, majd visszamentem szüleimhez. A Gondviselés műve volt! Ágyon fekve, felöltözve vártuk az elkövetkezendőket. És imádkoztunk. Éjfél után, 3 órakor, nagyobb dörömbölésre kiléptem hálószobánkból, és az abból nyíló ebédlőnkben egy orosz katona állott, puskájával felém fordulva…

A nyitott ajtón hátraszóltam: »Itt vannak az oroszok.«”¹⁰

Az első vonalban, a szovjetek által még meg nem szállt országrészben, de a Harmadik Birodalomban is keserű volt a magyarok karácsonya. Érezte és tudta mindenki, hogy Magyarország területén két totalitárius eszme viaskodik egymással és abból semmi jó sem származik a magyaroknak.

A magyar királyi 1. honvéd hadsereg-parancsnokság I.a (hadműveleti) osztályának beosztott vezérkari tisztje, nemes eszenyi Eszenyi László vezérkari százados erről az alábbiakat rögzítette memoárjában: „Rettenetesen egyedül éreztem magam. Nővéremékről, kislányomról hosszú hetek óta nincs hírem. Legutolsó jelentéseink szerint a főváros bekerítése napok kérdése, megborzadva láttam, hogy az »Führer« városerődnek jelölte ki, és elrendelte védelmét, ha kell, utcáról utcára folyó kézitusáig. A hír kegyetlenül szíven ütött. Balassagyarmat volt bölcsőm ringatója, szépre-jóra tanító, nevelő anyám, és végig kellett néznem halálos vergődését. Budapesten ismertem meg a magasabb kultúrát, a fényt, a pompát, a szerelem gyönyörét, az a ragyogó város volt a szeretőm, most sor kerül lassú megerőszakolására. Meddig próbál még az Isten?

Váratlanul belépett László [vitéz László Dezső vezérezredes, hadseregparancsnok – BZ]. Először, amióta a parancsnokom. Eddig irodájába hívatott, ha valamit akart tőlem. Felugrottam és meghajoltam. Rögtön leültetett, és maga is letelepedett az egyik öblös karosszékbe. Egészen emberközelbe került. Érdeklődött, hogy mit csinálok karácsony este. »Nekem senkim sincs, Nagyméltóságod« – válaszoltam, s csak akkor véreztek meg a szavaim, amikor már elhangzottak. Elmondta, hogy neki sincs a feleségéről híre egy ideje. Kérdezősködött a legénység hangulatáról. Ez volt az egyik vesszőparipája az általam szerkesztett hangulatjelentés olvasása óta. Annak az érzésemnek adtam kifejezést, hogy karácsony napján lélekölő lehet magukra hagyva ülni a behavazott állásokban. Felcsillant a szeme, és elrendelte, hogy egy óra múlva terepjáró gépkocsin kimegyünk az állásokba.

Egész éjjel esett. Vastag, szűz hó borította be a tájat, az Úristen fehér leplet terített földanyánk megsebzett arcára. Dél felé értünk ki az arcvonal egyik veszélyes pontjára. László maga választotta ki, Jányhoz [azaz vitéz Jány Gusztáv vezérezredeshez, a doni magyar 2. hadsereg parancsnokához – BZ] hasonló, bátor ember volt. Sok kitüntetési érmét vittünk magunkkal, amiket maga akasztott az emberek mellére, de sokkal jobban örültek a cigarettacsomagoknak és a pálinkának. Emelkedett hangulatban közeledtünk a harmadik állásrészhez. Ez állandóan szórványos aknatűz alatt állott. László ragaszkodott ahhoz, hogy legelöl lévő fészkek egyikébe menjünk ki. Nem nagyon rajongtam a gondolatért, kísértett a doni emlék. Jány is egy ilyen alkalommal sérült meg súlyosan.¹¹ Javasoltam, hogy előremegyek a hasig érő hóban a zászlóaljparancsnok által mutatott fészekig, amit teljesen eltakart a hó. Ők jöjjenek utánam. Pár percnyi keresés után szinte becsúsztam az állásba, ahol az óvóhelyen három-négy puskát találtam gúlába támasztva, és a szurony végén egy papírdarabon kezdetleges írással a következő üzenet: »Ha jó a baka kenyér nélkül, legyen jó a puska baka nélkül. Mi elmentünk.« Fojtogatott a nevetés, amikor átadtam Lászlónak a papírt. Kevesebb humorérzékkel rendelkezett, mint én. A csapattisztek előtt elég élesen rendreutasított, amit soha azelőtt nem tett meg velem. Én viszont, amikor visszagondolok a feliratra, még több mint négy évtized után is mosolyognom kell.”¹² 

A Szegedről menekült 5. számú helyőrségi kórház az esztergomi Szent Antal Reálgimnázium épületében működött. Személyzetéhez tartozott Németh András másodéves orvostanhallgató, karpaszományos őrvezető: „A hó egyre sűrűbb pelyhekben esett, és olyan jó volt visszagondolni gyermekkorom fehér karácsonyaira. A templomhoz értem. A mise már megkezdődött, korábban az elsötétítés miatt, mert a nagy ablakok nem voltak befedve. Gyertyák égtek az oltáron és imitt-amott a padokon. Férfiak rajtam kívül – néhány reszketeg öreget kivéve – nem voltak, mindenki térdelt és énekelt: Mennyből az angyal, Pásztorok, pásztorok és a többi szép karácsonyi éneket. Sírtam, és könnyeimen keresztül az égő gyertyák megkétszereződtek, és olyan csillogóvá váltak, mint ahogy otthon az újszegedi kis templomban gyermekkoromban láttam. […] 

A lányok minden szobában feldíszítették az egyszerű fenyőfát, házilag készített szaloncukorral aggatták tele. Csillagszóró nem volt, de amikor az első lángot meggyújtottuk a földszinti kórteremben, néma csönd lett… Valaki a homályban elkezdte: Mennyből az angyal… Lassan, félve csatlakoztak hozzá, az ének egyre erősebbé vált, a pincéből többen visszajöttek, és zengett a dal, elnyomta az egyre közelebb becsapódó lövedékek ünneprontó hangját. Mindenki sírt…

1944-ben is megszületett a Kisjézus…

Égő gyertyával és a csomagokkal jártuk a kórtermeket. Óriási dörrenés hallatszott, a ház megindult, mintha földrengés volna.

– Ez közel volt – suttogtam kiszáradt torokkal.

Megálltunk egy pillanatra, Atanáziának a szeme sem rebbent. 

– Nővérke, nem fél?

– Nem – mondta határozottan –, a jóistennek most szüksége van ránk, nélkülünk ez a sok szerencsétlen ember nem tudná megünnepelni egyetlen fia születésnapját.”¹³ 

A soproni M. Kir. „II. Rákóczi Ferenc” Honvéd Gyalogsági Hadapródiskola 16 esztendős, 2. évfolyamos növendéke, Szepessy László és osztálytársai a pécsi hadapródokkal együtt került ki a Harmadik Birodalomba. Szerelvényük e napon rövidebb időre megállt Erfurtban: „Kiszálltunk és bevonultunk a központi várócsarnokba. Óriási meglepetésünkre egy hatalmas, kis kék lámpákkal díszített karácsonyfa állt a csarnok közepén. Német katonák is álltak körülötte, több sebesült is volt közöttük. A megafonból a Stille Nacht hallatszott, amit mi is együtt énekeltünk németül vagy magyarul. Utána az állomásparancsnok átadta a Birodalom üdvözletét és bátorító szózatot tartott. Szerencsére ebből nem sokat értettünk, mert ékes szász dialektusban (Scheise-sachse) [sz.r szász – BZ] beszélt. Amikor visszatértünk a vonatba, több vagonból karácsonyi énekek hallatszottak. Mi is csatlakoztunk ehhez és egy jó órán keresztül legalább el voltunk foglalva. A vonat csak estefelé indult tovább. A karácsonyi gyertyagyújtás időpontjában Erfurt és Eisenach között járt a vonat. Mindenki a családra, az otthon maradottakra gondolt, vajon, hogyan tudják megünnepelni a Karácsony estét. Így telt el az első Karácsony esténk, amit idegenben, nem a családunkkal töltöttünk! 

Karácsonyra írtam egy verset, amit a vagonban felolvastam. Az ottani hangulat érzékeltetésére leírom a vers utolsó szakaszát: