Az évfordulóról Csarnai Márk kutatónk írt cikket.

1944. december 24-én a front elérte Budapestet és megkezdődött a magyar főváros 7 héten át tartó pusztító ostroma. Budapest pokoljárása azonban már korábban, 1944 tavaszán kezdetét vette, amikor a város felett megjelentek az első angolszász repülőgépek. Bár az első bombázást Budapest ellen még a szovjet légierő követte el 1942 szeptemberében, a főváros ipari és közlekedési csomópontjainak rendszeres és folyamatos bombázása azonban csak másfél évvel később kezdődött meg.

Az angolszászok 1944 szeptemberéig 14 légitámadást hajtottak végre Budapest ellen.
Budapest elfoglalásáról 1944. október 24-én született döntés Moszkvában, öt nappal később pedig megindult a szovjet offenzíva a főváros ellen. Budapest megtartását a német hadvezetés kiemelt fontosságúnak tartotta, ezért a pesti hídfő tágabb védelmére 1944 őszén az Attila I-III. védelmi vonalat építették ki a szovjet előrenyomulás megakadályozására.

A Sztálin által szorgalmazott menetből történő elfoglalás kísérlete hamar kudarcot vallott, ezért előtérbe került a két oldalról történő bekerítés, ami miatt sajátos versengés alakult ki Rogyion Jakovlevics Malinovszkij marsall, a 2. Ukrán Front és Fjodor Ivanovics Tolbuhin marsall, a 3. Ukrán Front parancsnokai között.

A Budapest körüli ostromgyűrű 1944 karácsonyán zárult be. Bár a szovjet katonai vezetés két századoson, Ilja Afanaszjevics Osztapenkon és Steinmetz Miklóson keresztül megadásra szólította fel a védősereget, a kísérlet eredménytelen volt. Ostapenkot ugyan Budaörsnél fogadták, de az ultimátumot felsőbb utasításra hivatkozva nem vették, majd sértetlenül távozott, azonban a visszaúton aknatalálat érte és életét vesztette. Steinmetz el sem érte a német vonalakat, mert terepjárója az Üllői úton aknára futott. A két parlamenter halálát a szovjetek propaganda célokra használták fel.

A szovjet csapatok 1945. január 11-én érték el a főváros belső kerületeit, ahol háztól-házig folyt az elszánt és véres küzdelem. Január 16-án a Vörös Hadsereg végső rohamot indított a Körút több szakaszán, másnap pedig Karl Pfeffer-Wildenbruch SS-Obergruppenführer, "Budapest Erőd" ("Festung Budapest") parancsnoka a budai oldalra vezényelte megmaradt erőit. A visszavonulás biztosítására a németek előkészítették a dunai hidak felrobbantását. Január 18-án az utolsó kettő épségben maradt híd (az Erzsébet híd és a Lánchíd) felrobbantásával ért véget Pest ostroma. A fővárosért vívott elkeseredett küzdelem súlypontja ezt követően a budai oldalra helyeződött át.

Februárra a Várba visszaszorult német-magyar csapatok felélték élelmiszer- és lőszertartalékait, utánpótlásvonalaikat már régen elvágták, az utolsó légi úton továbbított szállítmányt február 9-én dobták le a Vár felett, a körbezárt Budapest felmentésére tett német kísérletek pedig kudarcba fulladtak, ezért február 11-én 40-45 ezer katona kísérelte meg az ostromgyűrűt áttörve kijutni a városból, ez azonban mindössze csak 600-800 főnek sikerült.

Két nappal később, február 13-án Buda is szovjet kézre került, és ezzel befejeződött a magyar fővárosért vívott küzdelem. Az ostromot követően százezernél is több civilt hurcoltak el málenkij robotra Budapestről és a környező településekről. Malinovszkij ugyanis a védők magas létszámával magyarázta a Főváros elfoglalásának elhúzódását. Ezt igazolva 110 ezer hadifogolyról tett jelentést, melynek többsége nem katona, hanem civil volt. 
A Budapestet védő német és magyar csapatok létszáma azonban nem érte a Malinovszkij által jelentett 160 ezer főt. A valóságban ez a létszám 70-80 ezer főből állt, mely fele annyi sem volt, mint a szovjet 176 ezer fős létszáma. A harcokban a fővárosi lakóépületek többsége elpusztult, és hatalmas károkat szenvedett a közműhálózat is.

Miközben 1944 december 24-én Budapest körül bezárult a szovjet ostromgyűrű, Sopronkőhidán kivégezték Bajcsy-Zsilinszky Endrét, publicistát, politikust, a Magyar Nemzeti Felkelés Felszabadító Bizottságának elnökét. Bajcsy-Zsilinszky politikai pályáját az őszirózsás forradalom után kezdte Gömbös Gyula oldalán, mikor szerepet vállalt a Magyar Országos Véderő Egylet megszervezésében. 1919-ben azonosult a szegedi ellenforradalmi kormány politikájával. 

Az 1922-es, 1931-es és 1939-es választások során beválasztották a Nemzetgyűlésbe. Parlamenti mandátumát az Egységes Párt képviselőjeként vette át, második parlamenti ciklusát azonban már saját pártja, a Nemzeti Radikális Párt színeiben kezdte, majd miután szervezete beolvadt a Független Kisgazdapártba, 1939-ben kisgazda képviselőként tevékenykedett tovább.

Egyre inkább a korszak harmadikutas, népi politikája felé fordulva bírálta a nemzetiszocializmust és a hitleri Németországot. A harmincas évek végétől és a negyvenes évek elejétől a német- és háborúellenes ellenzék vezéralakjává vált. 1942-ben szerepet vállalt a március 15-i háborúellenes tüntetés megszervezésében, felszólalt az újvidéki razzia során elkövetett túlkapások ellen és követelte az eset kivizsgálását.

Németellenes nézetei miatt hamar a Gestapo figyelmébe került, így Magyarország német megszállása után az elsők között keresték fel, ám csak heves tűzharc árán sikerült letartóztatni, melyben ő maga is megsérült. Szabadulása után hozzálátott az ellenállás megszervezéséhez, és elvállalta a Magyar Nemzeti Felkelés Felszabadító Bizottságának elnökségét. 1944. november 23-án letartóztatták és a Margit körúti fegyházban katonai bíróság elé állították, azonban mentelmi joga miatt ügyét kénytelenek voltak elkülöníteni. Halálos ítéletének kihirdetésre 1944. december 23-án került sor, melyet másnap végrehajtottak.

Nézeteit publicistaként a Szózat, az Előörs, a Szabadság és a Független Magyarország hasábjain hirdette.