A mai évfordulóról Nagy-Luttenberger István, a Magyarságkutató Intézet Történeti Kutatóközpontjának tudományos főmunkatársa írt cikket.

Ha feltesszük magunknak a kérdést, kik kormányozták Magyarországot a leghosszabb ideig, akkor valószínűleg nem gondolunk a 19. század első felének meghatározó jelentőségű államférfijára, a „legmagyarabb Habsburgra”, aki 51 éven át helytartóként, majd nádorként szolgálta a magyarság ügyét.

Habsburg József Antal főherceg élete azonban nem úgy indult, hogy Magyarország ügyeivel fogja azt tölteni. Apja, Lipót főherceg, Mária Terézia másodszülött fia, apjuk toszkán örökségének élén Firenzében boldogan kormányozta a kicsi, de gazdag és kulturálisan kiemelkedő fontosságú nagyhercegségét. Boldog házasságban élt Mária Ludovika spanyol infánsnővel, aki nem kevesebb, mint tizenhat gyermekkel ajándékozta meg. A sorban kilencedikként látta meg a napvilágot Firenzében József Antal 1776. március 9-én.

A Lipót-féle toszkániai Habsburg-mellékág sorsa akkor változott meg, amikor II. József második felesége, Mária Jozefa halálát követően úgy döntött, hogy többé nem házasodik meg, ugyanis ezzel a trón örökösévé Lipót főherceg, illetve gyerekei váltak. József azonban a fiúk között az ötödik legidősebb volt csak, így kevés esélye lehetett trónra kerülni. A vidám firenzei udvarban kiváló tudósok tanították a többségében jó képességű és tehetséges gyerekeket a tudományok széles skálájára. A sors különös fintora, hogy a legidősebb fiú, a későbbi császár-király messze nem tartozott a legjobbak közé. Az ifjú főhercegekre egyházi, katonai vagy hivatalnoki pálya várt.

II. József halálával 1790-ben a családi idill gyökeres fordulatot vett. A családfő II. Lipót néven császár és király lett, a korabeli Európa egyik legnagyobb államalakulatának élére került. A 43 éves Lipót előtt hosszú uralkodás állhatott volna, ha két év múlva egy hasnyálmirigy-gyulladás nem vetett volna véget életének. Utóda, József legidősebb bátyja, Ferenc lett, aki előtt embert próbáló feladat állt: a forrongó Franciaország hadat üzent a régi Európának.

Magyarországon már 1790-ben nádor választottak Sándor Lipót személyében, aki Józsefnél négy évvel volt idősebb. Egy véletlen baleset azonban ismét közbeszólt. A laxenburgi kastélyban egy tűzijáték előkészítésekor robbanásban a nádor olyan súlyos sérülést szenvedett, hogy 1795. július 12-én meghalt. Utódául Józsefet szemelték ki, aki akkor még túl sokat nem tudott a magyar viszonyokról. Mindössze 19 éves volt ekkor, az országban bátyja koronázásakor járt először három évvel azelőtt. A helytartói kinevezését 1795. szeptember 20-án kapta meg, majd az 1796-os pozsonyi országgyűlés közfelkiáltással nádorrá választotta. Nem ismerte a magyar viszonyokat, a magyar vezetőket, a magyar nemzetet. Az országba érkezve azonnal munkához látott. Nagyon hamar megismerte és megszerette a magyarokat. Ettől kezdve csak addig volt Habsburg, amíg azt az ország érdeke engedte, hamarosan meleg szívű, büszke magyar hazafi vált belőle.

Az első és közel két évtizedig legfontosabb feladata a honvédelem megszervezése volt. A franciák négy alkalommal léptek Magyarország területére, a nádor fáradhatatlanul munkálkodott az ország védelméért. Olyannyira kiállt az országért, hogy egy alkalommal, 1805–1806 fordulóján még a leváltása is megfordult bátyja fejében. A francia háborúk lezárultával sem lett könnyebb a helyzete. Az abszolutista uralkodást, majd a reformmozgalom elleni, olykor erőszakos uralkodói fellépést helytelenítette, így gyakran került konfliktusba a bécsi udvarral.

A reformkorban a mérsékelt, fontolva haladás híveként rendkívül sokat tett az országért politikai értelemben, de a magyar kultúra támogatásával is. Adományaival a Nemzeti Múzeumot, a Széchényi Könyvtárat, a Tudományos Akadémiát és a magyar tisztképzés, a Ludovika Akadémia ügyét is támogatta, de a Védegyletet is megóvta az udvar támadásaitól.

1847. január 13-án Budán bekövetkezett halálával a magyar nemzet egy nagy formátumú vezetőjét veszítette el, aki „Habsburgnak született és magyarnak halt meg”. Történelmi alakja méltatlanul feledésbe merült, habár nevét közterületek és iskolák is őrzik, nem foglalja el a neki méltó helyet a magyar történelmi köztudatban.