A költő születésének 203. évfordulója alkalmából Raffay Andrea kutatónk cikkét olvashatják.

Rákosi Jenő a temesvári Arany János Társaság megalakulásakor elmondott beszédében, mely Rákosi Jenő A magyarságért című könyvében olvasható, a következőket mondta Petőfi Sándor és Vörösmarty Mihály mellett a XIX. század harmadik nagy magyar költőjéről, Arany Jánosról:

„Soha magyar író mélyebben nem látott bele abba a feneketlen tengerbe, melyet emberi léleknek mondunk, mint az ő réveteg szeme. Dalai, balladái, elbeszélő költeményei egy külön Magyarország területét népesítik be. Históriánk egy részét, a magyar népét, ha nép és história merőben kiveszne, az ő műveiből rekonstruálni tudná egy hivatott történetíró. Mert az ő versei dokumentumok. Nemcsak az ő egyénisége van bennök megörökítve, hanem a magyar népé is, és az is, hogy a magyar nép milyennek látta magát a jelenben és milyennek látta a históriáját.”

Arany János már életében halhatatlannak számított. A lélekábrázolást nagy epikai műveiben, művészi tökéllyel kiformált balladáiban kora világirodalmának szintjére emelte. A hibátlan formaművész, a költői nyelv zeneiségének és szemléletességének művésze egyesül népi ihletésű, de a romantika és a realizmus eredményeit magába foglaló költészetében, hogy a népét féltő, kora problémáitól gyötört, a hajdani képek látomásait idéző, érzékenyen rezdülő lelket kifejezze. Alapvetően két kérdéskör, a magyarság és európaiság, valamint a bűn és a bűnhődés kérdése foglalkoztatta őt egész életében.

Tehát irodalmunk legnagyobb epikusa művészi alkatánál fogva inkább elbeszélő szerző. Ám ezt az igazságot ki kell egészítenünk egy másikkal, hiszen Arany egyben legnagyobb lírai költőink közé is tartozik: olyan költemények, mint például az Őszikék darabjai, az Ősszel, a Dante, a Széchenyi emlékezete lírai költészetünk legnagyobbjai közé tartoznak.

Arany János 1817. március 2-án született Nagyszalontán, Bihar vármegyében, Arany György és Megyeri Sára református szülők tizedik, későn született gyermekeként. Kilenc testvére közül csak első nővére, szüleinek legidősebb gyermeke maradt életben. 1634-ben Arany egyik ősét I. Rákóczi György erdélyi fejedelem nemességre emelte, de a XVIII. század kormányhatóságai kétségbe vonták ezt a nemesi címet, s e hosszú ideig tartó per szegénnyé tette a családot: Arany édesapjának csak egy kis háza és néhány hold szántóföldje maradt.  A parasztsorban élő, nélkülözéssel küzdő Arany György mégis sorsában megnyugodva élt feleségével. Utolsó gyermekük, Arany János születésekor mindketten idősnek számítottak: Arany György 55, felesége 46 éves volt ekkor. Az idős szülők legkisebb gyermeküket féltő gondoskodással nevelték, keresztyén, református szellemben: a kisgyermek Arany bibliai történeteken épült, zsoltárokat énekelt, s olvasni is édesapjától tanult meg.

Másfél évesen nagyon beteg lett, s szülei innentől kezdve mindentől féltve óvták, nem engedték nyár végeztével a szabadban játszani. Hogy a szobában tartsa, a kisgyermek Aranynak édesapja régi hajdútörténeteket mesélt, így a kisfiú ezeken a paraszti meséken nőtt fel. Nem véletlen tehát, hogy e motívum később a Toldiban tért vissza.

Irodalmi érdeklődése azonnal fölébredt, amint iskolába került hatéves korában: már ekkor próbálkozott kis történetek versbe foglalásával, de a ponyva termékeit is nagy érdeklődéssel kutatta. Jó magaviseletű, jeles tehetségű tanulóként 1823-tól 1833-ig, tíz évig volt a nagyszalontai iskola tanulója, majd életének tizenhetedik évében a Debreceni Református Kollégiumba iratkozott be, ahol – mint a Nagyszalontán töltött tanulmányi évek alatt – nagyon szűkös anyagi viszonyok között folytatta tanulmányait: a beiratkozáskor alig volt annyi pénze, hogy a felvétel költségeit megfizethesse. Kezdetben szobrászattal foglalkozott, majd 1836-ban csatlakozott egy vándorszínész-társulathoz. Ekkor a vándorélet minden nyomorúságát elszenvedte, lelkiismeret-furdalások gyötörték, míg végül rövid színészkedés után csalódva elhagyta a szétzüllött társulatot, s Máramarosszigetről elindult gyalog Nagyszalonta felé. 1836 júliusában hét napnyi gyaloglás után érkezett haza szüleihez. Édesanyja nem sokkal ezután meghalt, édesapja megvakult. 1839-ben községi írnokká választották, 1840-ben községi segédjegyző lett. Ugyanezen esztendő őszén nőül vette Ercsey Juliannát, egy nagyszalontai ügyvéd árváját, aki takarékos asszony volt, férje házának hű gondviselője.1841-ben született leányuk, Juliska, 1844-ben fiuk, László.

1846-ban Azelveszett alkotmány című művével megnyerte a Kisfaludy-Társaság vígeposzpályázatát. Az igazi sikert azonban a Toldi című költői elbeszélése hozta meg számára 1847-ben, mely az addig teljesen ismeretlen falusi jegyző nevét országos hírűvé tette. Pályadíjjal koszorúzott műve Petőfi Sándor barátságával is megajándékozta a költőt. A Kisfaludy-Társaság 1848-ban tagjai közé választotta. A forradalom alatt Vas Gerebennel együtt szerkesztette a Nép Barátja című, a parasztság számára készülő kormánylapot, s rövid ideig nemzetőri szolgálatot teljesített. A szabadságharc leverése után elveszítette állását, a Tisza-család nevelőnek hívta magához Gesztre, 1851-ben a nagykőrösi református gimnázium tanára lett. 1859-ben az Akadémia tagja és a Kisfaludy-Társaság igazgatója lett. 1865-től az Akadémia titkára, 1870-től 1879-ig főtitkára lett.

Leányának, Juliskának 1865-ben bekövetkezett halála kiheverhetetlen csapást jelentett számára: a tragédiát követő tizenkét éven keresztül, 1865-től 1877-ig hallgatott, nem születtek versei. Közben nem volt teljesen tétlen: lefordította Arisztophanész összes vígjátékát, miután már klasszikussá váló Shakespeare-fordításokat készített, megírta a Bolond Istók második énekét, és a Toldi-trilógia befejezését is tervezte, de újra meg újra elővette a hun mondai trilógiát, amely végül töredék maradt, csak első része, a Buda halála készült el teljesen.

1867-ben I. Ferenc József király a Szent István-rend kiskeresztjével tüntette ki. Az 1870-es évektől testi ereje megroppant, egyre többet betegeskedett. Az akadémiai főtitkárságot 1877-ben már csak névleg viselte, ekkor idejének nagy részét már a Margit-szigeten töltötte, és hosszú hallgatás után újra elkezdett verseket írni.

Pintér Jenő Magyar irodalomtörténetében kiemeli, hogy Arany költői tehetsége utolsó éveiben ismét felragyogott: a Toldi szerelme, balladái, lírai költeményei és műfordításai ismét kortársai elismerését váltották ki.

„Arany – mintha azzal is példázná, hogy öreg szülék gyermeke – igazán csak öreg korában jut művészi céljához, az ő virágzása csak másodvirágzás, az ő tavasza novemberben volt.” – írja róla Kosztolányi Dezső.

Arany János utolsó fényképe az akadémiai tagok albumába készült. Ekkor született Melyik talál? című, 1880. március 30-án keletkezett verse, mely sorszerűen egybecseng életrajzírójának, Voinovich Géza megállapításával, miszerint „Munkássága egészében a legfőbb fejezet a magyar költészet folytában”:

„Hogy melyik arcképem választom rajzai közzől?

Fényképíró úr! a botos és kalapost.

Mint maradó vendég űl s áll a többi nyugodtan,

Menni csak egy készül: útja van: ez leszek én!”

A halálát megelőző időszakban, amikor enyhültek fájdalmai, olvasgatással, pipázgatással és gitározással töltötte idejét. Rákosi Jenő szavaival: „Kedves hangszere a gitár, amely neki beszédes, jó barátja, zsongva kíséri versei ritmusát és összeköti neki az emberi beszédet, az ő páratlanul szép, egyszerű, világos, lágy és édes magyar nyelvét a zene hullámzó ritmusával...”

1882. október 22-én, szellemi erejének teljességében, életének hatvanhatodik évében halt meg Budapesten. Ravatalát a Magyar Tudományos Akadémia oszlopcsarnokában állították fel, abban az épületben, ahol évekig lakott mint akadémiai főtitkár. A Kisfaludy-Társaság nevében Gyulai Pál mondott gyászbeszédet ravatalánál.

Költői nagyságát és utóhatását többek között az is jól mutatja, hogy a XX. század egyik legnagyobb miniszterelnökének és egyben a költő földijének, gróf Tisza Istvánnak legkedvesebb költője Arany János volt.