A magyar történeti köztudatban a Habsburg-ház annak ellenére nem foglal el előkelő helyet, hogy a leghosszabb ideig uralkodó magyar királyi dinasztiát jelenti. A család svájci származása mellett őseik között szép számmal találunk kapcsolódást az Árpád-házhoz, elég csak arra gondolnunk, hogy az első Habsburg német király, I. Rudolf és felesége, Hohenberg Gertrúd szépapja is I. Béla volt.

A Habsburg-házi királyok hosszú sorából kiemelkedik Mária Terézia, akire meghatározó jelentőségű uralkodóként tekintünk. A királynő komoly krízisben vette át a kormányrudat, meg kellett harcolnia a trónért, de sikerült konszolidálnia uralmát, és nem csupán egyben tartotta birodalmát, de a nagyhatalmi státuszát is sikerült megőriznie. Mindezt úgy, hogy a „jó király” emlékét hagyta a társadalomban.

Apja, Károly (ezen a néven a magyar királyok sorában a III., a német-római császárok között a VI., cseh királyként a II. számot viselte) és anyja, Erzsébet Krisztina (braunschweig–wolfenbütteli hercegnő) házasságárat a család örökségének biztosítása nyomta rá a bélyegét. A család 1700-ban spanyol ágon kihalt, az osztrák ágon pedig Károlyra utolsó fiúként hárult a feladat a fiúág megmentésében. Házasságukból négy gyermek született, egyetlen fiuk alig fél évet élt, a három lány közül egyik gyermekként halt meg. Az idősebb felnőtt kort megélt lány, Mária Terézia 1717. május 13-án látta meg a napvilágot Bécsben az uralkodói rezidencián. Annak ellenére, hogy bátyja már az ő születése előtt meghalt és ő számított a trón örökösének, Mária Terézia a korban megszokott nevelést kapta, ami sokkal inkább a családi, mintsem az uralkodói szerepre készítette fel, mivel apja fiú utódban reménykedett.

Rendkívül kényes kérdésként merült fel a házasság az ifjú főhercegnő életében. Mivel a Német-római Birodalom élén csak férfi állhatott, erre Mária Teréziának nem lehetett esélye, de apja birtokait örökölhette, férje viszont nagy eséllyel pályázhatott a már jórészt kiüresedett, de azért még mindig komoly presztízst jelentő császári címre. Komoly diplomáciai sikerként értékelhetjük, hogy Lotaringiai Ferenc István személyében sikerült megtalálni az alkalmas jelöltet, aki nem volt elég erős és gazdag, hogy veszélyt jelenthessen a választófejedelmek hatalmára, viszont elég patinás családból származott, hogy egy Habsburg főhercegnő a kezét nyújtsa számára, de a férj „hozománya”, Toscana is megelégedésre adhatott okot. A jóképű, bohém hercegbe a szemérmes és roppant vallásos főhercegnő azonnal fülig szerelmes lett. A frigy a boldogság mellett gazdag gyermekáldásban is részesült, Mária Terézia 19 éves házasságuk alatt 16 gyermeket szült.

Politikai téren Mária Terézia apja halálakor korántsem jó kilátások közepette vehette át az irányítást. A bajor uralkodó francia támogatással a háta mögött trónigénnyel lépett fel, míg az ifjú porosz király, II. Frigyes Sziléziáért cserébe lett volna csak hajlandó támogatni Mária Teréziát. A Habsburg Monarchia és a Magyar Királyság sorsa a harctéren dőlt el. A magyar rendek támogatásukról biztosították a királynőt, ami sokezer szurony és szablya mellett bőséges élelmet és takarmányt is jelentett a hadsereg számára. Habár tehetségtelen hadvezérei – első sorban saját sógora, Lotaringiai Károly Sándor – miatt a hadsereget jelentős csapások érték, de a királynő kitartása meghozta gyümölcsét, hosszú, kimerítő háború árán, de meg tudta tartani hatalmát, de Sziléziáról le kellett mondania. Utóbbiba sohasem tudott belenyugodni, még egy hosszú, véres háborút is indított a visszaszerzéséért, de végül nem járt sikerrel.

A belügyek tekintetében Mária Terézia sohasem felejtette el a magyaroknak, hogy a végveszélyben kiálltak mellette. Ez azonban nem jelenti azt, hogy végig harmonikus lett volna a kapcsolat a magyar rendekkel. Maga a királynő személyében nem nevezhető a felvilágosodás hívének, de miniszterei és tanácsadói között sok újító gondolkodású államférfit találunk, akik segítségével az ideális kormányzási formát szerette volna megtalálni. Azonban Haugwitz reformjai révén a közigazgatási és a pénzügyek egyesítése nem bizonyult sikeresnek, így rövid időn belül visszatért a hagyományos igazgatási forma.

Az egyik legfontosabb kérdés az adózás, ez komoly ütközési ponttá fejlődött a királynő és a magyar rendek között. A korszellemnek megfelelően Mária Terézia szerette volna a nemességet is rendszeres adózásra bírni, ami a nemesi földek adókötelessé tételét jelentette. A magyar nemesség viszont ragaszkodott a vérrel adózás – a 18. században már archaikusnak tekinthető – hagyományához. Mária Terézia végül nem vitte át erőszakkal a terveit, de az úrbéri viszonyok szabályozását rendeleti úton végrehajtotta. Uralkodása alatt támogatta a városokat, kiadta a kötelező közoktatást megalapozó Ratio Educationist, támogatta a lakatlan területek benépesítését, az ipar és kereskedelem, valamint az ezekhez kapcsolódó infrastruktúra fejlesztését, és még számtalan pozitívnak tekinthető rendelkezést hozott. Mindezt azonban uralkodása 16 évében rendeleti úton, a magyar országgyűlés nélkül tette.

A királynő legtöbbet vitatott rendelkezése a kettős vámrendszer 1754-es kiépítése, amely a Habsburg Monarchia köré védővámot vont, de a magyar területek és az örökös tartományok közé egy belső vámhatárt is emelt. A kritikusok szerint ez a rendszer a magyar ipar fejlődését gátolta, ami kétségtelen tény, hiszen a magyar ipari termékek kivitelét magas vámokkal sújtotta. Ugyanakkor a magyar ipar ekkoriban még a belső szükségletek kielégítésére sem volt képes, viszont a vámrendszer a magyar agrártermékek számára kiváló piacot teremtett. Valójában a kettős vámhatár egyik fontos célja nem a magyar ipar elsorvasztása volt, hanem a magyar nemesség adómentességének megmaradása révén elmaradó adóbevételek pótlása.

Mária Terézia hosszú uralkodása lassú, de megalapozott fejlődést hozott országai számára. Amikor 1780. november 29-én örökre lehunyta szemét, mégsem lehetett maradéktalanul boldog, mivel ismerte fia, és utóda, II. József türelmetlen természetét. Azt azonban nem sejthette, hogy alig egy évtizednyi uralkodása alatt József alapjaiban rengeti meg a Habsburg Monarchiát.