A mai évfordulón Dr. Szabados György és Gróf Péter munkatársaink írását közöljük, amelyben a kutatók felidézik a jeles székelymagyar tudós pályáját.

1910. március 14-én született Kőhalomban (Erdély) székely ősöktől László Gyula a magyar régészet legnagyobb hatású egyénisége, Széchenyi-díjas régész, egyetemi tanár, képzőművész.

Gimnáziumi tanulmányait a trianoni békediktátum miatt vagonlakó erdélyi menekültként kezdte 1920-ban Szolnokon, majd 1928-ban a budapesti Kölcsey Ferenc Reálgimnáziumban érettségizett. A Magyar Képzőművészeti Főiskolán Rudnay Gyula, Lyka Károly, Csók István, Glatz Oszkár és Réti István tanítványa volt (1928–1933), emellett a Pázmány Péter Tudományegyetemen hallgatott művészettörténetet, néprajzot, és régészetet, s ott szerzett 1935-ben summa cum laude minősítésű bölcsészdoktori oklevelet, 1940-ben a népvándorlás és a magyar honfoglalás korának régészete tárgykörben magántanári képesítést. Előbb a Magyar Nemzeti Múzeumban dolgozott, Észak-Erdély visszatérése után a kolozsvári Ferenc József Tudományegyetem (1940–1944) magántanára lett. Az újbóli impériumváltás idején a Bolyai Tudományegyetem nyilvános rendkívüli (1944–1945), majd nyilvános rendes tanárként tevékenykedett (1945–1949). Kényszerű áttelepülése után újra a Magyar Nemzeti Múzeumban dolgozott, 1957–1990 között a budapesti Eötvös Loránd Tudományegyetem régészprofesszora volt. 1966-ban szerezte meg a történelmi (régészeti) tudományok doktora címet.

A magyar archeológia tudományának kiemelkedő személyiségeként elsősorban a népvándorlás, a honfoglalás és az államalapítás korának kutatása terén ért el nemzetközileg is jelentős eredményeket. Egyetemi tanári működése során leendő régészek generációját tanította a mindig újat kereső, az egykoron élt embert a kutatás középpontjába tevő módszerével. Hitvallása szerint:

„A szegény ember régésze szeretnék lenni, azok életét szeretném kutatni, amik mi is voltunk… Természetszerűleg írtam fejedelmek, kagánok sírjairól is, de fő törekvésem mindig is az volt, hogy a köznép életét tárjam fel, ismertessem meg.”

Ha csak könyvei között tallózunk, láthatjuk, hogy nemcsak Hunor és Magyar nyomában járva követte A honfoglaló magyar nép életét és Őstörténetünk legkorábbi szakaszait: életműve felölelte a Kárpát-medence ős- és népvándorlás-kori évszázadait, Vértesszőlőstől Pusztaszerig, s azon túl, a Szent László-legenda középkori falképeit. Felvállalta az emberi tévedés és a tudósi véleményformálás felelősségét a „termékeny bizonytalanság” jegyében. Írói-művészi tollából fakadt Ötven rajz a honfoglalókról. Leghíresebb elgondolásává a „kettős honfoglalás elmélete” vált, amelynek lényege, hogy a honfoglalók már jelentős lélekszámú előmagyarságot találtak a Kárpát-medencében.

László Gyulát 1998. június 17-én Nagyváradon, útban szülőföldje felé érte a halál.

László Gyula a XX. századi magyar szellemi élet kimagasló egyénisége, gazdag és sokszínű életművének bemutatása, megismertetése, hagyatékának megőrzése kiemelkedően fontos része nemzeti kulturális örökségünk ápolásának. E cél megvalósítása érdekében az NMI Művelődési Intézet Nkft keretében létrejött László Gyula Intézet 2018–2019-ben László Gyula emlékére konferenciát rendezett Visegrádon, illetve a partiumi és erdélyi emlékkonferenciákon előadókkal képviseltette magát Nagyváradon, Kolozsvárott és Sepsiszentgyörgyön. Jelkép értékű lehet, hogy amíg László Gyula 1944-ben megjelent könyvét – A honfoglaló magyar nép élete – Püski Sándor kiadója gondozta, addig 2019-ben a Püski Kiadót megöröklő fia, Püski István adta ki a régészprofesszor egyik legjelentősebb művét Régészeti tanulmányok az avar társadalom történetéhez címmel (2019), s e kiadás előkészítésében a László Gyula Intézet is részt vett. A róla elnevezett intézet képzőművészeti munkásságát bemutató kiállítások létrejöttét is támogatta (Visegrád, Székelyudvarhely), valamint a visegrádi konferencia előadásainak kötet formájában történő kiadásának előkészítését végzi. A fenti tevékenységet 2019 óta a Magyarságkutató Intézet szerveztében, mint László Gyula Kutatóközpont és Archívum folytatja.