Az évfordulón Teiszler Éva kutatónk írását közöljük.

Szent Gellért püspök nagyobb legendája a következőképpen emlékezik meg 1083-ban szentté avatott első királyunk haláláról: „Történt pedig, hogy István, a szent király Pannóniát – miután a keresztény hit világosságára térítette – a Boldogságos Szűz oltalmába ajánlotta, és az Úr Anyjának mennybevitele napján [augusztus 15.] testétől megszabadulva az örök nyugalomba költözött.”

A fenti szövegrészlet arról tanúskodik, hogy – név szerint ismeretlen, mindenesetre a csanádi püspökséghez tartozó, papi illetőségű – szerzője Szent István halálával kapcsolatos ismereteit a Hartvik-féle legendából merítette. Mivel III. Ince pápa ezt a Szent István-életrajzot hagyta jóvá 1201-ben szertartásbeli olvasmányként, tehát azóta ezt tekintették hivatalosnak, s ebből következően ez a legelterjedtebb és a legismertebb István-legenda a mai napig, ezen nem is csodálkozhatunk.

Hartvik püspök, aki Könyves Kálmán király (1095–1116) kérésére készítette el Szent Istvánról szóló életírását, munkájához két korábbi (az úgynevezett nagyobb és kisebb) legenda szövegét is felhasználta. Ezeket egybeforrasztotta, kiegészítette, s – különösen a kisebb legenda – markáns Szent István-képét finomította. Önálló szerkesztésű résznek művében többek között a születendő királyra vonatkozó jóslat, az isteni sugallatra történő koronaküldés motívuma, valamint a székesfehérvári bazilika kivételes helyzetének leírása tekinthető, az uralkodó halálával kapcsolatos leírás azonban alapvetően nem, noha munkájában ehelyütt a két életírás összeszerkesztését láthatjuk.

Az időben feltehetően korábban keletkezett nagyobb legenda leírja, hogy II. Konrád császár 1030 júliusában történt magyarországi betörése után István „Mert sokféle isteni fenyítés alatt rogyadozott, három évig betegségben sínylődött; miután ebből Isten kegyelmének orvossága kigyógyította”, egyetlen élve maradt fia, Imre felé fordította figyelmét, de az „az Úr megtestesülésének 1031. évében ezt a múló életet az örökre cserélte fel”. Később István „Szíve-lelke minden vágyával a végső napot képzelte maga elé, s már a menyország lakója, angyali társalkodás társa óhajtott lenni. […] Végre Isten irgalmából, a százszoros jutalom díjára érdemesen, láz vette le lábáról, s mikor már nem volt kétséges hamari halála, előszólította a püspököket és palotájának Krisztus nevét dicsőítő nagyjait; először megtárgyalta velük, hogy helyette a Velencében született Pétert, nővérének fiát választják királynak, akit immár korábban magához hívatott, és seregének vezérévé nevezett ki; majd atyailag intette őket, hogy őrizzék meg az igaz hitet.”

A kisebb legenda – talán ugyancsak ekörüli időre teszi – a besenyők egy csoportjának Magyarországra érkezését, amely után nem sokkal a király „betegségbe esett, melytől utóbb testében megfogyatkozott, s mivel a nyavaja hosszan tartó gyöngeséggel nehezedett rá, már a lábára sem tudott állni. Látta pedig udvarának négy legfőbb nemese, hogy hosszan és súlyosan betegeskedik, s mert szívük mélyén még mindig hitetlenségben tévelyegtek, csalárd tervet kovácsoltak, és megkísérelték leromlott állapotát halálra váltani. Már esteledett, mielőtt a házban meggyújtották volna a világot, egyikük a homály leple alatt vakmerően behatolt, és a gyilkos tetthez egy csupasz kardot rejtett köpenye alá. Alig tette be a lábát oda, ahol a király pihent, csakis égi ösztönzésre a penge lehullt, és a földhöz ütődve megpendült. Nyomban felriadt a király, és kérdezte, mi az, bár már tudta, mi történt. Az az ember megtörve, szorongva bevallotta őrült tervét, bánta, közel lépett, térdre esett, a király lábát átkarolta, beismerte, hogy bűnözött, és kegyelemért könyörgött. A bocsánatért esdeklőt el nem kergette, gonosztettét gondtalanul elejtette, az pedig parancsára cinkosait az árulásban leleplezte. A következő napon a király rendeletére a felkutatott gyilkosokat elővezették, és ő fejükre ítéletet mondott. Hogy pedig az utódoknak okulására legyenek, és tanulják meg uraikat a legnagyobb tisztelettel tisztelni, látásuktól őket megfosztotta, ártó kezüket levágatta… Az Úr megtestesülésének 1038. évében, a VI. évkörben, Henrik római császár idején, a maga uralkodásának pedig 38. esztendejében elhunyt, és Szűz Mária bazilikájában temették el, melyet pazar munkával hozott tető alá.”

Hartvik e két szöveg szinte szó szerinti összeollózásával és részbeni kiegészítésével, illetve újraértelmezésével egy harmadikat készített. A nagyobb legendából átvette II. Konrád Magyarország elleni támadását, ezután szerkesztette művébe a kisebb legendából a besenyők érkezését, majd folytatta a történetet a király három évig tartó szüntelen betegségéről és felgyógyulásáról, végül az Imre halála felett érzett fájdalmáról. Ezután illesztette be a király elleni merényletről szóló, némiképpen átdolgozott részletet a kis legendából, kombinálva a nagy legenda – ugyancsak átformált – utódválasztásról szóló mondataival, és annak a király lázba eséséről szóló részével, melyet a következőképpen (vagy a csonkult szövegében ránk maradt nagy legenda alapján) folytatott: „láz vette le lábáról, s mikor már nem volt kétséges halálának hamari napja, előszólította a püspököket és palotájának Krisztus nevét dicsőítő nagyjait, először megtárgyalta velük, hogy kit választanak helyette királynak. Majd atyailag intette őket, hogy őrizzék meg az igaz hitet, amelyet elnyertek… E szavak után kezét és szemét a csillagokra emelve így kiáltott fel: ’Ég királynője, e világ jeles újjászerzője, végső könyörgéseimben a szentegyházat a püspökökkel, papokkal, az országot a néppel s az urakkal a te oltalmadra bízom; nékik utolsó istenhozzádot mondva lelkemet kezedbe ajánlom.’ Közelgett éppen a jeles ünnep, ugyanazon Örök Szűz Mária mennybevitelének az angyalok és emberek előtt nevezetes napja; nagyobb irgalom reményét remélte, ha e nap örömei közt bomlana fel teste, ezt külön könyörgésekkel kérte; sóhajtozás s könnyek árán el is nyerte. Eljött hát az az áldott nap, melyet halála csakhamar még áldottabbá tett; körben állt a papság s a püspök atyák, az ispánok vezérlő kara, s tömegestül a szolgák; középen feküdt a király, Isten kedveltje, a lelki szentség kenetét felvette, mi urunk Jézus Krisztus testének-vérének útravalójával felüdített szent lelkét az Úr megtestesülésének 1033. [helyesen: 1038.] évében az Örök Szűz s a szent angyalok kezébe letette, hogy az el nem múló égi boldogság nyugalmára vezessék… Gyásztisztességére Pannonia minden tájáról összesereglettek a királyi székhelyre, azaz Fehérvárra vitték el a testet, s… az épület közepén fehér márványból faragott szarkofágba helyezték…”

Szent István halálának helyét nem ismerjük. Egyes feltételezések szerint Esztergomban hunyt el, Johannes Dlugossius viszont – aki saját korának megfelelően a királyi székhelyet ide helyezi – azt írja, hogy Budán. Temetkezőhelye mindenesetre ismert: a székesfehérvári királyi bazilika.

A legendák mindegyike azt jelzi, hogy Szent István egészsége – akár a rá nehezedő terhek, akár egyetlen fia és örököse elvesztése, vagy talán a korban kiemelkedőnek számító életkora (980 táján született), esetleg együttesen valamennyi okán – 1030. után meggyengült. Az egyetlen korabeli ábrázolás, amely róla ránk maradt, az 1031-ben a székesfehérvári bazilikának ajándékozott miseruha – ha ábrázolása egyéninek tekinthető – mindenesetre szakállt és bajuszt viselő, öregedő emberként ábrázolja a királyt. Ez természetesen nem mond ellent a kisebb legenda azon tudósításának, hogy István „Szelleme fiatalkorában felvett szigorát élete végéig megőrizte.”

Valamennyi róla szóló hagiografikus írás kiemeli, hogy életművét, különösen a magyar nép keresztény hitben megtartását rendkívül fontosnak tartotta, s ez az utódválasztásban is megmutatkozott. Mivel egyenes ági leszármazottja haláláig nem maradt életben, rokonai közül igyekezett olyat választani, aki elképzeléseit tovább viszi. Így esett döntése unokaöccsére, Orseolo Péterre (ur.: 1038–1041, 1044–1046).

A Hartvik-legenda és a 14. századi krónikakompozíció két fő szövegváltozata is arra törekszik, hogy Szent István eme elhatározását relativizálja, s Péter királlyá választását – ezzel együtt Vazul István döntése miatti lázadását, esetleges király elleni merényletét és mindezek miatt történő megvakíttatását – az ármánykodó Gizella királyné tettének tüntesse fel, lévén, hogy a későbbi magyar királyok Vazul leszármazottai közül kerültek ki, ugyanakkor Szent István államalkotó tevékenységét nem kívánva megkérdőjelezni, annak példájához, mércéjéhez, és rokonságához ragaszkodtak.

Kristó Gyula szavaival élve: „Az első magyar király 1038. augusztus 15-én halt meg. Vele a valaha élt legnagyobb magyar államférfi szállt sírba… azon kevesek közé tartozott, akik átformálták saját korukat. 45 évvel halála után, 1083-ban testét felemelték, és őt a szentek sorába iktatták. Attól kezdve… minden kor feladatul kapta, hogy meghatározza saját viszonyát Szent Istvánhoz, illetve az általa létrehozott értékekhez, Magyarországhoz, a magyar államhoz, a keresztény hithez.”