Az 1849. július 2-án a császári-királyi fősereggel vívott második komáromi csatában Görgei Artúr vezérőrnagy kis híján odaveszett, báró Julius Jacob von Haynau táborszernagy csapatai pedig Komárom alatt maradtak. Görgei napokig élet és halál között lebegett, miközben az új haditerv értelmében a feldunai hadsereget le kellett volna vezetni Szegedre. Erre helyettese, Klapka György vezérőrnagy későn szánta el magát, így az 1849. július 11-i harmadik komáromi csatában – amely a szabadságharc legvéresebb összecsapásaként ismert – már nem tudott áttörni a császári főseregen. 

1849 júniusában a császári-királyi csapatok mellett a cári intervenciós erők is Magyarhonra törtek, és megkezdődött a nemzet élethalálharca. Görgei Artúr tábornok arra törekedett, hogy még az orosz csapatok beérkezése előtt megverje a báró Julius Jacob von Haynau táborszernagy parancsnoksága alatti császári-királyi fősereget a Vág vidékén. A nyári hadjárat első szakaszában – 1849. június 16-án – a feldunai hadsereg jobbszárnyán indított támadás során a II. hadtest Királyrév–Zsigárd között sikereket ért el, ám az ellenség visszanyomta Asbóth Lajos ezredes hadtestét. 

Úrnapja – az oltáriszentség nagy, nyárkezdő ünnepe. Lassan az esztendő deléhez érkezünk, hisz elértünk júniusba, azaz Szent Iván havába. A Szentháromság vasárnapját követő csütörtököt emlegeti és ünnepli az Egyház, Úrnapjaként.

Szép hagyományt újított fel A magyar hősök emlékének megörökítéséről és a Magyar Hősök Emlékünnepéről szóló 2001. évi LXIII. törvénycikk, amely hőseink kultuszát ismét a nemzeti emlékezet részévé tette. E törvénycikk azonban nem csupán a XX. századi világháborúkban elesettekre, hanem ezeréves állami létünk védelmében elesett valamennyi katonára és civilre is kiterjesztette az emlékezést: „A magyarság hosszú, nehéz történelme során, különösen a honfoglalás és Szent István király ezer esztendővel ezelőtt történt államalapítása óta a haza megszámlálhatatlan fia és leánya harcolt fegyverrel vagy anélkül Magyarország, a magyar nemzet védelmében, illetve vállalt vértanúságot a hazáért. Tetteik nagyban hozzájárultak ahhoz, hogy fennmaradt a magyar nemzet és a magyar állam. A Magyar Köztársaság Országgyűlése kötelességének érzi, hogy tisztelettel adózzék azok emléke előtt, akik vérüket ontották, életüket kockáztatták vagy áldozták Magyarországért.”¹

25 éve már, hogy dr. Katona Imre nincs közöttünk. Negyed évszázad hosszú idő: ha a személyes emlékek, érzések és emberi benyomások halványulnak is, műveltségének, stílusának, szellemiségének lenyomatát tekintélyes életmű őrzi.

1951. május 21-én a Rákosi diktatúra történetének egyik legdrámaibb, máig ható társadalompolitikai akciója vette kezdetét: a budapestiek kitelepítése. A rendszer intézkedése nem pusztán rendészeti vagy lakáspolitikai lépés volt, hanem tudatos társadalomátalakító kísérlet, azzal a céllal, hogy a nemkívánatos (a korszak ideológiai nyelvezetén: reakciós, osztályidegen) társadalmi csoportokat fizikailag eltávolítsa, egzisztenciálisan megtörje és identitásukat szétzilálja.

Május 21. a magyar honvédelem napja. 1849-ben ekkor ért szabadságharcunk zenitjére, hiszen tizenhét napos intenzív ostrommunkálatot követően a honvédek döntő rohama sikerrel járt: Budavár felett újból Szűz Máriás lobogót lengetett a tavaszi szellő. E nap a honvédsereg diadalát hirdette, amit Bécs kétségbeesésében azzal ismert el, hogy szégyenszemre a cár fegyveres segítségét kérte.

46 éve hunyt el Bálint Sándor néprajztudós. „Szerettem volna az embereket és diákokat az égi posztulátumokra döbbenteni. Nem lehet rajtuk segíteni: a szeretetet gyöngeségnek érzik. Megvetik, miközben elepednek utána.”

A 19. század végi ezredéves – úgynevezett millenniumi – ünnepségekre évek óta készült az ország vezetése, s azért, hogy a szándék meg is valósuljon, a törvényhozás elfogadta az 1892. évi II. törvénycikket Baross Gábor kereskedelmi miniszter az „1895. évben Budapesten tartandó nemzeti kiállításról” címmel beadott javaslata alapján. A kiemelt jelentőségű ünnepi alkalomra számos beruházást, fejlesztést szerettek volna befejezni, azonban a megkezdett munkálatoknál látszott, hogy nem tartható az eredetileg tervezett évfordulós év, ezért a következő, 1896-os esztendőt szentelték az országos eseménynek. Az 1896. május 2. és október 31. közötti időszakban egymást érték a különböző rendezvények. A látványosságok közé tartozott – az európai léptékben is úttörőnek számító – budapesti földalatti vasút, amelynek megépítése ugyancsak az utolsó percben indult el.

Szent Márk napja a magyar néphagyományban a búzaszentelés, a termésért mondott imádság és a tavaszi időjárás megfigyelésének jeles napja volt. Április 25-én a falvak népe körmenettel járta végig a határt, hogy Isten áldását kérje a vetésekre, miközben számos időjósló hiedelem is kapcsolódott a naphoz.