„ […] ahol a Tisza ered, a máramarosi só terem, ahol a legzordabb a Kárpát, hosszú, alig elviselhető a tél, asszú nyár sovány keblű földet fonnyaszt, medve bőg a rengetegben és közel az országhatárhoz fénylő kis város, egy másik kis Budapest csillogtatja lámpásait, Ungvár nézegeti magát az Ung folyóban.” – így ír Krúdy Gyula a Havasi kürt: Ruszka-Krajna Kistükre című művében.²

Ezt a földdarabot sokféle névvel illették a múlt században. 1918-ban Ruszka Krajna néven lett autonóm területté, majd az 1920. június 4-én megkötött trianoni békeszerződés után a Csehszlovák Köztársaság részeként Ruszinszko nevű önálló megye, majd Podkarpatska Rus néven önálló tartomány. Az 1938. november 2-ai első bécsi döntés értelmében előbb csak Kárpátalja déli része (így Ungvár, Munkács, Beregszász), majd 1939-ben az egész terület magyar fennhatóság alá került. 1944 októberében a szovjet hadsereg foglalta el a vidéket, 1945. június 29-én a Szovjetunióhoz csatolták Zakarpattya (Kárpátontúli terület) néven. Az elnevezés Moszkva irányából indokolt, hiszen onnan nézve mi a Kárpátokon túl vagyunk, innen nézve meg a Kárpátok alján). 

1938-ban a „cseh világot” „új magyar világ” váltotta fel. A bécsi döntés értelmében 1938–1944 között Kárpátalja visszakerült Magyarországhoz. Természetesen ez fellendítette a magyar nyelvű kultúra ápolását is, például a Gyöngyösi Irodalmi Társaság újra központi szerepet vállalhatott. Négy művészeti ág kapott jellemzően nagy publicitást: az irodalom, a szépművészet, a zeneművészet és a színművészet. Számos magas rangú és ismert művész kapott meghívást kulturális eseményekre. Megfordult itt Sík Sándor, Tamási Áron, Mécs László, Dohnányi Ernő, Márai Sándor, Szeleczky Zita. Többeknek közülük kárpátaljai kötődése is volt. Bartók Bélát például Nagyszőlősön máig nagy tisztelet övezi, hiszen gyermekkorának néhány évét itt töltötte. Az ugocsai kisvárosban járt iskolába, tizenegy évesen itt adta első nyilvános zongorakoncertjét, majd évtizedekkel később népdalgyűjtő körútján is szívesen töltötte itt az idejét. Mécs Lászlónak sem kellett messzire utazni, hiszen a közeli Királyhelmecen volt plébános ebben az időben.

Ez a két világégés közötti lélegzetvételnyi rövid időszak nyugodtnak semmiképpen sem volt mondható. 

„Amikor 1938-ban Kárpátalja egy részét elcsatolták a magyarok, Szőlős azon a részen maradt, amit szabad Ukrajnának kiáltottak ki. Az összes zsidó gyerek, aki cseh iskolába járt, automatikusan átkerült az ukrán iskolába, és elkezdtük tanulni az ukrán ábécét. 1939. március 15-én bejöttek a magyarok, és pár napra rá visszamentünk ugyanabba az iskolába. A tanár, aki meg nem szólalt volna magyarul két héttel korábban, hirtelen magyarul tanított bennünket.” [Hedy visszaemlékezéséből, in: Nagyszőlős, a világ közepe (Budapest, 2009), p. 92.] ³

A zsidó származású emberek sorsa megpecsételődött. A hivatalos antiszemita politika a helyi lakosságot is szembefordította velük oly módon, hogy az előbbieket az utóbbiak kifosztásának és elpusztításának haszonélvezőjévé tette.⁴ Egy részüket 1941-ben a németek által megszállt belső ukrajnai területekre deportálták, a többiek 1944-ben kerültek sorra. Sok tehetséges magyarul író maradt oda, a szerencsésebbje még a végzetes időszak előtti pillanatokban érkezett elmenekülni.

„De áll a templom, körben régi kert,
csak nem járják a zsongó énekek . . .
Olykor néha fényből és virágból,
talán messziről érkező imákból
csöppnyi arany a kőmintákra hull
a ritmizáló szívekre vigaszul,
mert nem lehet most, s nem lehet soha
rommá felejtve Isten temploma.”

Ják Sándor: A régi imaházam⁵

A „tisztogatás” a következő évtizedekre még erősebbé válik. A rettegett szovjet megtorlás meg fogja tizedelni az arisztokrata felmenőkkel rendelkezőket, a politikai és vallási nézeteikhez erősen ragaszkodókat, a megbélyegzett népeket (svábok, magyarok, cigányok, …), a másképp gondolkodókat. 

A Kolozsváron 1926 és 1940 között megjelenő Korunk című folyóiratban gyakran jelennek meg kárpátaljai szerzők írásai.  A korszak vezető kiadványa, a Nyugat is teret ad: kritikákat, recenziókat közölt a határon túli magyar irodalomról. Az 1933–1944 között megjelenő Látóhatár volt ilyen szempontból talán a legjelentősebb, mivel rendszeresen, minden számában foglalkozott az egész magyar nyelvterület irodalmával és kultúrájával. 

Az anyaországi alkotók is odafigyeltek az elcsatolt területek művészeire. Sáfáry László költő családtagjainak írt leveleiben sokszor említést tett Móriczcal való jó viszonyáról, ami azután alakult ki, hogy Simon Andor és Móricz Gyöngyi otthonába és barátságába fogadta. Móricz Zsigmondról pedig köztudott volt, hogy gondosan figyelt a Felvidék irodalmára. Mindezekről a munkácsi születésű és Budapesten diákoskodó kezdő költő így nyilatkozik levelében: „Egyébként mostanában le-leülök az írógép mellé s lekopogok egy-egy verset. Nem sokat alakitok rajta, elteszem, majd idővel kidolgozom. Néhány azért rögtön készen ugrik ki a gépből, ezek közül kettőt mellékelten küldök, ird meg róla a véleményedet, tudod, hogy jó versértőnek tartalak. Párat el fogok vinni Móricz Zsiga bácsihoz, mert már másodszor kérdezte, hogy miért nem megyek el már egyszer hozzá. Szereti az öreg, ha felkeresik a fiatalok s ugy hallom, gyengén áll a Kelet Népe versek dolgában.” ⁶

1941. május 17 és június 8 között a Művészeti Hetek rendezvénysorozata Hóman Bálint magyar kultuszminiszterrel együtt az irodalom és a művészet kiválóságait személyesen is elhozta Ungvárra. A könyvkiállítást a Magyar Könyvkiadók és Könyvkereskedők Országos Egyesülete szervezte, a képzőművészeti kiállításon mások mellett a kárpátaljai Boksay József, Erdélyi Béla, Koczka András, Kontratovics Ernő olajfestményeit, Manajló Ferenc temperáit tekinthette meg a közönség. ⁷

A vidék kulturális véráramba történő jobb beilleszkedésén az is lendített, hogy 1941 áprilisától sebesvonat közlekedett a Királyháza–Budapest útvonalon. A menetidő egy irányba 7 óra.⁸ Ma valószínűleg több időbe telne ez az utazás.

Magyarországon az 1931. évi könyvnapokra először adták ki a Koszorú című antológiát, ami az elszakított országrészek magyar íróit mutatta be önálló kötetben. Kárpátalján (Ungváron, Munkácson, Beregszászban) 1936-ban, majd 1943-ban és 1944-ben is rendeztek könyvnapokat.

A háború hírére az írók, költők egy jelentős része szétszóródott a világban, másutt publikáltak vagy elhallgattak (Tamás Mihály, Bellyei (Zapf) László, Rácz Pál, Simon Menyhért, Herpay Ferenc). Akiket itt értek a szovjetek, azok jó része nem tért haza a fogságból.

„Hol van a világváltó nagy hév,

A láz, amely csúcsokra űzött –

Ott menetelek én is némán

Tépett magyar milliók között.”

Simon Menyhért: Ott menetelek ⁹

1944-ben bevonultak az oroszok. Megtörténik a harmadik államfordulat, Kárpátalja a fiatal Szovjetunió része lesz.