A keresztény közösség a feltámadás reményében helyezte a templomok körül püspöki engedéllyel létesített temetők megszentelt földjébe halottait.

Sorozatunkban a temetkezéshez kapcsolódó néhány eljárást, szokást mutatunk be. 

A középkori templom körüli temetőkbe halottait elhelyező keresztény közösség számára fontos volt a test védelme, amelyet az idővel összeomló koporsóknál jobban biztosítottak az alapanyag rendelkezésre állásától függően kőből vagy téglából épített sírok.

Az építőanyag felhasználásának módjától függően megkülönböztetünk téglás, illetve köves sírokat, valamint szárazon vagy habarccsal összeépített részleges vagy teljes kereteket, tégla- vagy kőláda sírokat.

Mind a téglás, mind a kőkeretes temetkezési szokás már a X. századtól megfigyelhető.¹ Szélesebb körű elterjedésük az Árpád-kor időszaka, és mind templom körüli temetőinkben, mind nemzetségi monostoraink körül, valamint a hozzájuk csatlakozó kolostorok kerengőiben találkozhatunk téglával, kővel körülrakott vázakkal és változatos formájú épített keretekkel. 

A kevés számú, babonás szokásból, a halott visszajárásának megakadályozása céljából lesúlyozott halottaktól eltekintve egyértelmű a feltámadást váró test védelmének szándéka; a halott köré helyezett tégla- és kő felső szintje minden esetben magasabban van az elhunytnál, lehetővé téve a lefedést.

Arányaiban kevesebb téglás, illetve köves temetkezést ismerünk, és ezek között is elkülönül az eddig csak az Árpád-korban dokumentált fej alá helyezett tégla, amely Kovács László szerint a nyerget vagy vánkost helyettesítette, és a fej feltámasztására szolgált. A többi esetben a halott feje vagy feje és lába mögé, illetve a fej köré, a halott mellé helyeztek el téglákat vagy köveket.

Az épített sírokat leggyakrabban a templom közvetlen közelében, attól délre, nyugatra vagy keletre, vagy az egyházi épület belső terében találjuk. A sokszor későbbi temetkezések által bolygatott sírépítmények alakja jellemzően téglalap, amely inkább a láb felé szűkül, de különlegesebb, a test vonalait jobban lekövető formák is megfigyelhetőek.

A kőből vagy téglából épített sírokat jellemzően maradandó anyaggal, kőlappal vagy körben a sír oldalain kialakított peremre támasztott és középen egymásnak feszülő párhuzamosan elhelyezett téglasorokkal fedték le. Lapos- és nyeregtetős fedést egyaránt alkalmaztak.

A sírépítmények belső terét gyakran vakolták, aljukat sok esetben szintén téglával vagy kővel rakták ki, esetenként habarccsal kenték le. A keretek egy részénél a fej számára fülkét alakítottak ki az építmény nyugati falának elvékonyításával.

A maradandó anyagból készített sírfedés középkori ábrázolások alapján mind a templomkertben, mind a templombelsőben a föld felszínén volt.

A szerzeteseket gyakran temették épített sírba a templomhoz csatlakozó kerengő padozata alá. A feltámadást megjelenítő középkori ábrázolásokon a sírból kiemelkedő halottak mellett a földfelszínen látjuk a sírépítmény tetejét.

Érdekes kérdés, hogy a sírépítményeken belül – amelyek közül több formája a fakoporsó behelyezését eleve lehetetlenné teszi – alkalmaztak-e koporsót vagy halotti leplet? Feltehető, hogy az elhunytat szerves anyaggal letakarva helyezték az épített sírokba, azonban régészeti módszerekkel ennek dokumentálása csak rendkívül szerencsés esetben lehetséges. A négyzetes formájú épített keretek egy részében viszont több esetben figyelték meg további védelemként koporsó használatát is. 

Az épített sírokban viszonylag ritkán találunk sírmellékletet, azonban a mellékletek hiánya kevésbé az ilyen módon eltemetettek társadalmi helyzetére, sokkal inkább a temetés keresztény egyszerűségére utal. A temetkezési szokást gyakorlók sírjait a temetőn belül az előkelőnek számító helyeken; az egyházi épület belső terében vagy közvetlen közelében, illetve a templomtól délre, feltehetően a déli kapuhoz vezető gyalogút mentén találjuk. 

Az épített keretek stabil fedése azt is lehetővé tette, hogy – amennyiben az építmény mérete és kialakítása megfelelő volt – újabb halottakat helyezzenek el bennük. Ezeket a többes sírokat családi temetkezőhelynek feltételezhetjük, bár ezt a vélekedést kétséget kizáróan csak későbbi genetikai vizsgálatok igazolhatják.

Az Árpád-kor elejétől a XVI. századig létező, a test védelmét kővel és téglával biztosító temetkezési szokásban a családi kripták előképeit sejthetjük.