Több mint kétszáz esztendeje él a magyar történelmi tudatban és még a napi politikai csatákban is az a megjegyzés, amelyet Johann Gottfried Herder terjedelmes történelemfilozófiai munkájában elejtett.

Ennek, a közbeszédben csak Herder-jóslatként emlegetett mondatnak az eredetét, és a legnagyobb magyar történelmi és irodalmi személyiségek erre adott válaszát mutattam be az Amerikai Egyesült Államokban, Atlantában, az Amerikai Germanisztikai Társaság éves konferenciáján.

Az európai népek történetét vizsgálva, a finneket, a letteket és a poroszokat tárgyaló szakasz végén áll az a mellékmondat, mely mind a mai napig sajog a magyar sorsról folyó elmélkedésekben:

Az egyetlen nép, amely ebből a törzsből ide, a hódítók [Európa már letelepedett és államalapító népei] közé benyomult, azok a magyarok. [...] Ők most szlávok, németek, románok és más népek között az ország lakóinak kisebbségét alkotják, és néhány évszázad múltán talán a nyelvüket is alig találjuk már.

(Johann Gottfried Herder: Ideen zur Philosophie der Geschichte der Menschheit, Vierter Theil, Hartknoch, Riga – Leipzig, 1792, 24.)

Napjainkban már nehezen képzelhető el, de nagyjából a második világháború végéig a magyar politikai és kulturális elit, továbbá a városi, nem eleve német anyanyelvű polgárság is túlnyomó többségében kétnyelvű volt. Még ha nem is mindenki, de igen sokan folyamatosan követték az európai politikai, tudományos és kulturális életet, és így a német tudósnak a magyar nyelvről megfogalmazott baljóslatú gondolatai akadálytalanul jutottak el Magyarországra.

Amint azt Bíró Ferenc irodalomtörténész (1937-2024) néhány évtizede kimutatta, a kora tudósai közül is kiemelkedően művelt Herder éppen a közép-európai népek kérdésében kevésbé volt tájékozott, így művének elkészítéséhez időnként mások előtanulmányait kellett igénybe vennie. Éppen ez történt a magyarság bemutatásakor is: Herder egy másik német tudós, August Ludwig Schlözer művét (Allgemeine Nordische Geschichte, Gebauer, Halle, 1771) olvashatta, aki viszont szintén másokra támaszkodott.

Az átvételek és a hivatkozások megértéséhez egészen a XVI. századig kell visszanyúlnunk. Ekkor, 1536-1537-ben írta Oláh Miklós bíboros, esztergomi érsek a Magyarország történetét áttekintő Hungaria című művét, amely először önállóan csak 1763-ban, Bél Mátyás evangélikus lelkész és történész gondozásában jelent meg. Ezt az áttekintést kommentálta és látta el kiegészítő jegyzetekkel Kollár Ádám Ferenc, a bécsi udvari könyvtár – a mai Österreichische Nationalbibliothek – akkori őre, vagyis főkönyvtárosa, Schlözer pedig ezt a kommentált, kiegészített változatot vehette kézbe. A magyar nyelv eltűnésének lehetősége Kollár kommentárjában tűnik föl:

Mind népében, mind nyelvében Magyarországnak csak kicsiny része magyar; elkövetkezhet az az idő is, hogy a magyarok nyelve, csakúgy, mint a kunoké, eltűnik.

Miután Schlözer a saját művében fölsorolja a Magyar Királyság fontosabb népeit, a lábjegyzetre utal, ahol Kollár imént idézett mondata áll. Amikor pedig Herder a korábban említett népek sorsának tárgyalására tér át, a magyarság kérdésében a Kollár által kommentált Schlözert veszi a kezébe, így keletkezett az a mondat, mely a magyarságnak a saját magáról folytatott gondolkodását, főképpen pedig a nemzethalál lehetőségét mint valóban bekövetkezhető eseményt megjeleníti.

A baljóslatú mondatra az első komolyabb reakció a mára méltatlanul háttérbe szorult, páratlan műveltségű, szerény és nagyszerű költő, Berzsenyi Dániel (1776-1836) tollából született. A Romlásnak indult kezdetű, A magyarokhoz (I.) című költeménye bemutatja azt az intellektuális alapállást, amely a kor művelt magyar nemességét jellemezte: az ókori klasszikus íróknak és műveiknek alapos ismerete, következésképp számtalan utalás az ókori irodalomra; párhuzamok a magyar nép és a múlt nagy történelmi népei között; történelmi eseményekkel folytatott érvelés, valamint a tragikus jelennek a hősi múlttal való szembeállítása. A korabeli helyesírással alább idézett versben ugyan sem közvetlen, sem áttételes utalás Herderre nem történik, a háttérben mégis ott áll a fenyegető nemzethalál, melynek első jele a nyelv elvesztése:

A megsemmisülés mint reális veszély a kor valamennyi gondolkodóját foglalkoztatta, hiszen még nem telt el túl sok idő az ország jelentős részének évszázados török megszállása óta. Ahelyett, hogy az ország a Habsburg-birodalmon belül önállóságot élvezett volna, ami egy nádor, vagy egy kormányzó által történő, saját törvényeken alapuló irányítást jelent, a politikai helyzet lassan, de szüntelenül romlott, és az ország fokozatosan egyfajta félgyarmati sorba látszott süllyedni. Ez a problémahalmaz éppen a nyelvkérdésben látszott sűrűsödni, ezért tapasztaljuk ma is, visszatekintve a korra, hogy ha egy gondolkodó, vagy politikus – gyakran egy személyben föllépve – a nyelvről fejtette ki álláspontját, akkor valójában Magyarországnak a Habsburg-birodalmon belüli politikai helyzetéről nyilatkozott.

Számtalan írása között a Berzsenyitől több szempontból igen távol álló Kazinczy Ferenc (1759-1831) is találunk utalást Herder jóslatára. 1820-ban, az egyik levelében így fogalmaz:

[...] Herder valahol a magyar nyelvnek s népnek elenyészése felől jövendöl. Herder hamis próféta. A magyar nyelv és nép elenyészni nem fog soha, míg filozófiai lélek fogja kormányozni Európának dolgait, mint most kormányozza. A nem-vandalus hódoltató csak azért is meghagyja ezt és azt, hogy egy tulajdon karakterű s originális, sehol másutt nem található szép nyelv ki ne vesszen.

Ha eléggé alaposan olvassuk a szöveget, azonnal fölismerhetjük: Kazinczy jelentős engedményt tesz, amennyiben jelenének kormányzó erőit filozófiai, azaz művelt lelkekként azonosítja, aki nem-vandalusok. Márpedig a Habsburg-ház aligha volt vandalus – talán utazzunk el bármelyik vidéki városunk központjába, ahol mindenütt a Habsburgoknak, mindenekelőtt Mária Teréziának és munkatársainak jóvoltából épült székesegyházakat, templomokat, vármegye- és városházákat fogunk találni.

A továbbiakban sokkal rövidebben vessünk még egy-egy pillantást további olyan válaszokra, melyekkel a legkiválóbb magyar elmék Herdernek sajátos módon válaszoltak. A nemzethalál irodalmi megjelenítéseinek legközismertebb példája Vörösmarty Mihály (1800-1855) Szózat című költeményének következő részlete – mint mindig, most is korabeli helyesírással:

Amint látjuk, Vörösmarty számára – bár reális –, ám csupán lehetőség a nemzethalál, amelyet a népek majd meggyászolnak, miközben ők, a magyar nemzettel ellentétben, életben maradtak. 

A német anyanyelvű, európai tapasztalatú és műveltségű Széchenyi István (1791-1860) név szerint is említi Herdert az 1841-ben megjelentetett A Kelet népe című művében:

Herder, ezen az emberi eseményekbe olly mélyen beható ész, sülyedésünket jövendölé; és fogunk is sülyedni okvetlen – mert, mi tagadás benne, nemzeti és alkotmányos létünk hajszálon függ – [...]

Ha tisztában vagyunk Széchenyi német nyelvű gondolkodásával, megértjük, hogy a magyar süllyedni (sinken) ige itt a német elsüllyedni (versinken) jelentést hordozza – azaz olyan süllyedésre utal, mely az elmerüléshez vezet. Széchenyi nem mondja ki, hogy a nyelvvel eltűnik az alkotmányos, azaz közjogi és kulturális, azaz nemzeti lét, de páratlan intelligenciájával egyértelműen utal rá.

Az Atlantában tartott előadáson még számos példa mutatta be, hogyan reagáltak a magyar írók, költők, gyakran egyben politikusok Herder meggondolatlan és –amint láttuk – igencsak kritikátlanul megszerkesztett megjegyzésére. Mai válaszunk csak annyi: ez az írás is magyarul született, és reméli számtalan, magyarul értő olvasójának figyelmét.