Petőfi Sándornak, a forradalom, a szabadság és a szerelem költőjének nyoma veszett az 1849. július 31-én vívott segesvári csatát követően. Rendkívüli egyénisége és tehetsége pótolhatatlan űrt hagyott maga után, népszerűsége azonban töretlen maradt. 

 Tudta, hogy költeményeit a kései nemzedékek is ismerik majd, de élete utolsó karácsonyán, az Év végén versében a biztonság kedvéért ráerősített dalának hangerejére azért, hogy „Zengjék vissza az időnek / Bércei, a századok”.

Tiszta és közérthető stílusa miatt nem egy verse mint népdal terjedt el, és csak később derült fény a szerző kilétére. A német köznyelvet irodalmi szintre emelő Heinrich Heine (1797–1856) rokonlélekre talált a magyar lírikusban: „«Bizony magam is csak kevés oly igaz természeti hangra találtam, a minőkkel a népnek e fia (Petőfi) oly pazaron van megáldva, akár egy fülemüle. Mi, a reflexió emberei, ily frissen fakadt eredetiség mellett valósággal szánandóknak látszunk.»”¹ Petőfi alkotásai hamarosan átlépték az országhatárt, hiszen viszonylag könnyebben lehetett idegen nyelvre lefordítani.² Az egyes fordítói teljesítmények sikerültségét nemcsak a Petőfi Társaság ülésein vitatták meg, hanem a közművelődési újságok nagyközönségének nyilvánosságát is bevonták az értékelés szempontjaiba. Tehát magyar olvasók betekintést nyerhettek az egyes nyelvek kifejezőkészségébe. S ezt tekintve ritkaságszámba ment, ha a külföldi alkotók magyar nyelven íródott megnyilatkozásai kerültek közlésre.

Sir John Bowring, Rusz Károly metszete, a kép forrása: Magyarország és a Nagyvilág, 8. (1872) 50. sz. 594., lelőhely: Arcanum

Közülük is kiemelkedett Sir John Bowring (1792–1872) angol filológus és diplomata, aki a kereskedőcsaládi hagyományokat folytatva lehetőségek után kutatott, ezért nagy utazásokat tett, valamint nyelvtehetsége arra ösztönözte, hogy behatóbban megismerkedjen más nemzetek költészetével. 1830-ban már kiadott egy antológiát (Poetry of the Magyars), amely magyar poéták műveinek angol fordítását tartalmazta. Továbbá ő volt az, aki csodálattal írt a magyar nyelvről: „A magyar nyelv a régmúltba vezet. Nagyon sajátos módon fejlődött, és szerkezete ama távoli időkre nyúlik vissza, amikor a legtöbb európai nyelv még nem is létezett. Ez egy olyan nyelv, melynek logikája és matematikája, a feszített húr erejének kezelhetőségével és rugalmasságával bír. […] E nyelv a legrégibb és legdicsőségesebb emlékműve a nemzeti önállóságnak és szellemi függetlenségnek. […] Senki sem tudja, honnan származnak, […] A magyar nyelv kialakulása ennél sokkal bámulatosabb. Aki ennek titkát megoldja, az isteni titkot fogja kifejteni: »Kezdetben vala az Ige, és az Ige vala Istennél, és Isten vala az Ige.«”³ Bowring magyar irodalom iránti érdeklődése később újabb lendületet kapott, 1866-ban ugyanis megjelentette Petőfi-fordításait (Translations from Alexander Petőfi, the Magyar Poet). Mindemellett a néhai magyar költőhöz verset (Petőfi) is írt, amit Palóczy Lipót (1849–1921) lefordított magyarra a Vasárnapi Ujság olvasói számára.⁴ Az angol filológus a következőképp zárta a megszólított jellemzését: „Te nem valál csak tünde méteor, / Mert ez csak egyszer csillog és lehull: / Örök fényű csillag vagy, / s nem lesz korhol dicsőséged elhomályosul.”⁵ Palóczy az idetartozó írásában egy másik műfordító, a francia Thalès Bernard (1821–1873) Petőfihez írt költeményét is átültette a magyar nyelvre. Bernard a bánat keserű hangján vette számba a magyar költőre jellemző fordulatokat úgy, hogy azok Petőfi hiányát érzékeltessék, majd végül így búcsúzott tőle: „Vedd hát az én üdvözletem is, hősfi / Kinek csak hajh! rövid tavasz jutott. / Évszázadok fognak világba dőlni, / Mig ily lanttól hall ismét szózatot!”⁶ 

1882-ben távozott az élők sorából Petőfi költőbarátja, Arany János (1817–1882), aki elsőként állította Petőfiről, hogy világirodalmi tényező.⁷ Ez idő tájt, 1882 októberében avatták fel a régóta óhajtott, a költő külsejét, szellemét és temperamentumát kifejező budapesti Petőfi-szobrot, Huszár Adolf (1842–1885) alkotását. Az esemény alkalmával Szász Károly (1829–1905) foglalta össze Petőfi jelentőségét: „A magyar népjellem egyik megtestesülése Petőfi Sándor. Kelet népe, ez a szenvedélyes, mindenben túlságos, félelmet nem ismerő, lehetetleneket merő, lelkesedésében lobogó láng, kétségbeesésében bömbölő zivatar, most gyöngéden suttogó szellő, majd tölgyeket tördelő szélvész, most daczos, majd szilaj jó kedvében egeket hasogató: ime a Petőfi lelke. Költészete szinte olyan. Soha még az érzés és a szenvedély oly közvetlen igazsággal nem szólott dalnok alakairól, mint a Petőfiéről. S hatásának titka, hogy dalaiban mindenki saját érzelmeinek a kifejezésére ismert.”⁸ 

Giuseppe Cassone, a kép forrása: Vasárnapi Ujság, 55. (1908) 33. sz. 670., lelőhely: Arcanum

Az emlékműhöz nemcsak a hazai honpolgárok jártak koszorúzni, hanem a külföldiek is lerótták kegyeletüket. Így történt ez 1885-ben is, amikor egy francia küldöttség járt a fővárosban. A kiegyezés utáni magyar értelmiség szoros kapcsolatot ápolt a francia kulturális élet szereplőivel, s azt várták tőlük, hogy terjesszék Magyarország jó hírét Nyugat-Európában. Az 1885-ös Országos Általános Kiállítás megtekintésére is hívtak francia vendégeket, akik között ott volt François Coppée (1842–1908) költő, író. A kitüntető vendéglátás arra indította a küldöttséget, hogy 1885. október 12-én tiszteletüket tegyék Petőfi Sándor szobránál,⁹ ahol elhangzott Coppée Petőfihez írott költeménye is: „Ekép siettünk hozzád, Magyarhon franczia / Vendégei, kezünkben virágok dús füzére, / Hozzád, óh! költő-harczos, hazád kedvencz fia, / Ki énekeltél neki s meghaltál bátran érte.”¹⁰ A XX. század elejére már akadt olyan műfordító, aki Petőfi összes műveit lefordította, mint az olasz Giuseppe Cassone (1843–1910).¹¹ 

Jókai Mór, (1825–1904) az egykori barát elvesztésének félévszázados évfordulóján a következőképp fogalmazta meg azt, miként Petőfi kerüli el a feledést: „Más embert eltemet az idő, Petőfit magasra emelte. Míg magyar él, haza áll, éljen Petőfi dicső emlékezete! Ragyogja be a hazát és világot”.¹² Babits Mihály (1883–1941) Petőfit elemezve vezette le, hogy a költő az „időtlen”, az „örök jelen”.¹³ „A költő szava mutatja a nagy célt, a szabadságot és emberséget, mely végre is mindannyiunk célja; s akinek nem célja, nem méltó arra, hogy a költőt ünnepelje.”¹⁴