A magyar történelemnek talán az egyik legnegatívabb megítélésű uralkodója V. László. Jóllehet, mindösszesen tizenhét esztendő adatott neki, mégis jelen van a magyar történelmi emlékezetben, mégpedig nem is annyira a történettudománynak, mintsem a művészetnek köszönhetően. 

Előbb Erkel Ferenc operája, pontosabban az Egressy Béni által költött szövegkönyv 1843-ban (Hunyadi László), majd pedig Arany János balladája 1853-ban (V. László) gondoskodott arról, hogy a második Habsburg-uralkodó mind a mai napig a közös emlékezet része legyen.

Az alsó-ausztriai Melk bencés apátságának könyvtára őriz egy olyan kéziratgyűjteményt, amelynek az egyik lapján szereplő vers címzettje éppen V. László. A sajátkezű írás a keletkezésének időpontját is föltünteti: 1448. április 18-án készült, mégpedig a királyfi nyolcadik születésnapjára. A vers akrosztikont mutat, azaz a verssorok első betűi értelmes szöveget adnak: LADISLAUSREX. A szerző Johannes Schlitpacher bencés szerzetes, aki a maga korában jelentős személyiség volt: nemcsak közösségében örvendett tekintélynek, de a nem sokkal korábban kibontakozó, éppen a melki apátságból kiinduló szerzetesi reformmozgalom egyik kulcsszereplője is volt. Ez a reformmozgalom egyike volt a katolikus egyház számtalan reformjának, amelyek a különféle elképzelések alapján eredetinek, romlatlannak föltételezett múlthoz való visszatérést hirdették – elegendő ha a clunyi reformra, a katharok mozgalmára, Francesco Bernardone lázadására, Martin Luther kezdeményezésére, vagy akár a második vatikáni zsinat által meghirdetett reformokra gondolunk. A fölsorolásból kitűnik, hogy valamennyi efféle reform az egyházból indult, ám korántsem mindegyik maradt annak kebelén belül.

A születésnapi versajándék első pillantásra híresneves személyiségek valóságos tűzijátéka: István, László, Zsigmond, Albert csakúgy fölbukkan benne, mint (Nagy) Károly, Dávid, vagy Jozafát. A nevek könnyen csoportosíthatók: csak magyar királyok (István és László), vagy a részben magyar királyok (Zsigmond és Albert), továbbá az egyéb uralkodók (Károly, Dávid, Jozafát). Egy másik lehetőség úgy csoportosítani a szereplőket, hogy a gyermeknek lehetett-e róluk közvetlen, azaz legalább családi-nevelői elbeszélésekből származó ismerete, vagy csak olvasmányokból, történeti elbeszélésekből hallhatott róluk.

Egyetlen olyan szereplő kerül csupán elő, aki sehol, semmikor sem volt uralkodó: Ezechiel próféta – és ezzel máris a szöveg rejtélyeihez érkezünk. A királyfi saját, történelmi kontextusában talán kevésbé jelentős alakokat jeleníti meg ugyanis az a három név, amely mindannyiszor egy-egy ószövetségi szereplőre utal: Dávid, Ezechiel és Jozafát. A leghíresebb zsidó királyt, Dávidot nyilván mindenki ismerheti. Ezechiel prófétáról is hallhat mindaz, aki legalább néha hallgat misét. De Jozafátot, a két részre vált Izrael déli területének, Júdának szintén az Ószövetségben fölbukkanó egyik királyát már csak nagyon kevesen ismerhetik. A három alak ráadásul időben egymástól igencsak távol élt és tevékenykedett. Miért kerülnek hát a nyolcéves gyermek számára költött versbe?

A szöveg másik rejtvénye az egyik előző név mögött húzódik. Jozafát hallatán ugyanis a korban senki sem Júda másodlagos jelentőségű királyára gondolt, hanem a századokon át messze legnépszerűbb olvasmány egyik főszereplőjére. Jozafát herceg ugyanis annak a Barlaám remetének gazdag és hatalmas tanítványa, aki a boldogság utáni vágya és a remete épületes elbeszéléseinek hatására lemond evilági hatalmáról és gazdagságáról, majd pedig követi mesterét a pusztába, hogy ott remeteéletet éljen. A Barlaám és Jozafát című regény alapja a Buddha-hagyományra nyúlik vissza, és előbb a görögre történő fordítás, majd pedig hosszú vándorlás nyomán jutott el Európába, hogy azután szinte valamennyi népnyelvű irodalom része legyen. Éppen, mivel a kerettörténet túl számos rövidebb, nevelő célzatú tanmesét tartalmaz, aligha alaptalan föltételezni, hogy a gyermek László máris ismerhette az öreg remete és a fiatal herceg történetét.

Ha átfogóan vizsgáljuk a szöveget, figyelembe kell vennünk az egyes nevek mellett álló olyan kiegészítéseket, melyek vagy főnevek, vagy melléknevek formájában jelennek meg, és a legalább minimális jellemzést szolgálják. Jóllehet, itt nincsen lehetőség arra, hogy részletesen bemutassuk az egyes nevekhez kapcsolódó kiegészítéseket, a rövid jellemzések alapján mégis jogosan föltételezhető, hogy a bencés Johannes Schlitpacher a nevek segítségével valójában karrierlehetőségeket villanthatott föl. A vers kevésbé ajándék, mintsem nevelő célzatú irat, egyfajta, a magyar irodalom más korszakából ismert parainesis, amely szerint a gyermek László előtt megnyílhat apja, Albert király példájának követése, amennyiben támogatja a megújuló egyházat – vagy pedig utánozhatja Jozafátot, aki minden világi, múlandó értéket elvetett, és a világtól visszavonult.

Nem tudjuk, hogyan alakult volna V. László felnőtt élete. Tizenhét évesen, minden bizonnyal egy rendkívül agresszív daganatos betegségben elhunyt.