Negyvenöt éve hunyt el Ignácz Rózsa színésznő, író, műfordító. Hetvenedik születésnapja alkalmából semmiféle állami elismerést vagy díjat nem kapott. Az akkori kultuszminiszter¹  egy agyagkerámiás plakettben azzal gratulált neki, hogy sokat tett a szegényekért, köztük a bukovinai csángókért. 

Nem sokkal később, 1979. szeptember végén² bekövetkezett halálának hírét a világ több részén szétszóródott magyarság hangjai, például a különböző emigráns amerikai magyar lapok is mély megrendüléssel közölték. Minden munkájával az igazságtalanul meghurcoltak, a számkivetettek, közöttük a csángók, a székelység és az erdélyi magyarság igazságáért kiálló, bátor és erős nő Ignácz Rózsa, aki Ignácz László református lelkész és Ignáczné Makkai Kornélia legkisebb gyermekeként 1909. január 25-én látta meg a napvilágot.

Brassóban járt iskolába, azután a gimnáziumot Kolozsváron végezte, ott érettségizett. Édesapja 1927-ben elhunyt, s miután Rózsa leérettségizett, 1928-ban fölvették a budapesti Színiakadémiára, ekkor költözött át édesanyjával Budapestre. Édesanyja idősebb bátyja, dr. Makkai Jenő ekkor már Magyarországon volt táblabíró, hamarosan pedig ő lett Magyarország koronaügyész-helyettese.³ Az ő egyetlen fia volt a jogot végzett Makkai János újságíró, Ignácz Rózsa elsőfokú unokatestvére, akivel az írónő 1933-ban kötött házasságot. Mivel azonban első unokatestvérek között nem volt megszokott a házasság, az esküvőt megelőzően különféle egyházi és állami engedélyre volt szükségük. Fiuk, Makkai Ádám 1935. december 16-án született, amikor édesapja már országgyűlési képviselő, édesanyja pedig a Nemzeti Színház tagja volt. Ignácz Rózsának több gyermeke később nem született.

Önéletrajzi visszaemlékezéseit közlő önvallomásában Ignácz Rózsa gyermekkorára többek között így emlékezett: „…és magát az Istent is örökké nőnek képzeltem el… a Halált is láttam… fekete szoknyás öregasszonyság”.⁴ S később, már édesanyaként újra és újra találkozott a halállal. Egy alkalommal négy percig klinikai halottnak nyilvánították. Makkai Ádám édesanyja emlékére megírt soraiból kiderül,⁵ édesanyja elmesélte neki, hogy az operáló terem tetejéről kívülről látta magát, és nem akart testébe visszatérni. Ekkor megjelent neki édesapja, az „öreg Ignácz”, és erélyes lökéssel visszaküldte a testébe, miközben azt mondta neki: „Nincs itt az időd… Fel kell nevelned a fiadat…”⁶ Makkai Ádám édesanyja szavaira emlékezve azt is megemlítette, hogy Makkai Jánostól való 1941-es válása⁷ után édesanyja nevelte őt⁸ Ignácz Rózsának a második világháború után osztályidegenként kellett élnie. Az 1956-os forradalom után fia Amerikába emigrált. 

Az írónő életművét a második világháború után elhallgatták, művei csak hiányosan vagy elvétve, a családjáról, Erdélyről szóló alkotásai, valamint az akkori rendszerről írt kritikái egyáltalán nem jelenhettek meg.

1956 után nem kapott életműszerződést, mivel a történteket nem volt hajlandó „ellenforradalomnak” tekinteni, csak ifjúsági regényeket írhatott, melyek szintén allegóriák, melyekben kivétel nélkül ott van 1956 és hőseinek emléke. Ilyen művei például a Torockói gyász, Az utolsó daru és az Orsika.

Ignácz Rózsa első regénye, az Anyanyelve magyar megtartó nemzeti eszményt képvisel, mely eszmény az erdélyi és csonkaországi magyarság lelkét is összeköti, mely nem tesz különbséget magyar ember és magyar ember között. Mindebben benne van az Ignácz Rózsa által megfogalmazott azon elv, miszerint: „Aki lent van, abba nem rúgunk!”, illetve hogy a magyaroknak minden körülmények között össze kellene tartaniuk, és magyar ember nem lehet magyar ember ellensége. A regény sorai most, 2024-ben is feltűnően időszerűek:

„Hiszen a múltkor is, hogy amerikai urak jártak erre, csodálkozva állapították meg, hogy bár a városban főként román beszédet lehet hallani, de a temetőben a sírfeliratok magyarok és arról beszélnek, hogy nem is olyan régen itt egy más nép élt, nem az, amelyik most uralkodik. A múlt, ó a múlt, a történelem, erősen kísért az új urak boldog életében, erősen háborgatja biztonságérzetüket. Pedig a huszadik században nincsenek, – nem lehetnek kísértetek. A technika századában az a jelszó, hogy mindent gyártani lehet. Múltat is. Történelmet is. Csak okos emberek kezébe kell letenni a várospolitika irányítását.”⁹ 

A regény Kolozsváron játszódik. A belvárosban található Majális utca eredetileg a regény címében is szerepelt, azonban, amikor 1936-ban Földes Jolán A halászó macska uccája¹⁰  című regénye a könyvpiacra került, Ignácz Rózsa akkor változtatta meg alkotása címét Anyanyelve magyarra.¹¹ Akár így történt a címváltoztatás története, akár nem, annyi bizonyos, hogy az Anyanyelve magyar a magyarságtudat máig egyik meghatározó alapregénye.

Tulajdonképpen az első magyar regény,¹² amely az első világháború utáni magyarság legnagyobb problémáját, a részekre szakított magyar nemzet, a megcsonkított magyar faj tragédiáját feldolgozza.

A történetben az iskolai ellentétek, olykor még a magyar diáktársak irigysége is, a kicsinyesség, a gyűlölködés, az érettségi balkáni jellege, minden körülmény, ami a főszereplőt az egyébként sem könnyű sors mellett körülveszi, az élménynek azzal az erejével köti le az olvasót, hogy mindez bármelyikünkkel megtörténhet, illetve meg is történtek hasonló helyzetek.13

A szép erdélyi stílussal megírt, ezáltal valójában az akkori új erdélyi irodalmat reprezentáló, az anyanyelv iránti hűséget, az anyanyelv veszélyeztetettségét ábrázoló regény, mely új nézőpontokat nyitott az elszakított részeken és csonka-Magyarországban élő magyarok számára egyaránt, a szerencsétlen erdélyi fiatalok életét mutatja be, akiknek a megélhetésért folytatott küzdelem mellett magyarságuk megvédéséért is harcolniuk kell.   

Azt, hogy Kovács Ilona története jelenleg is mennyire időszerű és tanulságos minden magyar ember számára, a regény azon momentuma mutatja, hogy a diáklány megtagadja a hazaárulás és fajárulás tetszetősnek és csillogónak álcázott román perspektíváját, és azt a lehetőséget választja, hogy az egyszerű, névtelen magyarok tömegéhez tartozzon.

1 Ignácz Rózsa fia, Makkai Ádám emlékezett vissza, hogy 1945 tavaszán Budáról Pestre tartott Édesanyjával, amikor szembe jött velük Ortutay Gyula, későbbi vallás- és közoktatásügyi miniszter, aki Ignácz Rózsa nyakába borult, kezeit csókolgatta, s azt mondta: „Kedves Rózsa, hát maga volt az egyetlen férfi Magyarországon 1944-ben!”. Ld.: MAKKAI Ádám: Ignácz Rózsa emlékezete. – Egy bevallottan „elfogult” személyes és irodalmi leszármazott tollából –. Székelyföld. Kulturális folyóirat. 2008. XII. évf. 5. szám. 2008. május. 55.2 Az írónő halálának pontos dátumát illetően a korabeli magyar és külföldi magyar sajtó úgy számolt be, hogy Ignácz Rózsát 1979. szeptember 24-én reggel elgázolta egy autóbusz, azután már nem tért magához többé, s még aznap délelőtt elhunyt. Halála napjaként ennek ellenére a szeptember 25-i nap található a különféle lexikonokban (például a Magyar életrajzi lexikonban), az internetes és egyéb forrásokban.3 MAKKAI Ádám: Mindenkinek, akit Ignácz Rózsa emléke érdekel! Kelt Chicagóban, 1999. szeptember 19-én, vasárnap. Korunk. 2000. III. évf. 10. szám. 72.

4 Idézi: KOREK Valéria: Ignácz Rózsa (1909–1979). Új Látóhatár. Irodalmi és politikai folyóirat. 1982. XXXIII. évf. 2. szám. 1982. augusztus 31. 200.

5 MAKKAI: Mindenkinek, akit Ignácz Rózsa emléke érdekel!... i.m. 72.6 Uo.7 Házasságuk felbomlott, férje, Makkai János angolbarát kormánytanácsadó volt, akinek menekülnie kellett. Ld.: DR. ARDAY András: Ignácz Rózsa hűsége. Háromszék. Független napilap. 2009. XXI. évf. 5772. szám. 2009. szeptember 5. 7.8 MAKKAI: Mindenkinek, akit Ignácz Rózsa emléke érdekel!... i.m. 72.