Első hallásra ennél nem is lehet egyszerűbben megválaszolható kérdést feltenni: a szavakat általában külön írjuk le egymástól. Néha pedig egybe. Néha. De általában mikor is? Ezúttal a különírás-egybeírás alapeseteit vesszük sorra.

Folytassuk csak az alaplogikát! Tehát a szavakat általában egymástól külön írjuk le, de ha mégsem, akkor azt kell megindokolni! Tehát mindig az egybeírást kell magyarázni, ahhoz kell érvet keresni, és nem a különíráshoz. Ha ezt az egyszerű logikát követjük, rögtön átláthatóbbá válik a különírás-egybeírás rendszere.

Az alkalmi szókapcsolatokat külön kell írni, a szóösszetételeket pedig egybe. Az összetételek értelmezéséhez kell tehát elgondolkodnunk. A magyarázat alapszinten egyszerű, hasonló az emberi kapcsolatokhoz: vannak alkalmi kapcsolatok és tartós kapcsolatok, az alkalmiak csak egyszeriek, véletlenszerűek, az éppen fennálló helyzetnek felelnek meg, a tartós kapcsolatok pedig hosszútávúak és minden helyzetben fennállnak. Az alkalmi szókapcsolatokban tehát az éppen fennálló beszédhelyzetnek, a beszélői szándéknak és az alapvető grammatikai, jelentéstani viszonyoknak megfelelően szerkesztjük a szavakat egymás mellé, a szóösszetételek pedig összeforrottak.

Az összeforrottság a jelentésben és a grammatikában is megfigyelhető. Például a fogalmakat, eszközöket megnevező szakkifejezések között sok szóösszetétel van, ilyen például a számítástechnikában az alaplap, a videokártya, az illesztőprogram; aki ért a számítástechnikához, az meg tudja magyarázni, hogy ezek a szóösszetételek mit jelentenek, és ez a magyarázat összetett. Ráadásul a szóösszetételek értelmezésekor az is nyilvánvalóvá válik, hogy az alkotóelemek jelentésének az összeforrottsága azt jelenti, hogy az értelmezéshez nem elegendő az összetételi tagok jelentését egyszerűen összeadni: az alaplap jelentése nem magyarázható meg az alap és a lap szó összekapcsolásával, és ugyanilyen az összes előző példám. Egy alkalmi szókapcsolat esetében pedig kifejezetten elegendő a szerkezetet alkotó szavak jelentésének összeadása, például ergonomikus egér, széles kijelző – csak hogy maradjunk a számítástechnikánál. Ezzel szemben az alaplap és az illesztőprogram összetételek jelentése nem fejthető meg ilyen könnyen, mert a lap nem alap, a program nem illesztő. 

A szóösszetételek jelentésbeli összeforrottságát talán azokkal példákkal lehet a legjobban szemléltetni, amelyek szerepelhetnek olyan szövegkörnyezetben, amelyben alkalmi kapcsolat van a szerkezeti elemek között, ám olyan helyzetben is előfordulhatnak, amelyben ugyanazok a szerkezeti elemek szóösszetételként összeforrtak. Ilyen például a jelző lámpa vagy jelzőlámpa esete. Alkalmi szókapcsolatként külön van írva például ebben a mondatban: Az élő rádióadást jelző lámpa világított a stúdió ajtaja mellett. Szóösszetételként egybeírjuk viszont például ebben a mondatban: A jelzőlámpa pirosan világított, ezért megállt az autóbusz. Az előbbi mondatban világos, hogy a lámpa éppen jelzett valamit, míg az utóbbi mondatban a KRESZ szabályainak megfelelő közúti lámpáról van szó, amelynek rendszerszerű funkciója a forgalom szabályozása, és mindezt a jogszabály előírásainak megfelelő formában végzi.

A legnagyobb problémát viszont az szokta jelenteni a szószerkezetek helyesírása során, amikor nem figyelünk eléggé a jelentésre, nem vesszük észre, hogy a tagok között grammatikai (és jelentésbeli) összeforrottság van, hanem tévesen, a minőségjelzős alkalmi szókapcsolatok analógiájára, különírunk egy grammatikailag összeforrott elemekből álló szóösszetételt. Például az asztalláb szóösszetétel, ezért egybeírjuk, hasonlóképpen az autóalváz összetételt is. Ám a piros pulóver, analógiájára, tévesen minőségjelzősnek értelmezve, a Milyen alváz? – **Autó alváz; Milyen fiók? – **Asztal fiók kérdés-válasz alapján előfordulhat, hogy hibásan különírjuk. Ám ha jobban végiggondoljuk, akkor ezeknek a szóösszetételeknek az előtagjai nem adnak választ a milyen? kérdésre – hisz az alváznak nem jelzője az autó, hanem az alváznak jelzője lehet például az erős, a vastag, a széles, a hosszú stb. Hasonlóan a lábnak sem jelzője az asztal, hanem inkább a hosszú, a vékony, a vastag. Itt valójában egy jelöletlen birtokos viszony van az elő- és utótag között, tehát az összetétel elemei grammatikailag összeforrtak, toldalékkal jelölve az autó alváza, az asztal fiókja. A valóban minőségjelzős erős alváz, vastag láb szerkezetekben az előtagok tényleg választ adnak a milyen? kérdésre.

Ha ennél bonyolultabb alakok esetében elbizonytalanodnánk, akkor fordítsuk meg a szerkezeteket: az utótaggal kérdezzünk rá az előtagra! A láb vastag? Az alváz erős? Mindkét kérdés értelmes, és igennel válaszolhatunk rájuk. Ha viszont az autóalváz és az asztalláb esetében tesszük meg ugyanezt, akkor már a kérdés is értelmetlen, nemhogy a válasz: *Az alváz autó? *A láb asztal? Ezzel a rákérdezéses technikával be tudjuk bizonyítani vagy ki tudjuk zárni, hogy az előtag és az utótag között alkalmi minőségjelzős kapcsolat van-e: ha a kérdés értelmes, és helyes választ adhatunk rá, akkor bizonyítottuk, hogy az előtag minőségjelző, tehát különírjuk. Ha viszont már a kérdés is értelmetlen, és emiatt a válaszunk nemleges, akkor azt bizonyítottuk, hogy a tagok között grammatikai összeforrottság van, tehát ebben a szövegkörnyezetben csakis egyféle sorrendben, egybeírva értelmesek, összetett, bonyolultabb jelentésviszony van a tagok között.

Ha pedig megtanulunk hallgatni a fülünkre, akkor azt is megfigyelhetjük, hogy alapvetően egybe, tehát egy dallamívvel, egy nyomatékkal, megszakítás nélkül szoktuk kimondani az egybeírott szóösszetételeket, és külön, apró megszakítással, kétféle nyomatékkal a különírott alkalmi szókapcsolatokat. A két nyomaték közül a többletnyomaték pedig általában a jelzőre esik. Ezt azért fontos kiemelni, mert egyre jobban terjed az a hiba, hogy a nyomatéktöbbletet ok nélkül a jelzet szóra teszik. Mondjuk csak ki, és figyeljünk a jelző lámpa és jelzőlámpa kiejtésére ezekben a mondatokban! Az élő rádióadást jelző lámpa világított a stúdió ajtaja mellett. – A jelzőlámpa pirosan világított, ezért megállt az autóbusz.