A címben jelölt elnevezés (i. sz. 304–439) a kínai–barbár kapcsolatok rendkívül eseménydús és összetett korszakát jelöli.

Nemcsak az korszak eseményeinek bonyolultsága és szövevényessége miatt vált ez a majd másfél évszázad a kínai történetírás mostohagyermekévé, hanem azért is, mert ezek az évek a Kínai történetének legsötétebb, leginkább széttagolt időszakát jelentik. 

Ez az az időszak, amikor a Kína határain belülre települt hunok, és egyéb proto-mongol, török és tibeti eredetű népek kínai területen első ízben hoznak létre saját fejedelemségeket, és egyikük-másikuk megkísérli Kína nagy részének elfoglalását is. Hogy ez később némelyiküknek sikerült, sőt a mongolok és mandzsuk egész Kínát is elfoglalták, jórészt ennek a korszaknak a történéseire vezethető vissza.

A Kína szomszédságában élő nomád és hegyvidéki népek Kína határain belülre költözésének története a hunokkal kezdődik. Az i. e. 53-ban hosszú és véres trónviszályban alulmaradt hun uralkodó, Huhanye sanjü elfogadta a Han-udvar főségét és népével kínai területre költözve vett menedéket riválisa elől. A veszély elmúltával azonban, bő egy évtizednyi kínai tartózkodás után, védelmezői engedélyével visszatért a steppére. Nagyjából egy évszázaddal később nagyon hasonló helyzet alakul ki; az i. sz. ’40-es és ’50-es években a hunokat ismét trónviszály osztja meg, s a vesztésre álló Bi sanjü megint csak a Han-udvartól kér oltalmat. Az ő népe azonban már nem tér vissza az északi steppékre, hanem Kína északi határvidékén, az Ordoszban és annak környékén folytatja tovább nomád életvitelét még évszázadokon keresztül.

Ekkor már azonban nem a hun az egyetlen barbár nép, amelyik a Nagy Fal kínai oldalán telepedett le. Északkeleten már a ’40-es évektől kezdődően folyamatos az egymással közeli rokonságban álló két ómongol nyelvű nép, a vuhuanok és szienpik különböző törzseinek a betelepülése. Északnyugat magas hegyvidékeiről régi tibeti nyelveken beszélő csiang és di törzsfők állnak a kínai udvar szolgálatába és lesznek a dinasztia határőrei, rendfenntartói.

A Han és pártfogoltjai azonban nem maradtak végig békében. Időről időre kisebb-nagyobb felkelések robbantak ki, a II. század beköszöntével pedig – különösen a nyugati határvidéken – állandósultak a harcok. A Sárga turbánosok 184-ben, Kína belső területein kirobbanó felkelése és az abból kiváló számos lokális lázadás tovább súlyosbította a Han-dinasztia helyzetét. A felkelések leverésével az udvar a legkiválóbb hadvezéreit bízta meg, ezért azonban nagy árat kellett fizetnie. A hadvezérek az általuk „megbékített” területek de facto uraivá, lokális hadurakká váltak, a császár hatalma szimbolikussá vált. E hadurak a felkelők, majd később az egymás elleni harcaik során is előszeretettel alkalmaztak steppei és hegyvidéki eredetű segédcsapatokat, azok különleges harcmodora, rendkívüli ütőképessége miatt.

216-ban, Kína északi felében, a főként hun és vuhuan segédcsapatokra támaszkodó Cao Cao került ki győztesen a hadurak közül, s fia, Cao Pi, 220-ban (A Han névleges bukásának évében) Wei (gyakran Cao-Wei, 220–266) néven dinasztiát alapított. Cao Cao megfosztotta a hunok vezetőjét a sanjü titulustól, népét pedig öt, kínai felügyelők ellenőrzése alatt álló körzetre osztva, a Fen-folyó vidékén telepítette le. A Cao-Wei hatalma csak Észak-Kínára terjedt ki, és ezért folyamatos harcot vívott a délen berendezkedő két másik államával, a Shu-Hannal és a Wu-val.

Kína újraegyesítése végül 280-ra sikerült, de ezt már nem a Cao-család, hanem a hadjáratok során felemelkedő Sima-család vitte véghez, akik 266-ban puccsal megdöntve a Weit, saját dinasztiát hoztak létre Jin (280 – 317 és később majd 317 – 420) néven. A Jin egység igen rövid életűnek bizonyult. 290-ben a gyengeelméjű és ezért a kormányzásra alkalmatlan Sima Zhong (Hui császár, 290–301) ült a Jin-dinasztia trónjára, s így a Sima-család befolyásos tagjai között hamar megkezdődött a küzdelem a régensi hatalomért. Ez a „nyolc herceg felfordulása” névvel fémjelzett időszak, amely 291-ben kezdődött és 300 körül érte el tetőpontját. A rivalizáló hercegek csakúgy, mint a Han utolsó évtizedeiben az akkori hadurak, gyakran használtak fel már régóta Kína területén élő hun, szienpi és vuhuan segédcsapatokat az egymás elleni harcaikhoz. A lényeges különbség az, hogy a Jin pusztulása alatt és azt követően nem a rivalizáló „hercegek”, hanem az őket szolgáló barbárok hoztak létre saját, szeparatista rezsimeket Észak-Kínában.

Az első ilyen eset a IV. század hajnalán történt, amikor a hatalomért folytatott harcban az egyik „herceg”, Sima Ying, az utolsó hun sanjü unokájával, Liu Yuannel szövetkezett. Liu Yuan 50 ezer hun harcost toborzott a közös harchoz, és elfogadta a népe által számára felajánlott „nagy sanjü” titulust. Időközben azonban Sima Ying a csatatéren megalázó vereséget szenvedett, és Liu Yuan korábbi tanácsa ellenére a kínai főváros, Luoyang felé vette útját. Mikor Liu Yuan értesült a történtekről, úgy döntött, hogy hátat fordít szövetségesének és összegyűjtött haderejére támaszkodva a Fen-folyó és a Sárga-folyó közén fekvő Zuoguocheng városában egy önálló fejedelemség, a „Han fejedelmének” kiáltja ki magát. A névválasztás nem véletlen, ahogyan Liu Yuan vezetékneve is „beszédes”. Liu Yuan ugyanis amellett, hogy saját népe felett sanjüként uralkodik e nevekkel (igaz, a Liu nevet nem ő, hanem már korábban egy őse vett fel), a Han-dinasztiától származó legitimációjára utal.

A Han névvel azt sugallja, hogy uralkodásával Kína zűrzavarán a Han-kor stabilitásával és rendjével kíván úrrá lenni, s erre a legitimációt az szolgáltatja számára, hogy korábban a hun sanjük a Liu vezetéknevet viselő Han uralkodói családból kaptak feleséget, s ilyen módon ő nemcsak a sanjük leszármazottja, de a Han császárokhoz is rokoni szálak fűzik.