A második világháborús szerepvállalásunkkal és a magyarországi harcokkal foglalkozó történetírás – az 1945 utáni baloldali kurzusnak és a rendszerváltoztatás óta eltelt évtizedeknek köszönhetően – számos féligazságot, csúsztatást és átértelmezést tartalmaz. 

Ez igaz Budapest ostromára és a kitörésre is, amely évről évre indulatokat kavar a közvéleményben. A felmenőink által megszenvedett ostrom végkimenetele jelenünkben is érezteti hatását, annak „átmagyarázása” politikai és ideológiai síkon is zajlik. Évtizedekkel az események után könnyű okosnak lennünk és a sztereotip kérdéseket feltenni: Minek kellett Budapestet a végsőkig tartani? A katonák miért nem választották már a bekerítéskor a „biztos túlélést jelentő” hadifogságot? 

A szovjet csapatok 1944 karácsonyán zárták körül a magyar fővárost, ahol a „Festung Budapest” 70–79 ezer fős német és magyar védőserege mellett nyolcszázezer civil is katlanba került. A német hadvezetés számára stratégiai fontossággal bírt Budapest megtartása, így nem mondott le annak védőiről sem, és igyekezett számukra légi utánpótlást biztosítani. Ily módon 1975 tonna hadianyagot és élelmiszert juttattak be, ám e mennyiség csak töredéke volt a szükségesnek. A német felmentési kísérletek („Konrad 1–3”) nem jártak sikerrel. 1945. január 18-án Pest a szovjetek kezére jutott és a Budára szorult védők reménytelen helyzetbe kerültek. Egy választásuk maradt: 1945. február 11-én így került sor kitörési kísérletükre…

Vajon miért nem adták meg magukat a Budán rekedt németek? 1945-ig egyetlen, németek által védett erőd sem adta meg magát, hanem katonái küzdöttek a végsőkig vagy kitörtek, de a halálos ítéletet jelentő szovjet hadifogságot nem választották. A németek számára a keleti frontra jellemző világnézeti harc tükrében Budapest valóban erőd volt, ahol a kommunista előretörést akarták feltartóztatni, nehogy az szülőföldjükre jusson. A beléjük nevelt porosz drill, fegyelem és kötelességtudat, továbbá a szovjet hadifogságtól való rettegés is nagyban hozzájárult ahhoz, hogy utolsó leheletükig harcoljanak. A kitörés során ezért fordult elő tömegével, hogy a súlyosan sebesült vagy a kelepcébe került német tisztek és katonák a fogságba esés helyett az öngyilkosságot választották.

A honvédek sem voltak könnyebb helyzetben, hiszen saját fővárosukat védték, amelyért két totalitárius rendszer viaskodott. Az 1920 után iskolákba került generációk keresztény-nemzeti nevelését a revízió mellett az antibolsevizmus határozta meg, hiszen 1919-ben hazánk ízelítőt kapott a vörös diktatúrából és abból, érthető módon nem kért többet. 1941-től a honvédek többsége megtapasztalhatta a keleti fronton, milyen a „szovjet paradicsom” és ez egyáltalán nem volt ínyükre. Számtalan tábori lap zárult azzal, hogy csak „az Isten mentsen meg bennünket attól, hogy a szovjetek hozzánk is eljussanak.” Ez 1944 őszére mégis bekövetkezett, és a sikertelen kiugrási kísérlet után a honvédség morális válságba került, amelyből már nem tudott kilábalni. Sokaknak elege lett a háborúból és azok a honvédek, akiknek szülőfaluját elfoglalták a szovjetek, úgy érezhették, számukra értelmét vesztette a további harc, így esküjük szellemében tovább harcoltak vagy lemaradtak alakulatuktól és igyekeztek elkerülni a fogságot. A gyűrűben rekedt, német parancsnokság alá került honvédek idővel szembesültek azzal, ha életben akarnak maradni, akkor a szovjet fogság vagy a szovjetek melletti harc közül választhatnak. Persze, nem a „világmegváltó eszmék” hatották át azokat, akik a szovjet oldalra álltak, hanem az élni akarás ösztöne és az, hogy előbb befejezhetik a háborút, valamint elkerülhetik a rettegett szibériai hadifogságot. A súlyos veszteségeket elszenvedő szovjeteknek jól jöttek a magyar „önkéntesek”, akiket századkötelékekben vetettek be a budai harcokban, és nem takarékoskodtak a magyar vérrel, hiszen a kb. 2500 átállt honvédből majd hatszázan estek el. Hivatalosan csak 1945. február 15-én – vagyis az ostromot követően – alakult meg Kelenvölgyben a Budai Önkéntes Ezred, amely aztán Jászberénybe került, hogy alapját adja a németek ellen szerveződő magyar 1. gyaloghadosztálynak. Az ezred zömére azonban szomorú sors várt, hadifogolyként hajtották ki a Szovjetunióba.

Azon honvédek, akik maradtak a németek mellett, a fegyvertársi becsület mellett a németekbe vetett hit, hazájuk védelme, az antibolsevizmus, vagy éppen a „csak egy nap a világ” hangulat motiválhatta. Ők is féltek a jövőtől, de a kitöréskor semmi esetre sem fordították maguk ellen fegyvereiket, hanem amikor más választásuk nem volt, megadták magukat. „Bevetéseknél már nem a kemény lelkes eredményességre törő harcos katonai szellem dominált, hanem a túlélés szándéka. Mi, akik életben maradtunk, sőt sebesülés nélkül megúsztuk a múlt hetek harcait, most, amikor már minden további ellenállás értelmetlenné vált, túl akartuk élni az ostrom utolsó napjait. A bevetési parancsokat ugyan végrehajtottuk, de az előbbi hetek bátor, rámenős szelleme helyett az óvatosság irányította a harci cselekedeteinket. Nem volt »átállási« szellem, de a »dekkolási« szándék mind jobban előretört a mentalitásunkban.” ¹ – emlékezett vissza Sujánszky Jenő, aki 15 éves tüzér hadapródiskolásként vett részt a harcokban. 1945. február 11-én délután a Horthy Miklós körtéren rekedt honvéd légvédelmi tüzérek egy része a Várba akartak eljutni, de nem jártak sikerrel. Köztük volt Sujánszky Jenő tüzér hadapródiskolás. „Ebben a reménytelen helyzetben hívtuk fel a Gellért szállóban lévő osztályparancsnokságot távbeszélőn, ami érdekes módon még működött – olvashatjuk visszaemlékezésében – és közöltük, hogy milyen reménytelen helyzetben vagyunk. Az osztályparancsnok, Pápay [Imre] őrnagy igen szépen, meghatóan búcsúzott tőlünk. Kihangsúlyozta, hogy »mi megtettük a kötelességünket a hazáért és a magyar katonai becsületet megőrizve kitartottunk végig. Most már a további ellenállásnak nincs semmi értelme, igyekezzünk életben maradni és szívből kívánja, hogy rövidesen hazakerülhessünk az otthonunkba, a családjainkhoz. Isten segítő keze vezérelje utatokat!« Így fejezi be. A szemeink könnyesek voltak a meghatottságtól. Kb. negyed óra múlva már az első emeleti beékelt balkonra se tudtunk kimenni, mert a pincéket keresztültörve az oroszok megszállták az út túlsó oldalán lévő épületeket és onnan lőtték a mi épületünket […] A mi oldalunkon is a pincéken keresztül bejutottak az oroszok az épületbe és egy tucatnyi orosz katona géppisztolyát lövésre készen tartva nyomultak fel a lépcsőn az első emeletre. Mi leraktuk a fegyvereket és felemeltük a kezünket. Így történt a fogságba esésünk. Elég durván lehajtottak minket a járdára. Rohamsisakomat lerántották a fejemről egy erős ütés kíséretében, azzal a kiáltással, hogy »vonja kaput«.² Majd a karórámat és a töltőtollamat vették el, de hát ezek semmiségek voltak. Fontos, hogy életben maradtunk, nem lőttek le minket.” ³

A legnehezebb helyzetben a pincékben, óvóhelyeken megbúvó védtelen civilek voltak, akik nem tudták, mit hoz a holnap és joggal tarthattak attól, hogy a szovjetek rajtuk élik ki bosszúvágyukat, mint ahogy azt több magyar településen tették.

A Karl Pfeffer-Wildenbruch SS-Oberguppenführer vezette német haditanács 1945. február 11-én, a délelőtti órákban döntött a kitörés mellett. Miután saját csapataikat tájékoztatták, magyar szövetségeseik szinte az utolsó pillanatban, 18 órakor kaptak értesítést. Addigra – 17 óra 50 perckor – már Pfeffer-Wildenbruch elküldte utolsó, drámai hangvételű rádióüzenetét: „Az élelmet feléltük, az utolsó töltény a csőben. A kapituláció vagy a védősereg harc nélküli lemészárlása között lehet választani.

1. Ezért az utolsó harcképes német részekkel, honvédekkel és nyilaskeresztesekkel támadni fogok.
2. II. 11-én a sötétség beálltával kitörök. Szomor és Máriahalom között kérem a felvételt. Abban az esetben, ha a felvétel ott nem lehetséges, akkor a Pilis hegységbe fogok előretörni. Ott kérem a felvételt Pilisszentlélektől ÉNY-ra [fekvő] térségben.” ⁴

Korábban a Führer megtiltott minden kitörési kísérletet, ezért az üzenet elhangzását követően a rádiókat megsemmisítették, nehogy tiltóparancsot kapjanak.

A terv szerint a csapatoknak a Széll Kálmán téren keresztül kellett kitörniük, s az Olasz fasoron át eljutni a Hidegkúti út–Budakeszi út elágazásig, ahonnét a Solymár és Nagykovácsi közötti Remete-hegy volt a menetirány. Ott gyülekezés és rövidebb pihenés után döntöttek volna a továbbhaladás irányáról Szomor, Máriahalom vagy Pilisszentlélek felé. A kitörés első két hullámában a magyarországi svábokból álló 8. „Florian Geyer” és 22. „Mária Terézia” SS-lovashadosztály, a német 13. páncéloshadosztály, a német „Feldherrnhalle” páncélgránátos-hadosztály és a német 271. népi gránátoshadosztály, továbbá más német alakulattöredékek voltak, mögéjük a magyar 1. páncéloshadosztály, a magyar 12. tartalékhadosztály harcképes részei és más honvéd alakulatroncsok soroltak be. A szovjeteket nem érte váratlanul a kitörés, mivel korábban három védőövet alakítottak ki: a Széll Kálmán térnél, a János Kórháznál és a János-hegy lábánál. Aztán vártak a döntő pillanatra. A pokol akkor szabadult el, amikor a Várból megindult a német–magyar csapatok első hulláma – egyes visszaemlékezések szerint a szovjet hangszórókból a „Hiába menekülsz, hiába futsz” kezdetű sláger bömbölt. 

Lehet-e szavakkal visszaadni a kitörés borzalmait? Aligha. Vajda Alajos vezérkari alezredes, az 1. páncéloshadosztály anyagi vezérkari tisztje mégis megpróbálkozott vele: „Pontosan 20h-kor az ostromló szovjet csapatok minden képzeletet felülmúló pergőtűzzel árasztották el a Várat és a kitörési útvonalat képező utcákat. Bombák, gránátok, Sztálin-orgonáknak nevezett sorozatvetők lövedékei, a különböző méretű aknák zúdultak az utcákon összezsúfolódott embertömegek közé. Ez pillanatnyi megtorpanást okozott, de visszafordulni már senkinek sem lehetett, a tömeg sodorta magával kérlelhetetlenül. A megtorpanások után rohanni kezdett a tömeg. Rövid idő alatt hullák, gépkocsironcsok, kifordult belű szörnyű hullák, emberi csonkok, ahogy a gránát vagy az akna szétszaggatta az emberi testeket. A hullákat és a súlyos sebesülteket nem húzta félre senki. A tömeg taposta őket, a járművek átgázoltak rajtuk. Vér-vér mindenfelé, ordítás. Pattogó német vezényszavak. Káromkodások. Éjszaka volt, de a folytonos robbanásoktól jól lehetett látni, mint ahogyan a felettünk keringő raták ⁵ is biztosan jól láttak minket. Aki járóképtelenné sebesült, azt az előrenyomulók halálra gázolták. Sok, nagyon sok volt a veszteség, szörnyű a pusztulás. A robbanások által okozott hatalmas légnyomás sokszor egymáshoz vágott, sőt felborított. Gyorsan felugrani és tovább menni, nehogy eltapossanak. […]

A Széna tér és a mai Moszkva tér ⁶ majdnem teljesen világos volt a sok nyomjelző lövedéktől, világító rakétától, fényszóróktól. Vízszintes fénycsíkok tömegét vonták a nyomjelző lövedékek. Akna akna mellett robbant. Cseppet sem túlzás ha azt írom, hogy mindenfelé hullahegyek tornyosultak. Amint a már eszét vesztett kitörő tömeg mindenáron át akart törni a Széna téren, hogy a Retek utcán, Olasz fasoron át valahogy kijusson a sokat emlegetett Hűvösvölgybe és a budai erdős hegyekbe, azok majdnem mind ott lelték halálukat. Kilőtt és égő harckocsik, páncélozott járművek és hullák tömegei zárták el a még mindég makacsul kitörni akarók útját. Azokra rá kellett másszon, hogy tovább juthasson, de kísérletével csak a hullahegy magasságát növelte, mert biztosan ott lelte halálát. Csak őrült lehetett, aki ezt a kitörési tervet készítette!  

Nem hiszem, hogy volna olyan írói toll, amelyik a maga valóságában tudná érzékeltetni azt a borzalmat, szörnyűséget, ami ott az ember szeme elé tárult! Az a kép, amit ott láttam, életem végéig kísérni fog, azt elfelejteni nem lehet soha!” ⁷ 

A Széll Kámán, a Széna tér, a Mechwart tér és az Olasz fasor környékén rendkívül súlyos harcok zajlottak, s az elképesztő veszteségek dacára, a Várból kitörő 16–17 ezer katonából másnap reggelre mintegy 6–8 ezer fő verekedte ki magát a Svábhegyre, a Hármashatárhegyre és a Remete-hegyre. A szovjetek azonban felszámolták ezen csoportosulásokat, így alig 624–785 védő érte el a saját vonalakat.

A Szovjet Tudósító Iroda jelentése szerint a „[...] 2. ukrán hadseregcsoport csapatai, együttműködve a 3. ukrán hadseregcsoport csapataival, másfélhónapos ostrom kemény küzdelmei után, a nagyvárosi háború uccai harcainak nehéz körülményei közt, ma, [1945.] február 13-án befejezték a Budapesten körülzárt ellenséges kötelékek megsemmisítését s így teljes egészében elfoglalták a magyar fővárost, Budapestet, a német védelem fontos központját […]

A budapesti harcok folyamán a 2. ukrán hadseregcsoport csapatai több mint 110.000 ellenséges katonát és tisztet fogtak el, köztük Pfef[f]er-Wildenbruch vezérezredest, a budapesti kötelékek német parancsnokát, vezérkarával együtt […]

Az ellenség halottakban több, mint 49.000 katonát és tisztet vesztett.” ⁸ 

Miután a szovjeteknek nem sikerült menetből elfoglalni a magyar fővárost, Malinovszkij marsallnak valahogy igazolnia kellett, miért ragadt le 176 ezer katonájával Budapesten. A jelentésbe foglalt hazugság tovább dagadt – végül 138.000 hadifogolyról írtak –, ami magyarok tízezreinek sorsát pecsételte meg, így 1945 februárjában ötvenezer Budapest környéki férfit szedtek össze a szovjetek, hogy a szükséges hadifogolylétszámot tudják produkálni. A német és magyar katonák mellett hajtóvadászat indult a budapesti rendőrök, postások, „beszkártos” alkalmazottak és az itt rekedt csendőrök után, de transzportba vágtak olyanokat is, akik a szovjet oldalon vettek részt a harcokban, vagy  korábban üldözöttek voltak. Amikor ez sem volt elegendő, a polgármesteri hivatalok nyilvántartásai alapján szedték össze a német nevűeket, elvitték a tizenéves leventéket, de az is előfordult, hogy az utcán civil járókelőkből egészítették ki a hadifoglyok létszámát. Számtalanszor fordult elő, hogy pár napos közmunkára, romeltakarításra hajtottak el embereket azon ígérettel, hogy erről „dokumentet”, vagyis igazolást kapnak, aztán a „málenkij robotból” többesztendős hadifogság lett csak azért, hogy a marsall ne legyen kegyvesztett Sztálinnál. Akik így kerültek a Szovjetunióba, azoknak 1989 előtt hallgatniuk kellett erről, ha nem akartak kellemetlenséget maguknak vagy családjuknak.

Budapesten még ma is találkozhatunk az ostrom nyomaival, főleg a belvárosban és Budán. Nem csoda, hiszen a harcok során a főváros lakóházainak huszonhét százaléka szenvedett súlyos károsodásokat. A németek valamennyi Duna-hidat felrobbantották, a pesti oldalon a Duna-korzó épületei sérültek meg leginkább, és a belvárosi kerületek mellett a XIII. és XIV. kerületek lakóházait érte számtalan belövés és aknatalálat. Buda jóval többet szenvedett, a Vár valamennyi épülete károsodott, és az I., II., XI. és XII. kerületben alig maradt olyan ház, amely épségben úszta meg az ostromot.

Az ostromot a budai Kissvábhegyen, az Orbánhegyi út 13. szám alatt vészelte át Dr. Lux Gyula első világháborús tartalékos hadnagy, nyugalmazott tanügyi főtanácsos, aki 1945. február 16-án jegyezte fel ezen sorokat: „Napok óta nem jutottam ahhoz, hogy feljegyzést csináljak, mert állandóan jönnek-mennek a házban az orosz katonák, s azon a címen, hogy fegyvert keresnek, végigturkálják a lakást és az alagsori helyiségeket. A legtöbben órát keresnek; az enyémet is elvitték már. Csaszi, csaszi!, ⁹ az kell nekik. 

Tegnap jött a híre, hogy a várban rekedt német csapat, páncélosok védelme alatt ki akart törni a városból. A Retek utca irányába mentek, de az orosz tüzérség szétlőtte az egész csapatot, nem sokan maradtak élve. Ezzel Buda is felszabadult.” ¹⁰ 

Később így vallott naplójában az átélt időszakról: „Elbuktunk! Elbuktunk? Nem! Nem! Igaz, hogy nagyon jól fejbe kólintottak és ájultan hevertünk egy jó ideig. A csapás, amelyet elszenvedtünk, kegyetlen volt, s mi tehetetlenül vergődtünk a lét és nemlét között. Erre a csapásra nem voltunk elkészülve, mert nem tartottuk lehetségesnek, hogy ilyen csapás érhet bennünket. Túlságosan bíztunk magunkban és túlságosan lebecsültük ellenfeleinket. Csalódásunk kegyetlen volt, és csaknem kibírhatatlan lelki krízist váltott ki. Összeomlott lelkünkben egy világ [...]” ¹¹ Igaza volt, mert a „nagy európai gondolat” jegyében nem csak Budapest vált romhalmazzá, de az ezeréves Magyar Királyság és társadalmi berendezkedése is végleg sírba szállt. ¹²