Az 1526. augusztus 29-i mohácsi csata a magyar sereg vereségével zárult, a hadvezetés – a legismertebbeket említve csak, II. Lajos magyar király és Tomori Pál kalocsai érsek – és a katonák nagy része odaveszett. Augusztus 29-e pedig az oszmánok szerencsenapjává vált. 

Emlékezetpolitikai szempontból Mohácsot a XIX. század tette szimbólummá a hazai nemzet- és identitástudatban, az eseményt ekkor jelenítette meg a magyar romantikus irodalom és historizáló festészet, és annak alkotóóriásai (például Kölcsey Ferenc, Kisfaludy Károly, Vörösmarty Mihály, Székely Bertalan).¹

Ugyanakkor a közoktatás, a tankönyvek és iskolai értesítők, évkönyvek is formálták és formálják a hazai köztudatot, továbbá számos formában megemlékeztek róla; különösképpen igaz volt ez a 400. évfordulón, 1926-ban. 

„Négyszáz éve múlt, hogy Mohácsnál elvérzett a hit és a haza védelmében tizenöt- vagy húszezer keresztény hős. Keresztény hős, mert ebből a húszezerből legalább 4–5000 idegen volt, kik őseinkkel együtt véreztek. […] Ennél más csatákban többet is vesztettünk, megsemmisítőbb csapásokat is szenvedtünk, kivált, ha az elesettek számát a nemzet számához arányljuk, de mégis mindig talpra állottunk. Ha tehát a mohácsi csata után Magyarország nagyhatalmi állása soha többé föl nem támadt, ennek oka nem lehet pusztán a mohácsi csatavesztés, ennek mélyebb okának kellett lennie. S ez az ok nem lehetett más, mint a nemzet közromlása. Egy újkori történetírónk megállapítja, hogy a romlás kezdetét már Mátyás király fénykorában kell keresni, még pedig a renaissance pogány hatást hozó áramlatában. ’Mátyás, mint ízig-vérig renaissance uralkodó, csak áldásait látta és tárt karokkal fogadta be a dicső vendéget és úgy látszott, hazánk nem remélt szellemi föllendülése jár annak nyomában. A nagy király utódai alatt azonban a dédelgetett fa keserű gyümölcsöket termett. A pénzvágy, az élvezet utáni sóvárgás, érzékiség, önzés, fondorkodás megrontották az egyenes magyar jellemet.’”²

A beszédet Nagyfalusy Lajos SJ (1879–1965) jezsuita gimnáziumi tanár mondta el. A szöveg egésze magán viseli a jellegzetes katolikus narratíva számos elemét, azonban a fent idézett részlet is felmutat több olyan motívumot, ami mai napig – mutatis mutandis – jelen van a hazai köztudatban: (1) A csatának nem önmagában katonai jelentősége van, vagyis nem pusztán egy csatavesztésről van szó, hanem egy fordulópont, amely valamit szimbolizál. (2) A valódi ok, amelynek a csatavesztés csak tünete volt, a nemzet közösségének morális romlása. Ez a gondolat sem új, protestáns oldalról is már megfogalmazták, például Magyari István (1565 k. – 1605) evangélikus prédikátor, Az országokban való romlásknak okairól c. könyvében 1602-ben; bár ő a morális züllés egyik okozójának éppen a hazai 16. századi katolikus egyházat tartotta.  (3) A bajok Hunyadi Mátyás (1458–1490) halálával kezdődtek. (4) Ezen morális züllésnek az oka pedig a hagyományos „magyar jellem” felhígulása volt. Ez utóbbi gondolatban tetten érhetőek a korábbi történeti konfliktusok tanulságai, gondolva itt például már a XIII. századi magyar nemesi panaszokra, miszerint idegenek kapnak magas pozíciókat és földbirtokokat a Magyar Királyságban. 

Az jól látható, hogy a „Mohács” hívószó nem pusztán a mohácsi csatát, hanem az arra rárakódott elmúlt 500 évnyi értelmezési tartományt, megközelítéseket, gondolatokat, ábrázolásokat, tragédiákat sűrít magában. Éppen ezért számos felkavaró esemény kapcsán jelenik meg Mohács, amelyből a vereség és tragédia értelmében nem is egy van valójában a köztudatban, hanem sokszor kerül elő a kifejezés például Trianon vagy 1956 kapcsán: Mohácsaink.