A XIX. században sokáig egyedül a Lánchíd látta el a fejlődésnek induló Budapest forgalmát.

A Duna szabályozása és a növekvő igények egyre sürgetőbben vetették fel az újabb híd építését, amiről 1870-ben rendelkezés született.

Az 1871 májusában kiírt tervpályázat eredményét 1872. március 9-én hirdették ki, a bírálóbizottság tetszését a francia mérnök, Ernest Gouin (1815–1884) munkája nyerte el¹. A Margit híd építése 1872. november 27-én kezdődött, majd az 1875. július 1-ére vállalt határidő helyett a munkálatok 1876 elejére készültek el, februártól már közlekedtek rajta, ám az átadásra csak 1876. április 30-án került sor. ²

Az ünnepi esemény jelentőségét a korabeli sajtó a következőképp foglalta össze: „Mikor a lánchid épült, alig álmodta valaki Budapest oly gyors fölvirágzását, hogy ezen nagy költséggel létrehozott hid ne legyen elég a forgalom számárа, de alig mult huszonöt év, és a lánczhid már elégtelennek bizonyult; […] s a gyönyörü épitmény minden részén szembetünő a franczia csin és izlés. Ivei, szobormüvei, óriási vasszerkezete, nagy lámpái, a mily szilárdak, ép oly – mondhatni – elegánsak s a néző alig hinné, hogy e látszólag könnyüd épitmény mily óriási teher elviselésére képes. […] a Margithid pedig, melyet sokan fölösleges »luxus«-nak vélnek, a gyártelep, nagykereskedők száz mázsás rakott szekereit fogja hordozni, nem a luxus, hanem az ipar, kereskedelem utja lesz.”³

^{Margit híd, Szenes F. rajza, a kép forrása: Magyarország és a Nagyvilág, 13. (1876) 19. sz. [297]., lelőhely: Arcanum}

A megnyitó „minden ünnepélyesség nélkül” ment végbe, ugyanis épphogy elmúlóban volt egy vészterhes időszak, amely rányomta bélyegét a hídavatóra is.⁴ Az 1875 végén jelentkező jeges dunai árra érkező olvadás következtében 1876 első hónapjaiban víz alá került a főváros budai oldala, a pesti oldalon is keletkeztek károk, de a belváros megmenekült. A pusztítás nagysága nem érte el az 1838-as árvízét, mert a főváros már megtette az óvintézkedéseket, felkészült a várható nehézségekre. Az új hídnak nagy hasznát vették a menekítésben és a segítségnyújtásban. A hivatalos megnyitó előtti napon mindenki ingyen közlekedhetett a hídon.

Ha az egykorú elvárások szerint szolidabb is volt az ünnep látványossága, de azért megadták a rendkívüli alkalomnak járó külsőségeket⁵. A Margit híd 1876 április végi átadóján a hídfőknél nagy lobogókat tűztek ki, rajtuk babérkoszorúval övezett aranyszínű 1876-os évszám, a feljárati oszlopokra kerültek a füzérek, az ország és a főváros zászlói, alattuk felvonult a katonai díszőrség is. A szeles, borús időben a nap is kisütött. A hivatalos méltóságok a pesti oldalon gyülekeztek, ahol elhangzottak az ünnepi szónoklatok. Először Ráth Károly (1821–1897) főpolgármester köszöntötte a közlekedési minisztert. „A Margit-hidnak megnyitása, mely a fővárosnak a Duna folyam által elválasztott két részét ismét egy új ponton örökre összeköti, rendkivüli fontossággal bir, nem egyedül csak közlekedési tekintetben, hanem különösen a fővárosi forgalom élénkitése, az ipari kereskedelem fejlesztése, a főváros jellegének emelése, a főváros szépitése, s fekvőségeinek értékesitése szempontjából. […] Legyen isten áldása ezen, a törvényhozás bölcs intézkedése folytán emelt nagyszerü müvön, s engedje a gondviselés, hogy ha majdan az utókor ezen mai megnyitási ünnepély százados évfordulóját ünneplendi, ezen, akkoriban is remekmü, messze földön hirdesse a magyar haza, a magyar nemzet nagyságát s dicsőségét és hirdesse egyúttal az immár világvárossá emelkedett Budapestnek fényét s lakosainak boldogságát!⁶” A beszédre válaszolt Péchy Tamás (1828–1897) közlekedési miniszter: „Most, hogy a hid teljesen kész, és azon czélnak, mely főczélul lebegett a törvényhozás előtt, a közforgalom biztositásának, könnyebbitésének teljesen megfelelhet: ezennel ő felsége nevében ezen Szent-Margit-hidat megnyitottnak és a közforgalomnak átadottnak nyilvánitom.”⁷ A szónoklatok után az előkelőségek átsétáltak a budai partra, s kocsin hagyták el a helyszínt. A vonulás alatt három fellobogózott nagyobb gőzhajó állt a híd mellett, és három – szintén zászlókkal díszített – kisebb hajó járt oda és vissza a partok között. Ferenc József 1876 május végén tekintette meg az új hidat.

Margit híd, Elischer Lajos rajza, a kép forrása: Vasárnapi Ujság, 23. (1876) 19. sz. 293., lelőhely: Arcanum

A következő, 1877-es évben a hidat övező nyomott hangulat azonban felszínre tört Arany János (1817–1882) Híd-avatás című balladájában, amelyben a költő a hidat mint tragikus életek végső állomását jelenítette meg. A komor gondolatok nem csorbították az építmény értékét és hasznosságát. Ezért nem hiányozhatott Az Osztrák–Magyar Monarchia írásban és képben című kiadvány Magyarországról szóló 3. kötetéből 1893-ban. Budapest ismertetésében meghatározó és méltatott igazodási pontként jelent meg. A Margit-szigetre vezető szárnyhíd megépítésére éppen a XIX. század végéig kellett várni. 

A Margit híd Budapest életének szerves részévé vált, mint ahogy azt Krúdy Gyula (1878–1933) megörökítette a XIX. századi fővárost megidéző Hétbagoly novelláskötetében, hiszen a híd több ponton feltűnt a Nemzeti szalonbeli dáma című rész hőseinek történetében. „Felkanyarodtak a Margit hídra, és most már felfrissült zsibbadt lábuk, ernyedt kedvük, mint általában a pestieknek, amikor megérzik a közeli budai hegyek leheletét. Egy pillanatra elfelejtették, hogy mily szomorúság üli meg őket a téli alkonyatban, kirándulóknak gondolták magukat, akikre isten tudja: miféle örömök, meglepetések várnak.”⁸