Egy viszonylag régi mondás, bölcsesség értelmében annyi embert érsz, ahány nyelvet beszélsz.

Ez azt sugallja, hogy több nyelv ismeretével képesek vagyunk emberi értékünkön növelni, ami mellett és ellen egyaránt szólnak érvek. Cikkünkben a kétnyelvűséggel és annak különféle típusaival foglalkozunk.

A két- illetve többnyelvűség meghatározására számtalan kísérlet történt az elmúlt évtizedekben. A jelenség leírását és meghatározását nehezíti, hogy nem húzható egyértelmű határ az egynyelvűség és kétnyelvűség között, valamint az a tény, hogy a két- és többnyelvűség számos formában ölthet testet. Annyi bizonyos, hogy egy kétnyelvű személy nem azonosítható két egynyelvű személlyel: a kétnyelvűekre jellemző sajátos beszédmód meghatározza, hogy milyen helyzetben melyik nyelvet használják, amely jellemzően a nyelvek elsajátítását, ismeretét is befolyásolja, hiszen a helyzetekhez igazodó nyelvhasználat révén eltérő kompetenciák jelenhetnek meg a különböző nyelvek ismeretében.

A két- és többnyelvűség egyik legelterjedtebb meghatározása François Grosjean funkcionális meghatározása, amely értelmében két- vagy többnyelvűségről akkor beszélhetünk, amikor két (vagy több) nyelv használata rendszeres, és ennek megfelelően kétnyelvűek azok a nyelvhasználók, akiknek a mindennapi életben szükségük van mind a két nyelvre (vagy többre), és ezeket használják is a mindennapok során.  

Az egyéni kétnyelvűség típusait többféle szempont szerint lehet csoportosítani. Általánosságban a kétnyelvűeket a két nyelv ismeretének mértéke alapján egy képzeletbeli kontinuum mentén szokás elhelyezni úgy, hogy annak egyik végén a második nyelven az írás, olvasás, megértés, illetve a beszéd készségének valamelyikével rendelkezők állnak, míg a másik végén a mindkét nyelven magas nyelvi kompetenciákkal rendelkező személyek vannak. Ennek megfelelően a két nyelv egymáshoz viszonyított ismerete alapján elkülöníthető a balansz (más néven: kiegyenlített) kétnyelvűség és a domináns (vagy egyenlőtlen) kétnyelvűség.

A balansz kétnyelvűség a két nyelven megközelítőleg azonos nyelvi kompetenciákat feltételez, ami a kétnyelvűekre jellemző egyedi nyelvhasználatban meglehetősen ritkának számít. A balansz kétnyelvűek előfordulásának száma azért ritkább, mert a kétnyelvűek beszédmódját nagymértékben befolyásolja önmagában a beszédpartner, ebből fakadóan a beszédpartnerek száma is, illetve az, hogy ők milyen nyelven képesek kommunikálni. Így további befolyásoló tényezővé válik a szociális környezet és a beszédhelyzet egyaránt. Gyakori eset, hogy a többnyelvűek a kommunikációs cél szerint választják meg a különböző nyelveket, éppen ezért nem fejlődnek azonosan a nyelvi kompetenciáik az eltérő nyelveken, hiszen valamely szituációhoz mindig azonos nyelvet kapcsolnak, míg más helyzetekben kifejezetten a másik nyelvet alkalmazzák. 

A balansz kétnyelvűekkel szemben a domináns kétnyelvűek az egyik nyelvet jobban ismerik a másiknál, erősebb, meghatározóbb az egyik nyelv a másiknál egy-egy szituációban vagy területen. A határon túli magyarok esetében például tipikus ilyen helyzet a hivatali ügyintézés és a családi kommunikáció kettős természete: a hivatali ügyintézés ugyanis rendszerint államnyelven (pl. szlovákul, románul vagy szerbül, és így tovább) történik, míg a családi beszélgetések magyarul zajlanak. Ennek megfelelően nyilvánvaló, hogy a hivatali ügyintézésben az államnyelv lesz a domináns, és ennek következtében a magyar nyelv ilyen helyzetekben kevésbé jelentős. 

Egy másik lehetséges csoportosítási szempont az egyéni kétnyelvűségben a jelentéstani reprezentációk mentén történik. E szempont szerint az összetett kétnyelvűséget, illetve a mellérendelt (vagy koordinált) kétnyelvűséget különíthetjük el egymástól. Az összetett kétnyelvűségben az egyén számára egy fogalmi egységhez együttesen kapcsolódnak mindkét nyelv szavai, míg a mellérendelt kétnyelvűség esetén a két nyelven megjelenő egy-egy szóhoz eltérő jelentés kapcsolódik. 

A kétnyelvűség a nyelvek ismeretének fenntartása szempontjából felosztható hozzáadó vagy additív, illetve elvonó vagy szubtraktív csoportokra. Hozzáadó kétnyelvűség, ha a második nyelv elsajátítása az első nyelv megtartása mellett történik, képessé téve ezáltal a személyt a két nyelv mindennapi használatára. Ezzel ellentétes az elvonó kétnyelvűség működése, amikor a második nyelv elsajátítása az első nyelv ismeretének romlásával, felcserélésével jár, ezzel később akár egynyelvűséget okozva. 

További csoportosításra a nyelvek elsajátításának idejére vonatkozóan van lehetőség. Korábban a szimultán vagy egyidejű és a konszekutív kétnyelvűségi felosztás volt ismeretes, mely szerint szimultánról akkor beszélünk, hogyha a két nyelv elsajátítása azonos időben megy végbe, míg konszekutív esetben az első nyelv elsajátítását követi időben a második nyelv elsajátítása. Később felismerték, hogy valójában beszélhetünk kétnyelvű első nyelvelsajátításról, kétnyelvű második nyelvelsajátításról, korai második nyelvelsajátításról, illetve létezik a kétnyelvűvé válásnak nemcsak gyermekkorban kialakuló formája. Eszerint létezik gyermekkori, fiatalkori és felnőttkori kétnyelvűség, melyek hozzávetőleges korosztályperiódusokhoz vannak rendelve.

A kétnyelvűség számos társadalom és közösség számára – ahogy a külhoni magyarok esetében is – nem pusztán elméleti kérdés. A mindennapok része és sokszor a közösség meg- és fennmaradásának a kérdése függ tőle. Éppen ezért nagyon fontos, hogy milyen kétnyelvűségről beszélünk és kik esetében.

Borbély, A. (2014). Kétnyelvűség – Variabilitás és változás magyarországi közösségekben.

Budapest: L’Harmattan Könyvkiadó.

Navracsics, J. (2014). A kétnyelvű mentális lexikon és működése (kísérletes nyelvészeti közelítés). Doktori értekezés.

Skutnabb-Kangas, T. & McCarty, T. L. (2008). Key Concepts in Bilingual Education: Ideological, Historical, Epistemological, and Empirical Foundations. In: J. Cummins & N. Hornberger (szerk.), Volume 5, Bilingual Education. Encyclopedia of Language and Education, 2nd edition (3-17). New York: Springer.