Bottyán János 1643 körül született Esztergomban és 1709-ben, szeptember 26-án vagy 27- én halt meg Tarnaörsön. A törökellenes háborúk (1683-1699) legendás magyar végvári vitéze, aki részt vett Érsekújvár ostrománál, és ott volt Esztergom és Buda visszafoglalásakor is.

Az ő, és még számos magyar vitéz példája, akik később II. Rákóczi Ferencet is támogatták a szabadságharcban, jól példáz két dilemmát, amelyekre többek között R. Várkonyi Ágnes történész világított rá: a Habsburgok valóban fel akarták szabadítani a Magyar Királyságot 1683-tól vagy csak „zsigeri választ” adtak arra, hogy az oszmánok 1683-ban még utoljára megpróbálták elfoglalni Bécset? 

A másik történeti dilemma emlékeztet az 1945 utáni szóviccre, amely szerint felszabadulásról vagy felszabadúlásról volt-e szó? Hiszen a Magyar Királyság visszafoglalásakor a Habsburg-keresztény seregekben több mint 10 ezer magyar katona is szolgált, de szerepüket nem hangsúlyozta ki a Habsburg hadvezetés, továbbá a felszabadító háborúkat követő Habsburg berendezkedés a Magyar Királyságban tömeges elégedetlenséget szült, amely a Rákóczi-szabadságharcban manifesztálódott. 

Turzó Ferenc, a Nyitrai Katolikus Főgimnázium rendes tanára 1898-ben publikált egy hosszas tanulmányt a magyar népköltészetről az iskola értesítőjében. Ebben részletesen kifejtette a Rákóczi-szabadságharc kapcsán Bottyán emlékezetét a köztudatban: „Legmeghatóbb, de a kor eseményeire, a népnek azokhoz való viszonyára legjellemzőbb is azon gyengéd ragaszkodás, melylyel a felkelő vitézek vezéreiket illetik. A népnek költői igazságszolgáltatása ez a védett ügy jogossága felett, melynek a nagy tömeg előtt mindig a vezetők tűnnek fel hivatott képviselőiként. Ez a tisztelet és szeretet sokszor azután rendkivüli jellemvonások és sajátságok költésére is ragadja a népfelfogást, amint azt Bottyánnal szemben tapasztaljuk. Ez legyőzhetetlen egy bajnok, sérthetetlen, mert golyó nem járja, kard nem fogja testét; pedig, hogy a Zólyom előtti párviadalban Ócskáitól kapott golyót ne említsük, az 1705-ben, Glöckelsberg megtámadása alkalmával szenvedett czomblövést bizony alig tudta baj nélkül kiheverni. Kiváló előnyeiért és kábító sikereiért a dunántúli nép a derék bajnokra nem is nézhetett úgy, mint más vezérre; elnevezte ’Bottyán apánknak’, s csodás nimbussal övezte körül képzeletében […] Nem a dicsőítések, enkómiumok [magasztalás] hangjai ezek, hanem a közös érzés és nemzeti öröm nyilvánulásai.”   

Turzó Ferenc jó érzékkel ragadta meg azt Bottyán történetében, hogy nem, vagy nem csak valamiféle „igazat”, logikailag „hiteleset” kell keresni benne, hanem a közös érzést, a nemzeti büszkeséget, amely érzés kifejeződése különösen aktuális. A XX. század eleji magyar történelmi filmek is ugyanezt az érzést keresik és sűrítik bele Hadik András vagy Hunyadi János alakjába, akik mellé Bottyán János haditettei is odaférnének.