„Mint hulla a hulla! veszett a pogány, / Kő módra befolyván a hegy menedékét: / Ő álla halála vérmosta fokán, / Diadallal várta be végét.” 

Arany János Szondi két apródja című balladája nyomán vált közismertté, hogy Szondi két dalnokát az 1552. július 6-án Drégely alá érkezett Hádim Ali budai pasához küldte, annak irgalmába ajánlva őket, a várban lévő értékeket pedig felgyújttatta. Az ezt követő ostrom során a védők hősi halált haltak. Két nap folyamatos ágyúzás után, július 9-én Ali utoljára megadásra szólította fel Szondit, aki ezt megtagadta, és felkészült a hozzávetőleg százszoros túlerőben lévő oszmán csapatok rohamára. 

Szondi György hősiessége köré egész kultusz épült, amely nemcsak az irodalomban, zenében, képzőművészetben, néphagyományban volt jelen, hanem a köznevelés és közoktatás rendszerében is; már a XIX. századtól a történelem, valamint a nyelvtan és irodalom tananyag szerves része volt. A XIX. századi nemzeti-patrióta narratívában kiemelten fontos helyet kapott Szondi a XVI-XVII. századi magyar hősök panteonjában:   

„De igenis érzem, hogy a múltak vegyes emléke, e vérrel szerzett hazát megtartó, megmentő ősök páratlan honszerelme, szabadságszeretete és alkotmány tisztelete, a (halált megvető Hunyady János, Kemény Simon, Dugonics Titus, Kinizsi Pál, Szondi György, Dobó István, Mecskei és Bornemisza, Zrínyi Miklós, Bocskay, Bethlen, Rákóczy és még sok) száz meg száz honszerető vitéz hősi alakjai, a félszázad előtti szabadságharczban elesett névtelen hősök s végül mindazon jelesek emléke, kik a szellem fegyverével küzdve hazánk jelen nagyságának, virágzó jólétének szilárd alapját letevék: egy szent kötelességet ró reád, magyar ifjúság, a múltra nézve, t. i. a soha el nem enyésző hálának, a legmélyebb kegyeletnek érzelmeit!” (Ünnepi beszéd. A „Millennium” évfordulóján, 1901. május 10-én elmondta: Leffler Sámuel főgym. tanár, evangélikus lelkész, irodalomtörténész. Evangélikus főgymnasium, Nyíregyháza)