A XV. században erőteljes változáson ment keresztül a székely társadalom. A korábban nagyjából egységes kiváltságokkal élő, elsősorban katonai feladatokat betöltő népcsoport három rendre oszlott: előkelőkre (primores), lófőkre (primipili) és a gyalogosan harcoló közszékelyekre (pedites pixidari).

Ezt a vagyon és fegyvernemek szerinti felosztásukat már a XIV. századi források is megemlítették. A székelyek a katonáskodás mellett állattartásból éltek és gazdálkodtak, a faluközösségek földjeiket évente nyílheggyel sorsolták egymás között. Nyílföldnek nevezték azt, amelyet egyenlő méretben osztottak ki egymás között. Indokolásuk szerint ugyanis igazságosabb, ha az esetlegesen jobban termő és termékenyebb földeket évente váltogatják egymás között. 

A Székelyföldön kialakult katonai közigazgatási egységek, az úgynevezett székek (latinul: sedes) élén a hadnagy (más megnevezésben kapitány) állt, akit leginkább előkelő, vagy lófő családból választottak. A legfőbb katonai vezető és egyben bíró szerepét is betöltő tisztséget évről évre adták át a székely nemzet törzsei között. A törzs nagycsaládok rendszerén alapult, nemekre és ágakra oszlott. A vérségi kötelék és a katonai feladatokért cserébe kapott, közösen gyakorolt nemesi kiváltságok évszázadokig erős kötést adtak a székely társadalomnak. A török elleni háború azonban ezt kikezdte, így elsősorban a vagyoni szempontból kisebbek, a közszékelyek terheinek növekedését és egyben társadalmi lesüllyedését okozták. 

A fegyverzet előállítása, azok megvásárlásának egyre növekvő költségei, valamint az állandó katonai készültség miatt egyesek részlegesen lemondtak szabadságjogaikról, mások alá helyezték magukat. Azokat, akik ily módon „szolgasorba” kerültek és korlátozott szabadságokkal rendelkeztek, földönlakóknak nevezték (mert valakinek a földjén szolgáltak). Az évszázadok során a kitűntető katonai szolgálatért cserébe a magyar királyok birtokadományokkal jutalmazták hűséges embereiket. A magánbirtokot kapott, a magyar főnemesség soraiba is gyakran felemelkedő székely előkelők (primorok) így teljesen más életet éltek és nem érzékelték saját véreik problémáit. Gyakoriak lettek a hatalmaskodások és visszaélések, amelyek aztán a közszékelyek által indított 1465. évi felkeléshez vezettek. Bár a Szolga Miklós, a közszékelyek önjelölt vezére által vezetett háromszéki lázadást leverték, Hunyadi Mátyás parancsára azonban gyűlésbe hívták a székelyeket panaszaik orvoslására, ügyeik rendezésére.

Gróf Szentgyörgyi és Bazini János erdélyi vajda és székely ispán vezénylete alatt Zabola községbe hívták meg a magyar és háromszéki rendeket. A korabeli források szerint nemcsak a korábbi felkelésben érintett háromszéki székelyek (ti. Orbaiszék, Kézdiszék és Sepsiszék) vettek ezen részt, hanem „valamennyi székely szék igen sok székelyével”, és az okiratban hangsúlyosan kiemelték azt is, hogy számos erdélyi előkelő is jelen volt: „országunk erdélyi részeinek számos nagyságos és tekintetes, valamint nemes előkelőjével.” Ily módon e gyűlés határozatai túlmutatnak a székelyeken, egyfajta rendi gyűlésként tekinthetünk rá, ahol a rendi kiváltságok megerősítése más nemzetek (magyar, szász) hatalmasainak jóváhagyásával történt meg. Hasonló rangú esemény lehetett ez, mint az 1437-ben megtartott kápolnai unió, amely a Budai Nagy Antal vezette erdélyi parasztfelkelés ellenében köttetett a három náció: a magyar, székely és szász küldöttek részvételével. 

Mátyás király jó politikai érzékkel nyúlt az ügyhöz. Megbízott főnemese, János vajda a gyűlésen megerősítette azt a tényt, hogy az egy évvel korábbi, háromszéki lázadás résztvevőinek (a főkolomposok kivételével) közkegyelmet adtak. A gyűlés résztvevői ismét írásba foglalták azokat a jogokat és kötelezettségeket, amelyeket minden rendű és rangú székelynek egyaránt be kellett tartania. Nagy szükség volt erre, hiszen mind nagyobb lett a székelyek egyre jobban differenciáló társadalmi rétegei között a szakadék. Kiváltképpen szükséges volt a hatalmaskodások elfojtása, valamint azoknak a terheknek az eltörlése, amelyeket egyes előkelők önkényesen helyeztek a közszékelyekre.

A kiváltságokat rögzítő okirat bevezetőjében a törvény és jog szükségességéről, hasznáról mond példázatot, amely szerint ezen múlik a föld benépesítése és gyarapodása. Első olvasatra talán meglepő, de több korabeli forrásból is ismeretes azon szófordulat, hogy ezek a törvények „nemes Magyarország isteni királyai által” lettek biztosítva. Ne feledjük azt a tényt, hogy krónikáink évszázadokon keresztül mindvégig megőriztek két fontos sarokkövet, amelyek úgymond a magyarság eredetének kezdőpontjai. Az egyik fontos elem az, hogy rendre Attila hun királyig, „Isten ostoráig” vezették vissza népünket, a másik alapelem pedig a Turul, vagy az Árpád-ház eredetéről szóló történeti monda (Emese álma), amely Álmos születésének ígéretét és fogantatását mutatta be.

Égi eredetű uralkodóink említése tehát nem egyszerűen egy reneszánsz kifejezés használata, hanem az archaikus magyar és székely világlátás mementója. Megerősítik ezt a tényt a néprajztudományban kitűnően adatolt visszatérő és halhatatlan hősként üdvözült királyaink történeti mondái és azok gazdag motívumrendszere. A székely öntudatban és népi emlékezetben a mai napig él Attila hun uralkodó fia, Csaba királyfi története, aki a Tejúton gyűjti harcosait, s majd a végső időkben visszatér. 

Az okirat „kegyesen régtől nekik adományozott és jóváhagyott törvényeikből és jogaikból”, azaz ősi szokásjogokra hivatkozva erősíti meg nemcsak a háromszéki székelyeket, hanem minden rendű és rangú sorstársukat. Először is kimondta, hogy a közszékelyeket nem lehet akaratuk nélkül szolgálatra kényszeríteni, majd rögzítette a szabad költözés jogát, s azt, hogy szolgálni csak azt az előkelőt kötelesek, kit maguk választanak. A mindennemű jobbágyokra jellemző munka alól (szántás, vetés, aratás, kaszálás stb.) fel lettek mentve a közszékelyek; ilyesmit csak fizetség ellenében és saját jószándékuk szerint lehetett tőlük kérni. Az előkelők korábbi gyakorlata sem érvényesülhetett ezután, azaz nem szállásolhatták be magukat kíséretükkel senki költségére, egyetlen faluközösséget sem terhelhettek vele. Saját pénzükön kellett megszálljanak a korábban megbeszélt helyen.

Kemény tilalmakat is megfogalmaztak a hatalmaskodók rovására, a lépés a visszaélések felszámolása érdekében történt. A tisztségek halmozását (hadnagy, kapitány, székbíró, esküdtek), azok törvénytelen betöltését, pénzzel történő megszerzését, azaz a vesztegetést keményen, fő- és jószágvesztéssel torolták meg. Ugyanezen eljárást helyezték kilátásba azoknak, akik továbbra is zaklatják a Székelyföldön átutazó vendégeket, kereskedőket, vagy idegeneket. Ezen pont egyben a tartozással rendelkező személyek szabad mozgását is hivatott volt megvédeni. Többször előfordult ugyanis, hogy az adóst elhurcolták, személyes szabadságában akadályozták és munkára kényszerítették. A gyűlés leszögezte, hogy szabad ember mezőn zaklatása rablásnak, faluban való feltartóztatása pedig hatalmaskodásnak számított, amelyre büntetést szabtak ki. A határozatok szerint csakis a közbíró által lehetett behajtani az adósságokat.

A zabolai gyűlés határozatai közül több az igazságszolgáltatás részleges reformjával, vagy egyes bevált jogszokás megerősítésével foglalkozik; ezekben igyekeztek a közszékelyek súlyát növelni. A peres ügyek kivizsgálása a székbíróság feladata volt. Az egy évre választott bíró mellé kialakult jogszokás volt egy helyettest és esküdteket állítani. A tanúk kihallgatása után utóbbiak döntöttek arról, melyik félnek van igaza, a bíró pedig a törvények alapján kiszabta az ítéletet. A Zabolán lejegyzett fejezetek alapján a Kézdiszéken működő régi rendszer szerint tizenkét esküdtet kellett választani, akiket egy évre hatalmaztak fel. Közülük hatnak, úgynevezett seniornak a főbbek (primorok) és lófők közül kellett kikerülnie, hat fő pedig közszékely kellett, hogy legyen. Az esküdtek védelmére bevezették a nyelvváltságot, amelynek lényege az volt, hogy a törvényt gyakorló atyafiak ellenében igaztalanul felemelt, gyalázkodó és sértő szavak okán pénzbírságot kellett fizetni. A közel negyvennyolc forintnyi (tizenkét erdélyi márka, azaz 2,2 kg tiszta ezüst) büntetés mértékét jól jelzi, hogy egy nehézlovas havi zsoldja 1 forint volt akkoriban. A nyelvváltsággal elejét akarták venni annak, hogy a törvényt és rendet jelképező kiválasztott bíróságot szidalmazzák. A pereskedő felek számára is róttak ki terheket, ugyanis az eljárás biztosítása, az esküdtek költségeinek megtérítése is az ő feladatuk volt. Ezen felül a székbíró és maximum három fős lovas kíséretének beszállásolása (étkezés, lovak abrakoltatása, napidíj) költségeit kellett megfizetniük.

Az esküdtek számára elrendelt kötelezettségek is írásba foglaltattak: csakis komoly betegség (járvány), vagy erősen nyomós ok akadályozhatta őket feladataik elvégzésében. Ez esetben elég volt fele létszámmal (hat fő) is összegyűlni a vallomások és tanúk kihallgatására, majd az ítélethozatalra. Amennyiben egy esküdtről kiderült, hogy hamisan cselekedett, vagy valakinek tudatosan eltitkolta, meghamisította dolgait, azt nyilvánosan megnyúzták, testét szalmával tömték ki. A középkorban az Isten színe előtt tett eskünek láthatóan komoly súlya volt…

A törvényszéken akár több lépcsőben lehetett fellebbezni, de ennek mikéntjét a zabolai határozatokban a régi mód szerint erősítették meg. Ha valamely személy az ítélettel nem elégedett meg, először Udvarhely törvényszékére tehetett panaszt, végül a székelyek ispánjához, majd a „királyi felség jelenlétéhez”, azaz az udvari bírósághoz fordulhatott. Érdekes adat az is, miszerint a királybíró költségeinek megtérítése a székbíróság és esküdtek feladata. Az esküdtek intézték ugyanis a perköltségek behajtását is. Amennyiben ez elmaradt, a királybíró tizenöt napra Prázsmár szász illetőségű mezővárosának börtönébe vethette az elmarasztalt esküdtet, akit az idő letelte után a székbíró válthatott ki. Ezen eljárási renddel lényegében a törvényszékek szervezeti struktúráját, hierarchiáját és azok működési mechanizmusát ismerhettük meg. 

Külön fejezetet szántak a közszékelyek szabadságjogainak hangsúlyozására, hogy tudniillik bárki, aki a közszékelyeket a régi törvények és szokások dolgában ismét szolgasorba merészelte volna ismét hajtani, azt szintén fej- és jószágvesztéssel büntették. Ugyanakkor figyelmeztetésül a Szolga Miklós által vezetett 1465-ös zendülés esetére külön rendeletben rögzítették azt is, hogy ha még egy ízben lázadnak közszékelyek, akkor a Zabolán írásba foglalt mindennemű szabadságukat elveszítik. Az előkelők megnyerésére pedig Mátyás király elrendelte, hogy a viszálykodás során a közszékelyek által elpusztított javakat, például az előkelők „tűzzel felperzselt házait”, fel kell építeni, illetve az elhajtott jószágokat vissza kell szolgáltatni. 

A zabolai gyűlésen tehát igyekeztek a korábban kialakult belső társadalmi feszültséget orvosolni, az egymásnak feszülő székely rendeket egy törvény alá helyezni. A gróf Szentgyörgyi és Bazini János erdélyi vajda és székely ispán által kibocsátott, pecséttel ellátott okirat egyrészt megerősítette a székelyek koronához való hűségét, másrészt írásba foglalta az ősi privilégiumok (kiváltságok) jó részét. A török terjeszkedés megállítása érdekében Hunyadi Mátyás Moldvát vazallusi viszonyba szerette volna hajtani. Ennek okán szükség volt az ország keleti haderejének megerősítésére, ami a székelyekkel volt csak lehetséges.