Nyolcvanöt esztendeje, 1938. november 2-án az isteni gondviselés, a magyar politikai és katonai vezetés céltudatossága, s persze a kedvező külpolitikai konstelláció eredményeként született meg az első bécsi döntés, miáltal a trianoni igazságtalanság egy része nyert jóvátételt, és a magyar Szent Korona fennhatósága alá tért vissza a Felvidék és Kárpátalja déli része. Hazatért Komárom, Párkány (november 6.), Somorja, Torna (november 7.), Érsekújvár, Rozsnyó (november 8.), Fülek, Beregszász (november 9.), Galánta, Léva, Losonc, Rimaszombat, Kassa, Ungvár és Munkács városa (november 10.); 11 927 km² terület és 1 058 000 lakos, akiknek 86,5 százaléka volt magyar!

Az országgyarapítás első fejezete elementáris erővel hatott mind az anyaországi, mind az elszakított területek magyarságára, fényesen bizonyítva, hogy „a békeszerződések nem örökkévalóak”. Ekkor történt első ízben, hogy a budapesti Szabadság téren 1928. augusztus 20-án felavatott Ereklyés Országzászlót – amely a nemzeti gyász jeleként félárbócon lengedezett – a Felvidék hazatérésének tiszteletére egy hétre teljesen felvonták, s ez 1941-ig még három alkalommal következett be. 

A történelmi Magyar Királyság 1918-as felbomlásakor keserűen jegyezte meg Bujdosó könyvében Tormay Cécile: „Halottak napjára készült a város, és a ködben fehér őszirózsákat árultak az utcák szegletén. Bódult, fekete tömeg sodra vitte magával a virágokat. Ez évben nem marad belőlük a temetőknek. Magukra tűzdösik az élők azt, ami a halottakat illeti.” Aztán eltelt húsz esztendő, amikor a Nagy Háború után első ízben mozgósított Magyar Királyi Honvédség katonáinak Bocskai-sapkáira ismét felkerültek az őszirózsák, de nem a nemzetvesztő forradalmi téboly, hanem a hazatért felvidéki magyarság szeretetének és ragaszkodásának jeleként.

Az 1930-as évek második felében jelentős változások történtek Európában. A Harmadik Birodalom már 1935 óta intenzíven fejlesztette hadseregét, annektálta a Saar-vidéket, 1938 tavaszán pedig az Anschluss révén Ausztria a Reich részévé vált, majd a müncheni egyezmény alapján a csehszlovákoktól megszerezte a Szudéta-vidéket. Ezen egyezmény záradéka szerint Csehszlovákiának tárgyalás útján kellett rendeznie területi vitáit Magyarországgal és Lengyelországgal. Erre a csehszlovákoknak három hónapot adtak, s amennyiben a tárgyalások eredménytelenek maradnak, úgy a területi kérdéseket nemzetközi döntőbíróság fogja rendezni. Kevésbé ismert, hogy az 1938. augusztus 22-ei kieli flottaparádét követően – amelyen vitéz nagybányai Horthy Miklós felesége töltötte be a PRINZ EUGEN nehézcirkáló keresztanyai szerepét –, Adolf Hitler részéről felvetődött egy Csehszlovákia elleni német támadás lehetősége, amelyhez a magyar fél segítségét szükségesnek ítélte meg. A kormányzó a felajánlást a honvédség felkészületlenségére és a támadás felelősségére való tekintettel elutasította. A Führer ezt nem vette jó néven, innentől váltak hűvösebbé a német–magyar kapcsolatok. ¹

Az október 8–13. közötti komáromi csehszlovák–magyar határtárgyalások eredményeként október 11-én Ipolyság és Sátoraljaújhely-Gyártelep visszatért Magyarországhoz, de a további területátadással kapcsolatos tárgyalások megfeneklettek. Jozef Tisóék kijelentették, hadseregük képes megvédeni a csehszlovák határokat. A Tiso-féle delegáció csupán 5405 km² és 349 ezer lakos átadását ajánlotta fel, míg a magyar követelés 14 153 km² és 1 091 000 lakos volt. Lengyelország viszont haderejének demonstratív felvonulásával elérte, hogy Teschen vidékét és néhány, a Magas-Tátrában fekvő községet megkapjon Csehszlovákiától. Magyarország október 20-án nemzetközi döntőbíráskodást kért, amelyet október 26-án Csehszlovákia is elfogadott. Miután Nagy-Britannia és Franciaország lemondott jogairól, a magyar‒csehszlovák határterületi vita rendezésében Németország és Olaszország vett részt.

A bécsi Belvedere palotában 1938. november 2-án kihirdetett első bécsi döntés az olaszok jóindulatát tükrözte: Magyarországhoz került a Felvidék déli és Kárpátalja délnyugati része, 11 927 km² terület és 1 058 000 lakos, akiknek 86,5%-a volt magyar. A határkiigazítások révén a hazatért felvidéki területek nagysága 1939 márciusának végéig tovább nőtt, így 12 012 km² tért vissza a magyar Szent Korona fennhatósága alá.

A felvidéki bevonulás 1919 óta a honvédség első jelentős hadmozdulattal együtt járó tevékenysége volt. A visszatért területek birtokbavételében – jóllehet a honvédség szeptember 16-án két, október 13-án pedig újabb öt korosztályt mozgósított – csak 4 megerősített vegyesdandár vett részt, amelyek november 22-én – a Huba I.-hadrend értelmében október 1-jével – a hadtest elnevezést vették fel. A budapesti 1. (I.), a székesfehérvári 2. (II.), a debreceni 6. (VI.) és a miskolci 7. (VII.) vegyesdandárok (hadtestek) alárendeltségébe 10 gyalog-, 2 lovas- és 1 gépkocsizó dandár tartozott, de a budapesti 1. repülő- és a budapesti 1. folyamőrdandár is részese volt ezen bevonulásnak. Megjegyzendő, hogy már szeptemberben felvonult az északi határra Mosonmagyaróvár és Sátoraljaújhely között a vitéz leveldi Kozma Miklós és Stefán Valér vezérkari százados irányítása alatt az 1921 után újból megszervezett, önkéntesekből álló, 19 lövészzászlóalj erejű Rongyos Gárda, ² illetve a magyar hadvezetés számolt egy Pozsony elleni támadással is, így a szombathelyi 3. (III.) vegyesdandár (hadtest) nagykanizsai 9. gyalogdandárát vonultatta fel Rajka térségébe, ami aztán az első bécsi döntés eredményeként elmaradt. A csehszlovákok már szeptember 23-án elrendelték az általános mozgósítást, és a trianoni határ mentén a csehszlovák 3. hadsereg 7 gyalog- és 1 gyorshadosztálya sorakozott fel – de október végére még 7 gyaloghadosztály került e hadsereg alárendeltségébe –, míg a határon a csehszlovák államvédelmi őrség zászlóaljai álltak.

Az „Ipoly” rendelet értelmében a honvédeknek november 3-án 13 órától kellett felzárkózniuk a határra – amelynek túlsó oldalán húzódott a mintegy 1200 db, vasbetonból épült géppuska- és golyószóró állások láncolatából álló csehszlovák kiserődrendszer –, és 1938. november 5–10. között szállhatták meg a Magyarországnak juttatott területeket. 

A kormányzó 1938. november 4-én adta ki hadparancsát: „Honvédek! A Trianon bilincsei alól felszabadult és újjászületett honvédségünk 20 esztendei nehéz várakozás után átlépi azt a határt, amelyet mindenkor ideiglenesnek tekintettünk. Egymillió testvérünk vár Reátok odaát! Az ő számukra két évtizedes súlyos megpróbáltatás után Ti jelentitek minden reményük és vágyuk beteljesülését. Hazamentek elődeink drága vérével annyiszor megszentelt Felvidékünkre! Ezzel az érzéssel teljen meg lelketek és honvédségünk dicső múltjához méltóan szeretettel zárjátok szívetekbe a visszanyert ősi magyar föld minden egyes lakóját, magyarokat, szlovák, ruszin és német testvéreinket egyaránt. Büszkén és bizalommal bocsájtalak utatokra azzal a biztos tudattal, hogy az örök igazság jogán az új életre támadt Magyar Erő segítségével visszaszerzett területeket soha semmi szín alatt sem hagyjuk el többé! Isten és a Haza nevében: ELŐRE!” ³ 

A Csallóköz vidékét a II., az Ipoly folyó térségét az I., Rozsnyó és Kassa körzetét a VII., a Munkács és Ungvár által határolt délnyugat-kárpátaljai részt a VI. hadtest foglalhatta el. A visszatért felvidéki és kárpátaljai területek birtokbavételét megelőzően több intézkedés született a bevonuló alakulatok menetéről, fegyverzetéről, felszereléséről, a helyi lakossággal szemben tanúsítandó magatartásáról és az ünnepélyes fogadtatásokról. ⁴ Az I. hadtest parancsnoksága csakúgy, mint a többi bevonulásban részt vevő seregtest parancsnoksága, központilag szabályozta a bevonulással kapcsolatos tevékenységeket: „A felszabadító csapatok bevonulása minden tekintetben kifogástalan benyomást keltsen. Ennek érdekében:

a./ Az elsőnek bevonuló csapatokhoz csak olyan embereket szabad beosztani, akik megfelelő ruházattal vannak ellátva.

b./ A gyalog menetelő csapatokat nem szabad túlhajtani, az egyes nagyobb helységeket frissen, rendezetten kell elérni.

c./ A csapatok fegyelmét akkor is meg kell tartani, ha hazafias lelkesedés és ünneplés láza elragadná őket, – ahol szükséges, a szesztilalmat el kell rendelni.

d./ Az oszlopok élén feltétlenül a határbiztosító századok és előrevont határbiztosító őrsök meneteljenek. […]

A magyar, német, tót és rutén lakossággal a legnagyobb szeretettel és udvariassággal kell bánni. Esetleges ellenszegülést, vagy fegyveres ellenállást azonban a legnagyobb szigorral le kell törni és kíméletlenül meg kell torolni, különösen akkor, ha az cseh, zsidó vagy kommunista oldalról indul ki.

Minden körülmények között kerülni kell a polgári lakosság javainak megrongálását, vagy harácsolását.

Abban a nem várt esetben, ha a megegyezés dacára ellenséges ellenállással találnánk magunkat szemben, a csapatokat ne tegyük ki nagy veszteségeknek, hanem az elért helyzetben kitartva várjuk meg, amíg átkaroló részek, vagy szomszéd oszlopok beavatkozása révén az ellenállás meg nem szűnik. […]

A felszabadított területeken átmenetileg katonai közigazgatás lesz bevezetve. […]

Annak érdekében, hogy a felszabadított területek lakossága a magyar nemzet segíteni akarását érezze, megengedem, hogy a csapatok, ott, ahol ez szükséges, – akár a kiképzés rovására is – segítsenek a polgári lakosságnak […]

A felszabadító csapatok tagjai nem hivatottak arra, hogy a 20 éves múlt bűnöseivel szemben a megtorlást gyakorolják. […]

1./ Közvetlen a határ átlépése előtt a csapatokat »Imához« kell vezényelni. A zene a magyar Hiszekegyet játssza, ahol zene nincs, ott egy kürtös fújja az ima-jelet.

2./ Az ima befejezése után a csapatok – az előretolandó részek is – a Rákóczi induló hangjai mellett lépjék át a határt. […] Ahol zene nincs, ott kürtszóval menjenek át a határon.

3./ Az egyes helységek bejáratánál a magyar lakosság vezetői valószínűleg üdvözölni fogják a csapatokat. […] Az üdvözlő beszédre az oszlop parancsnoka néhány hazafias szóval válaszoljon.

4./ A helység bejáratánál történt rövid üdvözlés után a parancsnok csapatainak élén bevonul a helységbe. A bevonulás alatt a zene az illető területről kiegészült, vagy az illető helységben állomásozott, volt régi honvéd vagy közös csapattest indulóit, valamint magyar népdalindulókat játsszák. Ahol zene nincs, ott a csapatok kürtszóval vonuljanak be a helységbe.

5./ A helységbe bevonult csapatok a főtéren álljanak fel. Itt a zene a Hiszekegyet játssza. /: Ha zene nincs, akkor egy kürtös az imát fújja :/ A csapatokat imához vezénylik.

Ima után a parancsnok fogadja a lakosság szónokának üdvözlését, majd egy erre kijelölt tiszt rövid beszédben válaszol.

A beszéd elhangzása után a csapatok tiszteletadást teljesítenek, a parancsnok a lakosság felé fordulva tiszteleg a 20 évi kitartó hazafiasság megbecsülése jeléül. A zene a Himnuszt játssza. /: Ahol nincs, ott a kürtösök a díszjelet fújják. :/

Ezután a csapatok a Rákóczi induló hangjai mellett /: ha zene nincs, kürtszóval :/ elvonulnak.

6./ Azon a menetvonalon, ahol a vegyesdandár-parancsnok is előre megy, a volt helyőrségekbe a vegyesdandár-parancsnok ünnepélyesebb keretek között vonul be.” ⁵

Az ünnepélyes fogadtatási rendezvényeket tehát a rendező tiszteknek az adott település elöljáróságával közösen kellett előkészíteniük. Általában a helyi közösségek egyik női vezető tagját kérték fel arra, hogy az általuk hozott, előre elkészített szalagot a hadtestparancsnok zászlajára az ünnepség alatt tűzze fel. A város bejáratánál üdvözölt hadtestparancsnok seregteste élén, zeneszóval vonult be a város főterére. Közvetlenül mögötte vitték a Honvédelmi Minisztérium által erre a célra kiadott hadtestparancsnoki zászlaját. Az ünnepélyes fogadtatás menete hasonlóképpen történt, mint ahogy a rendelkezés 5. pontjában megfogalmazták, ám annyival kibővült, hogy mire a csapatokat tiszteletadásra vezényelték, és a zenekar eljátszotta a Himnuszt, a kijelölt tiszt beszédét követően feltűzték a szalagot a hadtestparancsnoki zászlóra.

A csapatok megindulása előtt közvetlenül az I. hadtest parancsnoka (vitéz lófő nagybaczoni Nagy Vilmos altábornagy) is rendelkezett az ikergyalogezredek zászlóiról és zenekarairól is. Október 27-i távirata a következőket tartalmazta: „[…] visszacsatolandó területekre bevonuló, csapatzászlóval nem rendelkező gyalogezredek (ikeralakulatok és volt határőrezred) részére a megszállás tartamára a Hadimúzeum készletében levő, volt honvéd ezredzászlókból 1–1 zászlót kiutalok. Az érintett csapattestek ezeket a zászlókat a Hadimúzeumban okmányváltás mellett azonnal vegyék át. Ezeknek a muzeális értékű zászlóknak megőrzésére és kíméletes használatára a csapattest különleges gondot fordítson. A megszállás befejezése után jelen rendeletem alapján átvett zászlókat az érintett csapattestek a Hadimúzeumba beszállítani kötelesek. Az anyaezredek zászlóit azonnal ki kell szállítani az ezredparancsnokságok székhelyére, a seregtest parancsnokok a rendelkezésre álló menetzenét úgy osszák el, hogy ezek – a bevonulás alkalmával – a főbb útvonalakon előnyomuló csapattesteknél működhessenek.” ⁶

A kormányzó követte csapatait, s részt vett az ókomáromi (november 6.) és a kassai (november 11.) euforikus bevonulási ünnepségeken. ⁷

A kecskeméti 2. lovasdandár alárendeltségébe tartozó budapesti „I. Ferenc József-Jászkun” 1. honvéd huszárezred I. osztálya géppuskás századának egyik tartalékos tisztjelöltje, runyai ’Sóldos László hadapród őrmester a következőképpen emlékezett meg rimaszombati bevonulásukról: „Nemsokára megtörtént a »Bécsi Döntés«. A két fél megállapodott az egyes területi szakaszok átadási menetrendjében. Mi első nap Várgedéig mentünk. A lakosság öröme határtalan volt. Ugyanezen a napon apáék Bánréve felől már Runyában ünnepeltek. Másnap – Feleden és Jánosin keresztül – bevonultunk Rimaszombatba. Életem egyik legemlékezetesebb napja. Azt hiszem, a mai fiatalok nem értik meg, hogy ha erre gondolok, még ma is meghatódom. Szülővárosom ismét magyar lett! (1938. nov. 10.)

Apámék [A visszaemlékező édesapja, dr. runyai ’Sóldos Béla Borsod, Nógrád, majd Gömör vármegye főispánja volt] Runyából a Kassa–Rozsnyó–rimaszombati úton másnap Rimaszombatba jöttek, hogy jelen lehessenek a huszárezred bevonulásán. Ők akkor értek oda, amikor a csehszlovák csapatok Losonc irányában elvonultak, de a mieink még nem érték el a várost. Mindenki ünnepelt és mindenki beszélni akart: a megye, a város elöljárói, az egyes egyházak, az egyesületek: a katolikus nőegylet, a református, evangélikus, zsidó nőegylet; polgári kaszinó és millió más. A lovasdandár parancsnoka, [vitéz lófő] dálnoki Miklós Béla [ezredes] volt, őt köszöntötte mindenki, többek között Benkovics Klári (Spirka), aki akkor 16 éves lehetett. Dálnoki lekevert neki egy nagy puszit. A következő köszöntő, valamelyik nőegylet vezetője, egy nagy debella szónokolt. Amikor a végére ért, apám – aki Miklós Béla közelében ült – odaszólt jó hangosan: puszit neki is! Persze Miklós Béla nem térhetett ki és ettől kezdve mindenki kapott puszit.” ⁸

Nevezett hadapród egy megindító élményéről is beszámolt visszaemlékezésében: „Még rimaszombati bevonuláskori történetekből meg kell említenem egy epizódot, amely nagyon hatott rám és ma is elérzékenyedem, ha rá visszagondolok. Említettem, hogy Várgedén éjjeleztünk és másnap délelőtt indultunk Feleden és Jánosin át Rimaszombatba. A házak mind fellobogózva, a lakosság ünneplőben virágesővel fogadott; diadalkapuk a községek bejáratánál. Nem is tudom, honnan szereztek ennyi nemzetiszín zászlót. Feled szélén állt egy kis vályogház. Ezen nem volt zászló. Vagy már nem jutott, vagy a tulajdonosa szegény volt, és nem tudta megfizetni. Zászlót ugyan nem tűzött ki, de a ház homlokfalára faszénnel nagy ákom-bákom betűkkel ráírta: »PIROS, FEHÉR, ZÖLD«. Nekem ez a »zászló« volt a legkedvesebb.” ⁹

Babucs Zoltán, a Magyarságkutató Intézet munkatársa