A mérleg nyelve – Közép-Európa sorsfordítója 745 éve vívták meg a második morvamezei csatát.

1278. augusztus 26-án IV. (Kun) László király (1272–1290) rövid élete folyamán egy ízben világtörténelmi jelentőségű fordulathoz járult hozzá. Habsburg Rudolf német-római király és a Přemysl-házi II. Ottokár cseh király végső leszámolásában rá jutott a mérleg nyelvének szerepe. A csatában elesett a vesztes cseh uralkodó, és bár a Přemysl-ház nem halt ki, de ekkor Kun László királyunk hadereje döntötte el azt, hogy közép-európai alapokra majd a Habsburgok építenek birodalmat és nem mások. A több évszázadra kiható következmények persze azon a 745 évvel ezelőtti nyár végi napon nem látszottak. De éppen a sorsfordítónak bizonyult jelentősége miatt nem mellőzhetjük az előzmények vázlatos felidézését. 

Egy bécsi évkönyvíró beszámol a magyar és a cseh király között régtől fogva tartó békétlenség okáról. „A cseh király ugyanis a korábbi magyar királlyal, Bélával annak idején számtalanszor csatázott, és bár Bélának felmérhetetlen nagyságú hadserege volt, a cseh király nyílt csatában mégis legyőzte. Halála után fia, István követte őt a trónon. A cseh király hasonlóképpen sok háborút viselt vele. Hatalmas és jól felszerelt hadseregével ugyanis hosszú időn keresztül hatalmaskodva Magyarországon tartózkodott. A legrégibb időktől fogva egészen a mai napig sehol sem lehet olvasni, sem a krónikákban, sem pedig a királyok és császárok gesztájában, hogy ilyen dolog megtörtént volna.”

1246-ban a magyarok ellen hadakozva esett el Harcias Frigyes osztrák herceg. A IV. Béla király (1235–1270) számára sok keserűséget okozó rokon – lévén mindketten II. Géza király (1141–1162) dédunokái – holtában is viszályt támasztott, mert vele kihalt az osztrák hercegi Babenberg-ház. 1251-ben Přemysl Ottokár szerezte meg a hercegséget. Erre IV. Béla háborúba kezdett a cseh térnyerés ellen, hogy részt szerezhessen a Babenbergek hagyatékából. 1254-ben IV. Béla magyar és Přemysl Ottokár, 1253-tól II. Ottokár cseh király megosztozott a Babenberg-örökségen: a Semmering-hágótól északra Ottokár, délre Béla lett az úr. A béke nem tartott sokáig, mert a stájereket II. Ottokár is bujtogatta a magyarok ellen. 1260 nyarán, az első morvamezei csatában – a közismerten szerény hadvezéri képességű – IV. Béla súlyos vereséget szenvedett a csehektől. Ausztria és Stájerország Ottokár birtokába jutott. Noha 1261-ben Ottokár nőül vette Kunigundát, IV. Béla unokáját, az így előállt béke nem sokkal élte túl Bélát. V. István (1270–1272) országlását cseh betörések nehezítették: hiába volt sokkal tehetségesebb hadvezér apjánál, és verte vissza a cseh rablóhordákat, ha oly rövid idő adatott neki az önálló uralkodásra. 1272-ben fia, Kun László csupán nyolcévesen lépett trónra, és az ország többször megsínylette a csehek újabb betöréseit. Ottokár ekkor ért sikerei csúcsára, és mivel a cseh király egyúttal a Német-római Birodalom választófejedelme volt, érzékenyen érintette, hogy nem ő, hanem egy feltörekvő család képviselője, Habsburg Rudolf (1273–1291) lett a német király.

A végső leszámolás ideje 1278 nyarán érkezett el. A fentiekből kitűnik, hogy a magyar vezetés miért nem állhatott máshova, mint Rudolf oldalára. Hosszas és érzékletes leírásokból bontakozik ki a csata képe, bőséges háttérvázlattal színesítve. Közülük elsőként Kézai Simon, Kun László udvari történetíró papja szólaltatandó meg.

„Miután [Habsburg Rudolf] hosszabb ideig időzött Bécsben, és a saját tartományait visszakövetelte a csehekről, a cseh király [II. Ottokár] olyan hatalmas és erős hadsereget indított ellene, hogy a német uralkodó habozott a saját erejéből neki ellenállni. Így hát a dicső magyar királyt [IV. (Kun) Lászlót] mint a katolikus anyaszentegyház fiát hívta alázatosan segítségül […] s mert László magyar király korábban, mivel még zsenge korú és testben gyenge volt, szívébe és lelkébe temette Ottokárnak az apja [V. István] és az őellene elkövetett arcátlan jogsértését, úgy döntött, hogy eleget tesz a német uralkodó kérésének.”

Idegen forrás is igazolja, hogy Rudolfnak mily nagy szüksége volt a segítségre. A cseh király nyomasztó erőfölényben volt vele szemben, aki onnan szerzett segítséget, ahonnan tudott. Ezért fogalmaz így az Osztrák Rímes Krónika írója, hogy úgy fogadták a magyarokat, „ahogy kedves vendégeket illik, akikre igencsak nagy szükség van a bajban. Bármire volt is szükségük, bármit kívántak is, a németek semmit sem tagadtak meg tőlük, sőt mindent megadtak nekik, amennyire csak módjukban volt. A csata előtt már akkora volt a barátság, mintha világéletükben egy kenyéren lettek volna. A magyarok a németekkel együtt ettek-ittak, lakomáztak.”

E bőbeszédű forrásunkból kiderül, hogy a magyar kötelékben felvonuló könnyűlovas íjász kunok a maguk szilaj módján derekasan helytálltak. „A kunok elhatározták, hogy felverik az ellenséget, s közben kikémlelik, milyen is a csehek hada; ily módon összevethető lesz saját seregükkel. Ennél jobbat nem is tehettek […] A kunok elbántak az őrséggel, amely nem sokáig tudott nekik ellenállni, amint nyilazva és kardjukat suhogtatva rárontottak a csehekre, akik inuk szakadtából menekültek, de úgy, hogy sok sátor köteleit szétszaggatták nagy sietségükben. Mikor a sereg meglátta, hogy milyen kegyetlenül űzik el a helyükről az őröket, megmozdult és hatalmas robajlással csapatokba rendeződött. Rövidesen oda is értek a tusakodás helyszínére. Az első sorokból nagy vérvámot vettek a kunok. A szászok sisakjai annyira megtetszettek a kunoknak, hogy nem akartak bíbelődni a lecsatolásukkal; ha nem tudták sebtében megkaparintani, akkor a sisakkal együtt lecsapták a fejet is.”

Még mindig az Osztrák Rímes Krónika tartja magánál a szót, azonban méltán, mert az alkalmazott harceljárásokba is rajta keresztül pillanthatunk be. Mindebből az is kiderül, hogy Rudolf és László győzelmét a könnyű- és nehézlovas taktikai elemek sikeres összehangolása, a szövetséges hadvezérek jó együttműködése hozta.

A harcmodor keleti és nyugati jellegének kettőssége nem a németek és a magyarok közötti különbségben, hanem a magyar hadseregen belül mutatkozott meg. „Az ifjú László királyt aztán távolabb vitték az ütközettől, el a mezőről, fel egy hegyre, ahonnan látott és hallott mindent, ami a tágas mezőn lejátszódott. Így szokták ezt a magyarok […] ők ugyanis csak könnyű vértezetű, gyors paripákon tudnak lovagolni, s ha kergetni kezdik őket, ostorral biztatják gyors futásra lovaikat.” Az érem másik oldalán az idősebb trencséni Csák Máté és Gutkeled István országbíró tündökölt, akik a rímes krónikát szerző Ottokar von Steier őszinte csodálatát is kiváltották. „Ádáz tusakodást vitt véghez a két hosszú szakállas: Trencséni Máté mester és István vértesi gróf. Tudjátok meg, hogy ez a két férfi s vezérletükkel a két sereg elejétől a végéig ott forgott az ütközetben. Soha nem hallottam a magyarokról, sem előtte, sem utána, hogy ily bátrak lettek volna bármelyik csatában. Nagy örömükre szolgált, hogy a király őket választotta s tartotta méltónak arra a megtiszteltetésre, hogy a sereget vezessék. Bosszút akartak állni a keserűségért, kárért és szégyenért, amit országukban, magyar földön, Ottokár cseh király tűzzel, vassal és dúlással oly gyakran okozott kegyetlenül. Mindezért most megfizettek. Számolatlanul vágták őket a magyarok halomba. Olyan fürgeséggel forgolódtak a csatában, mintha Franciahonban tanulták volna a harc fortélyait. S ha akadna bárki, aki azt vetné szemükre, hogy nem kitartók és állhatatosak fegyverben, a hőség és a csata pora közepette, bizony azt kellene mondania, hogy tudnak sváb módra küzdeni, ha megfelelően felszerelik magukat lóval és páncéllal. Egy cséphadaró nem csépelt úgy soha, mint a hős Trencséni erős kezével, s mindazok, akik ott voltak vele a két seregben.”

A csatamezőn holtan maradt Přemysl Ottokár király is. Életét bosszúszomjas német lovagok oltották ki. A középkori cseh történelem egyik legnagyobb formátumú személyisége számára már nem adatott alkalom, hogy azon elmélkedjék: mennyire volt érdemes, mennyire volt kifizetődő újabb és újabb támadásokkal magára haragítani a Magyar Királyságot?

Ez a kérdés persze költői. Történelmi távlatok kellettek az egymásra épülő okok és következmények kifejléséhez és azok értékeléséhez. A kortárs Kézai Simontól sem várhatunk el látnoki képességet. Tőle a múlt, a magyarok viselt dolgainak elmondását várjuk. Azt meg is kaptuk. Ha nem oly bőven, mint szeretnénk, de sok értékes adatot köszönhetünk neki.

„Mármost ebben az ütközetben [1278, Morvamező] Ottokár királyt, aki elvesztette a fejét és megzavarodott, a hadseregében ténferegve elfogták és meggyilkolták. Fiát pedig, Miklós herceget fogolyként Magyarországra hurcolták. A halottak számát pedig az említett csatában csupán az isteni bölcsesség tudta volna felbecsülni. Mármost Rudolf, a német-római császár az övéivel együtt csak áll, és szemlélte a történteket. E győzelem megszerzése után a német király László királynak köszönetet mondott, mert azon a napon őáltala nyerte vissza Ausztriát és Stájerországot […] Mármost, hogy emlékezetessé váljék László királynak ez az oly dicső és diadalmas győzelme, a cseheknek, a lengyeleknek és a morváknak örökös szégyenére és gyalázatára a pajzsokat és a zászlókat a fehérvári székesegyházban, a királyság székhelyén a falra felfüggesztve mindörökre őrzik.”