A kunok és jászok már a középkorban területi autonómiával rendelkeztek.

A kunok története és megtelepedése a Magyar Királyság területén jól ismert: elsősorban a tatárjáráshoz és IV. Béla második honalapító tevékenységéhez kötődik. A jászok hazai megtelepedése ugyanakkor vitatott kérdése a történettudománynak.

Figyelemreméltó és némiképp zavarbaejtő tény, hogy az ókori görög–római források a Duna–Tisza közének lakóiként éppen egy Iazyges nevű népcsoportot említenek. A jászok a XIV. század okleveleiben már bizonyosan szerepelnek. A kunok és jászok közössége a középkorban is folyamatos változáson ment keresztül. A XIV. században befejeződik a kunok keresztény hitre térése, aminek régészeti bizonyítéka, hogy a sírokból eltűnik a ló és lószerszám, a temetőket pedig a templomok körül találjuk. A XV. századra a magyar lakossággal való fokozatos keveredés folytán a kunok és jászok is döntően felhagynak eredeti nyelvük használatával és magyar nyelven beszélnek. Mindenesetre különállásuk tudatát privilégiumaikkal együtt mind a kunok, mind a jászok megőrizték. Területeik a Szent Korona tulajdonában voltak, nem tartoztak földesúri joghatóság alá, főbírájuk a nádor volt, akik rendszerint a kun és jász jogok védelmezőiként tűnnek fel. 

A Kunság és a Jászság történetében is drasztikus változást hoz a török hódítás. A XVI. század folyamán a nehezen védhető, sík alföldi területek gyorsan török kézre kerülnek, a népesség gyorsan fogyatkozik. Ekkor alakul ki a Kiskunság és Nagykunság elnevezés is, mely megnevezések a kialakult népesedési viszonyokat tükrözik: az utóbbi, korábban Kolbász-széknek nevezett terület kevésbé károsodott és nagyobb jelentőségre tett szert a korábban Kecskemét-szék nevet viselő Kiskunságnál.

A népességmozgás a viszontagságos török időkben is általános jelenség volt: Halas összetételét például az 1620-as években megtelepedő baranyai származású református lakosság határozza meg. A török időkben kialakuló fontos sajátosság, hogy a Nagykunság lakosságának döntő többsége református vallású lesz, a Jászságé katolikus. A török kiűzése a lehető legnagyobb megterheléssel járt: ebben az időszakban négyszer is (!) tatár seregek dúlták fel a vidéket (1683, 1684, 1691, 1697). Az 1697-es tatárdúlás idején csak Karcagról 800 ember hajtottak el a török uralom alatt álló területekre. A helyzetet a Rákóczi-szabadságharc idejének rác dúlásai, azaz szerb betörései súlyosbították: 1705-ben a Nagykunság szinte egész lakosságát Rakamaz térségébe kellett áttelepítenie a fejedelemnek.

I. Lipót a visszafoglaló háború végeztével és a spanyol örökösödési háború kirobbanása után természetesen nagy pénzszűkében volt. Ebben a helyzetben döntött úgy, hogy eladja a jászok és kunok kiváltságolt kerületeit, amelyekre újszerzeményként tekintett. A vevő a Német Lovagrend volt, éspedig nem kis pénzért: a nagymester, Franz Ludwig von Pfalz-Neuburg (1664–1732) 500 ezer rajnai aranyforintért váltotta meg a tulajdonjogot 1702. március 22-én. A döntés nemcsak a kiváltságok tudatában élő lakók, hanem sokan mások ellenkezését is kiváltotta Magyarországon. A tiltakozás alapja az volt, hogy az uralkodó koronabirtokot az országgyűlés hozzájárulása nélkül nem adhatott volna el. A döntésnek a királyhű Esterházy Pál nádor is ellene volt. II. Rákóczi Ferenc 1703. október 27-i tokaji rendeletével semmisnek nyilvánította a Német Lovagrend tulajdonjogát, így nem csoda, hogy a jászkunok a nagyságos fejedelem odaadó híve közé tartoztak.

A Rákóczi-szabadságharc végeztével a Jászkunság ügyét az 1711-es szatmári békébe is belefoglalták. Az 5. pontban ígéretet tettek a sérelmek orvoslására. Az 1715-ös országgyűlésen a nemesség az autonómia ügyét képviselte és komoly tárgyalások is folytak. Nem sokkal ezután születik meg a visszaváltás, tehát a redemptio gondolata is: a jászkunok felvetik, hogy a végül vonakodó rendek helyett maguk fizetik vissza a vételár felét. A Német Lovagrend birtokossága egy másik szereplővel is konfliktusokhoz vezetett: az Egri egyházmegyével a kegyuraság körüli kérdések vezettek ellentétekhez, elsősorban a papi kinevezések kapcsán.

A Rákóczi-szabadságharcot követő időkben a népesség a természetes szaporodásnak és az erőteljes bevándorlásnak köszönhetően gyorsan növekedett. A népességnövekedéssel párhuzamos gazdasági megerősödés együtt járt a redemptio igényének fokozódásával is. A politikai törekvések lassan eredményre vezettek, ami egy birtokosváltásban is tükröződött: 1731-ben a Pesti Invalidus Ház alapja vásárolja ki a Jászkunságot a Német Lovagrendtől. Ezzel a Hármaskerület lényegében egy kormányzati felügyelet alá tartozó szerv birtokába került. Fontos változást jelentett az is, hogy az Invalidus Ház már nem tulajdonként, hanem zálogbirtokként bírta a területet. Az Invalidus Házat kiszolgált katonák és hadirokkantak számára építették 1716-tól kezdődően, első lakóit 1729-ben fogadta. Alapítványát még Széchényi György esztergomi érsek hozta létre 1692-ben. Az Invalidus-ház ma is áll, jelenleg Fővárosi Önkormányzat székháza. Mindazonáltal az Invalidus Ház fennhatósága sem jelentett megkönnyebbülést: a birtokost illető haszonbért és mellette a hadiadót is maguk a nem éppen finomságukról híres kiszolgált katonák hajtották be a Jászkunságban. 

A Hármaskerület számára a döntő fordulatot egy újabb fegyveres konfliktus hozta el, mégpedig az osztrák örökösödési háború. A második sziléziai háború idején a jászkun kerületek kapitányai 1744. december 24-én a vallási ellentéteket félretéve együtt adnak be kérvényt a Helytartó Tanácsnak kiváltságaik visszaállítása érdekében. A Nagykun Kerület képviselője az a Varró István volt, akit a kun nyelv utolsó ismerőjeként tartanak számon. Ekkor diktálja le Bécsben a keleti nyelvekkel is foglalkozó történetírónak, Kollár Ádám Ferencnek a kun Miatyánk szövegét. A jászkunok vállalása az 500 ezer rajnai aranyforint és kamatainak kifizetése – mindösszesen 575 ezer 900 rajnai aranyforint – és az insurrectióra, nemesi felkelésre már 1741-ben felszerelt 400 lovason kívül további ezer lovas katona kiállítása volt. Utóbbiból szerveződött a jászkun redemptionális huszárregiment. Mária Terézia 1745. május 6-án írta alá a megváltásról rendelkező kiváltságlevelet. A fizetés határideje 1745. június 24-e volt, amit végül július végére sikerült is rendezni. Jellemző, hogy az ekkor bemutatott megváltási pénz háromnegyede kölcsönökből származott. Bár igyekeztek egyenlő és arányos elosztásra a Három Kerület között – és azokon belül a bírt javak arányában –, a kölcsönök törlesztése nagy megterhelést jelentett. 1745. november 8-án nádori leiratnak kellett buzdítania a kiskunokat, mégpedig a szabadságukért bármire kész régi rómaiak példájára hivatkozva. A megváltáshoz legnagyobb összeggel a három kerületi székváros, Halas, Karcag és Jászberény járult hozzá. Utóbbiból sokan el is költöztek a terhek miatt. 

A terhek ellenére a redemptio büszkeségre okot adó, identitásformáló esemény volt, amely mindenhol nagy ünnepség keretében került kihirdetésre. A megváltáshoz hozzájárulók befizetéseik arányában szereztek birtokot, és részesültek a közös legelők használatából. Egy bizonyos összeg befizetésével a személy teljes jogú redemptussá vált, azok, akik nem tudták teljesíteni az előírt limitet, irredemptusok lettek. A személyes szabadságban a Három Kerület valamennyi lakója részesült, még a fizetésképtelenek is. A redemptus volt innentől fogva a Jászkunságban a családi büszkeség és a közösségben betöltött hely alapja. A redemptio révén egy különben is fejlődésben levő térség gyarapodása kapott további lendületet. A mentességek, a szilárd jogállás, a vállalkozás szabadsága (pl. vásártartás, kocsmáztatás, mészárszék joga), a községi autonómia mind fontos tényezők voltak ebben. A Jászkunságban olyan sajátos parasztpolgári mentalitás és életvitel alakult ki, amit a reformkorban kiteljesedő jobbágyfelszabadítási törekvések is ideálisnak tekintettek. 

Régi kiváltságaik védelmében és a Szent Korona iránti hűségük kifejezéseként a jászkunok erejükön felül teljesítettek a Habsburg Birodalom háborúiban, nem csak Mária Terézia uralkodásának idején. Részesei voltak a nemesi inszurrekcióknak, s 1800-ban ültették nyeregbe a későbbi Nádor-huszárezredet. Az 1848–1849. évi szabadságharcban is vitézül harcoltak, s a jászkun huszár mellett a jászkun katonai vitézség is patinás fogalomnak számított, egészen a második világháború végéig.

A Három Kerület autonómiája az 1876-os igazgatási reformmal és a vármegyerendszerbe tagozással ért véget, Jász-Nagykun-Szolnok és Pest-Pilis-Solt-Kiskun vármegyék létrejöttével. 

A redemptio ma is a jász és a kun öntudat része, a magyar Országgyűlés 2014. február 7-i határozata értelmében május 6-a a jászkun önmegváltás emléknapja.