A Magyar Királyság és a Bizánci Birodalom egyik határvára, Zimony, a XII. század közepén gyakran cserélt gazdát, köszönhetően a két ország közötti háborúskodásnak. 859 éve is uralomváltás küszöbén állt az Al-Duna partján fekvő város (ma már nem önálló, hanem Belgrád része), amikor a kapuja előtti tér képét egy halott férfi látványa tette lehangolóvá.

A Zimonyt elfoglaló magyarok egy bukott ellenkirály holttestét kerülgették, s időbe telt, mire a fiatal férfi maradványainak megadták a végtisztességet. Az ok érthető, hiszen kudarcos király volt, míg élt: magát III. Istvánnak tartotta, de a történelem – joggal – IV. Istvánként tartja számon.

IV. István (1163) II. (Vak) Béla király (1131–1141) és Ilona királyné harmadszülött fia volt. Bátyjai, Géza és László után 1133-ban jöhetett a világra. A XII. század közepének forgatagos eseménymenetét jól szemlélteti az a körülmény, hogy Vak Béla négy fia közül az első három egyaránt trónra jutott, és egyaránt 32 évesen fejezte be életét.

Istvánról először akkor hallani, amikor II. Géza király (1141–1162) hercegi ellátásban részesítette még élő öccseit 1152 körül, ám ugyanekkor azt is világossá tette, hogy a koronát saját elsőszülött fiára kívánja hagyni. István herceg, akinek nagy termetéhez nagyravágyás is járult, ezt nem nézte tétlenül. 1157-ben, amikor a harcias magyar külpolitika túlfeszített lendülete alább hagyott, összeesküvés ingatta meg Géza trónját. Ekkor ütközött ki ifjabbik öccse természete, mert először István herceg ütött pártot ellene, és pártütését támogatta anyai nagybátyjuk, Belus. 1160 táján idősebb öccse, László is szembefordult Gézával.

Mánuel császárnak kapóra jött, hogy a vele oly sokat harcolt II. Géza király ellenében trónkövetelőket támogathat. Ezért amikor II. Géza váratlan halálával elsőszülött fia, III. István (1162–1172) fejére helyezték Székesfehérvárott a koronát, sejthető volt, hogy az akkor tizenötéves király nem sokáig uralkodhat zavartalanul. Így is lett: már júliusban menekülnie kellett a Bizánc támogatását élvező nagybátyjai elől. Mánuel a hozzá szorosan kötődő Istvánt akarta a magyar trónon látni, de éppen ez a túl szoros kötelék tette az ifjabb trónkövetelőt oly ellenszenvessé, ami miatt bele kellett egyeznie abba, hogy a magyarok csak Lászlót fogadják el az elűzött III. István helyébe. Hanem II. László ellenkirály (1162–1163) féléves uralom után hirtelen elhunyt, s így öccse, István végre elérhette a hőn áhított koronát.

IV. István ellenkirály a bizánci hűbéri főség vállalásával siettette bukását. Amikor 1163. január 27-én sor került székesfehérvári megkoronázására, a szertartást Mikó kalocsai érsek celebrálta, mert az esztergomi főpap, Lukács érsek II. Lászlóéhoz hasonlóan IV. István királyságát sem ismerte el és kiközösítette az egyházból. Világi elismertsége is ugyanilyen gyenge lábakon állt: keleti és nyugati forrásaink egybehangzóan lesújtó véleményt formáltak róla. Ioannes Kinnamos bizánci történetíró, aki az idő tájt élte fiatal éveit, egy nemzedékkel később így fogalmaz: „[II.] László halála után István lett az uralom birtokosa, akit azonban alattvalói keménykezű embernek tartottak, és nagyon gyűlöltek. Szidták is a hunok [magyarok] őt ezért sokszor, és világos jelét adták, hogy egy-kettőre letaszítják a hatalomról.” 

A döntést a két István király székesfehérvári csatája hozta 1163. június 19-én, amikor III. István német segítséggel legyőzte nagybátyját. IV. István unokaöccse kezére jutott, aki azonban nagylelkűen megengedte, hogy az országból távozzék. Az elűzött ellenkirály Mánuelhez fordult. A basileus azonban csak ímmel-ámmal segítette a hasznavehetetlen trónkövetelőt, inkább új tervet eszelt ki. III. István nagyobbik öccsét, Bélát – a későbbi III. (Nagy) Béla királyt (1172–1196) – kiválasztotta leánya, Mária férjéül és Bizáncba hozatta; ennek ürügyén Magyarország déli tartományainak – Béla hercegségének – átadását követelte. III. István érthető módon ezt nem akarta teljesíteni, ezért kiújultak a harcok. A bukott IV. István fölösleges emberként szemlélte az eseményeket. 

A végzet 1165 tavaszán érte utol IV. Istvánt. Ekkor a magyarok visszafoglalták Szerémséget, és Zimony bevételére készültek. A harcoló felek nagy erőkkel szálltak hadba, hiszen a fontos határvárban a viszály megszemélyesítője, IV. István ellenkirály vesztegelt, akinek ügyét újból felkarolta a császár: a tét tehát kettős volt. A magyar ostromgyűrű már jó ideje szorította a sáncokat, amikor megérkezett a görög segélyhad. Gyors járású hajóik áttörték az ostromzárat és a sebesültjeiket elszállították. Hogy megakadályozzák a bizánciak átkelését, a várvívók folyami csatát kezdeményeztek. Az ostrom kimenetele végül nem a sáncokon, de nem is a Dunán, hanem a falakon belül dőlt el. A fegyvercsörgés, csatazaj közepette csendes méreg oltotta ki IV. István életét. Kinnamos és ifjabb kortársa, az esetről bővebben író Niketas Choniates egyaránt azt állítja, hogy a gyilkost a magyarok bujtották fel. „Találtak is valakit, aki ezt végrehajtsa, István emberei között egy Tamás nevezetűt, aki nagyon ügyes volt az emberi élet kioltásában és a testnek a lélektől való elválasztásában, és magától is kitalált egy módszert. Amikor ugyani eret vágtak Istvánon, a vágás kötését méreggel kente be, s a sebre helyezve igen keserves halált okozott.” A hivatalos bizánci álláspont szerfelett gyanús, mert a várba nem a támadó félnek, hanem a védők seregének volt bejárása. A magyarok érdeke éppen az élő „koronatanú” elfogatása volt, de IV. István, úgy is, mint újra Mánuel királyjelöltje, túl sokat tudott.

Akárhogy is történt, 1165. április 11-én véget ért a tragikus sorsú bábkirály rövid élete. A védők bántatlanság fejében megadták magukat. A városba özönlő magyarok megkímélték az élőket, de a halott IV. Istvánnal eleinte nem voltak elnézőek. Ioannes Kinnamos írt erről. „A hunok István holttestét meggyalázták: először sem a szentségekben nem részesítették, sem más, az elhunytakat megillető dologra nem méltatták, hanem a város kapui elé kitették, s úgy döntöttek, hogy temetetlenül maradjon. Később azután a természet figyelmeztetésére István első vértanú templomába vitték, s ott adták át az anyaföldnek.” Krónikáink úgy tudják, hogy IV. István végső nyughelyét szülőhazájában lelte meg. A haragot tehát legyőzte a kegyelet, és azt, ami belőle megmaradt, hazaszállították Székesfehérvárra, a Szűz Mária Bazilikában adva meg neki a végtisztességet. Nem tudni, ezt ki kezdeményezte. Egy biztos: a hazaszállítás ténye és az újratemetés helyszíne igen nagyvonalúan értékelte (túl) IV. István ellenkirály földi pályáját és történelmi szerepét.