Jókai Mór, akinek idén 200. születésnapját ünnepeltük, 79 éves korában, 1904. május 5-én hunyt el.

Ezen az évfordulón azonban mégse halálának körülményeiről, utolsó éveiről, idős korának alkotásairól essék szó, hiszen az írónak és életművének megismeréséhez ezek éppen kevésbé nélkülözhetetlen adalékok. 

Köztudott az is, hogy Jókainak az utolsó évei nem hoztak felhőtlen sikert: bár 1894-ben a magyar irodalomtörténetben páratlan pompával ünnepelték meg 50 éves írói jubileumát, és ekkor indult (de csak halála után, 1907-ben fejeződött be) műveinek száz kötetes nemzeti díszkiadása, azonban sok tisztelőjét eltántorították magánéleti különcségei. Nem érdemes kitérni második házasságára, legfeljebb annyit megjegyezni, hogy a gyakran hallható véleménnyel szemben ez aligha gyakorolt kedvezőtlen hatást írásművészetére, politikusi pályája lényegében kudarccal zárult le, és új művei iránt már tagadhatatlanul kisebb volt az érdeklődés.

Ma is az a közvélekedés, hogy klasszikus műveit már jóval korábban megalkotta, az 1880-as, ’90-es évek írásai ezekig nem tudnak felérni – ami a népszerűség tekintetében biztosan igaz, de irodalmi jelentőségéről ezt nem lehet egyértelműen kimondani; Jókai utolsó műveiben is bátran kísérletezett, egészen új nézőpontokat, tematikát is fel tudott mutatni, és regényeinek legendás olvasmányossága sem hiányzik az utolsó műveiből. Az utolsó percig nagy lendülettel alkotott, legalább két regénytervet vitt magával a sírba, és futólag jegyezzük meg, hogy életében még megjelent utolsó regénye (Ahol a pénz nem isten) a legkísérletezőbb művei közé tartozik, egyáltalán nem nemzeti, hanem az egész emberiséget egyformán érintő tematikával (egy klasszikus utópia), az alapvető erkölcsi kérdésekre koncentrál, és ráadásul azt a határt feszegeti, meddig mehet el a kortárs irodalom, mi az, amit még meg lehet írni: a cselekmény kimondatlanul, de egyáltalán nem rejtve a császári család legnagyobb magánéleti botrányán, János Szalvátor főherceg nyomtalan eltűnésén alapul. Az irodalom szabadsága az 1902–1903 közti folytatásos megjelenéskor kitűnően vizsgázott, legalábbis kételkedhetünk benne, hogy a modern korban hasonló témával lehetőség lenne-e regényt megjelentetni – a közönségsiker viszont elmaradt.

Ez aligha véletlen, és ezzel rátérhetünk Jókai életművének általános értékelésére és hatására. Regényeit nem csupán irodalmi értékeiért, még csak nem is utánozhatatlan, pompázó nyelvezetéért szerette meg és szereti mai napig az egész ország, sőt az irodalomtörténeti kánonba sem csupán ezek miatt és az ezek alapján felállított sorrendben kerültek bele, hanem éppen annyira a magyarság nemzeti alapkérdéseinek nyílt megfogalmazásáért. Ilyen értelemben kevés írónkról lehet elmondani (regényírónkról talán egyről sem), hogy annyira nemzeti irodalmat hagyott volna ránk, mint ő. Azok a művei, amelyekben a nemzeti problematika nem elsődleges, vagy csak erkölcsi szinten, illetve áttételesen fogalmazódik meg, kevésbé keltették fel a közfigyelmet, függetlenül attól, hogy mennyire újszerűek, romantikusak-e vagy inkább realisták, a maguk módján mennyire alapvető kérdésekkel foglalkoznak.

Mindazáltal a tudatosan és vállaltan nemzetépítő, magyarságtani cél nem regényeiben teljesedik ki, hanem más műfajban: a történelmi regényeket és elbeszéléseket szívesen alkotó, azok kedvéért a múltba magát beleásó író a történetírás határterületén is kipróbálta magát. Ebből a szempontból a főműve A magyar nemzet története regényes rajzokban, ez a végső megfogalmazásában háromkötetes összefoglaló, és nyugodtan elmondhatjuk, hogy írói pályája nagyrészében ezen is dolgozott, ugyanis az első kötet először már 1854-ben megjelent (majd átdolgozott formában 1860-ban, és még Jókai életében négy kiadása volt), a második kötet már csak 1884-ben, a harmadik pedig 1890-ben. Ennek persze az is az oka, hogy közben változik a politikai környezet, 1854-ben még nem lehet őszintén megírni és főleg kiadni történelmünk értelmezését, legfeljebb a mondai ősidőkről (az I. kötet a tatárjárásig jut el), és még azt is úgy, hogy egyenesebben lehet újra megfogalmazni az évtized végén, a Bach-rendszer bukásakor. 1890-ben már el lehet jutni a szabadságharcig, s a III. kötet ennek a csúcspontján, Budavár ostromának kezdeténél ér véget. Az akkor kormánypárti képviselő, a királyi családdal köztudottan jó személyes kapcsolatban is lévő Jókai rendkívül egyenesen beszél és tulajdonképpen semmit nem enged vagy nem hibáztat utólag sem a forradalom céljaiból és a harcok gyakorlati valóságából. Összesen két apróságban kedvez, nem az osztrák félnek, hanem inkább a király személyes érzéseinek: hogy sehol nem nevesíti anyját, Zsófia főhercegnőt, mint aki nem éppen épületes, bár teljesen informális politikai szerepet vállalt, és egy félmondatban megemlít egy egyébként tényszerű apróságot, amelyről azóta való történetírásunk szokott megfeledkezni: hogy ’48 nyarának politikai alkudozásai közben Kossuth Lajos egyszer azt javasolta Bécsnek, hogy Ferdinánd király a maga képében és helyetteséül éppen az ifjú Ferenc Józsefet küldje Budára. Historiográfiai érdekessége van, hogy elméletileg is kifejti, hogy 1848–49-et nem szabad csak szabadságharcnak tekinteni, hanem elsősorban forradalomnak.

Csonka-e a magyarság „regényes története” a szabadságharc bukása, az önkényuralom és a kiegyezés leírása nélkül? A művet elolvasva nem ez az érzése az embernek. Ha nem a „története”, hanem a „regényes” szóra helyezzük a hangsúlyt, akkor a leglogikusabb megoldás éppen egy ilyen csúcsponton befejezni, s nem egy kevésbé katartikus pillanatban. De nyilván az is számításba veendő, hogy a legközelebbi közelmúltról még egy Jókai sem írhatott volna feltétlenül őszintén és teljesen személyes meggyőződése szerint; lehetséges, hogy ha tovább él, eljött volna a pillanat, amikor időszerűnek látja egy IV. kötet összeállítását, még ha nem is tudjuk elképzelni, hogy milyen regényes csúcspontig juthatott volna el ezzel.

Az elkészült műre általában a Jókai-életmű mintegy melléktermékeként tekintenek, és meglepően kevés ember ismeri, ami persze annak is a következménye, hogy ritkán adják ki. Még az író életében készült ugyan képes díszkiadása, de halála után az 1990-es évekig nem szedte elő senki, kivéve természetesen az 1960-as években készült Jókai-összkiadást, amelyből nem lehetett kihagyni. Az 1990-es évektől máig jónéhány, részben már digitális kiadása jött létre, de ezt nem lehet összehasonlítani azzal a rengeteg példánnyal, amely híresebb regényeiből forog közkézen, és nem is volt semmi visszhangjuk a kulturális életben. Az lehet ennek az oka, hogy a műfaj zavarba ejt minket: Jókaitól regényt várunk, hiszen annak a mesterének tekintjük, vagy legalábbis elbeszélést (bár elbeszélései és meséi egy-két kivétellel szintén kevésbé ismertek, mint regényei), nem pedig egy olyan művet, amelyet elsőre nem is tudunk meghatározni. Mindenesetre egy olyan művet, amely úgy tűnik, valós események írói szépségű, de mégis dokumentumhű megjelenítését adja, nem pedig annak a teremtő fantáziának a terméke, amelynek egyedülálló zsenijének ismerjük el – kimondva, kimondatlanul – Jókai Mórt.

Valóban nehéz megmondani, milyen műfajú mű ez a három kötet, noha az író célja világos: irodalmi értékű, egyúttal érdekfeszítő, „letehetetlen” írással a magyarság minél tágabb részét történelmünk tanulságaira nevelni. Nem a nyers tényekre, hanem a történelem értelmére, s az e szempontból mellékes eseményeket akár el is hagyja, viszont a célját kiemelő apró anekdotákat sokszor részletezve, szinte önálló elbeszélésként mutat be.

Eszmetörténeti értékű, nemzetmegtartó célú műről van szó tehát – hiszen végtére minden, ami a történelem értelméről szól, az történelemfilozófia, akkor is, ha regényes rajzok formájába van öntve. Az író életében még érthették ezt a szándékot: érdekes apró adalék például, hogy az I. kötetet az 1880-as években szlovákra is lefordították. (Bizony nagy kár, hogy a többit nem.) Ez a mondanivaló persze hasonlít a tankönyvekre, de természetesen nem tankönyvről van szó; hasonlít az – akkor még egyáltalán nem elterjedt – történelmi ismeretterjesztésre, de egészében nem is az; és természetesen nem történettudományi szakmunkáról van szó – bár bizonyos elemek még ahhoz is kapcsolják, néhány esetben például a szerző teljes terjedelmében idéz olyan forrásdokumentumokat, amelyekről úgy gondolja, hogy azt az olvasó máshonnan nem szerezhetné be. Ezek közt lehet említeni egy Jókai tudomása szerint akkor még kiadatlan Kossuth-beszédet, vagy II. József egy utasítását. És egészben véve nem is történetfilozófiai esszé. Legközelebb talán akkor járunk a valósághoz, ha a klasszikus ókori történetírás egyfajta felélesztésének tartjuk, amely a XIX. századra már réges régen kihalt, átadta helyét a nem szépirodalmi célú szakmunkáknak. Erre emlékeztet a nem annyira a tények száraz sorára, hanem logikai csomópontokra felépített történetív, a beiktatott önálló elbeszélések, zárt egységet képviselő történetek (mint akár Hérodotosz novellái), sőt a mondák és anekdoták felhasználása is.

Természetesen az anekdotázás Jókai egész írói életművének jellemző eleme, nem újdonság tehát, csak annyiban megjegyzendő, hogy a történetírásból sem rekesztette ki (ilyen például Horvát István történész felelősségre vonása a király előtt). A mi számunkra különlegesebb a mondák, regék beépítése a történelembe; érthető ez az I. kötetben, az őstörténetünk leírásánál, hiszen ebben a mondai elemek elkülönítése még a mai történészeknek is emberpróbáló feladat, s a kötet tulajdonképpen még a történelmi kutatások Monarchia-korabeli nagy fellendülése előtt íródott, amikor nagyon kevés szakszerű feldolgozásra támaszkodhatott. Meglepő azonban, hogy még a XVIII. század megértetéséhez is többször felhasznál vándormondákat. Az egyik ilyen, tréfás hangvételű elbeszélés a szentandrási bíró története. Ez egy 1735-ös parasztfelkelés reális és meglehetősen ironikus elbeszélésével kezdődik, majd váratlanul egy porosz háborúból (a történetből nem derül ki, hogy az osztrák örökösödési vagy a hétéves háború az) öröklött legendás jelenetté fejlődik, amelyben a bujdosó bíró, a hajdani parasztvezér a saját fiával vív párviadalt. Nem tudni, mennyire használt az író akkor még élő népmondákat, de a történet alapja ezer évnél régebbi, egy koraközépkori germán eposzra megy vissza – és Jókai az író, nem a történész csodáját valósítja meg, úgy formálja a mondát, hogy teljesen jellemzőnek érezzük a XVIII. század közepére, az egyszerű magyar emberek életére.

Az utolsó, amit ki kell emelni, hogy ez a históriai történetsor párhuzamokkal köszön vissza a regények cselekményeiben is: számos eseményt megváltoztatott szereplőkkel vagy akár változatlanul Jókai beemelt regényeibe, a leghíresebbekbe és kevésbé ismertekbe is. Illetve részben később beemelt, részben már megírta regényben, mielőtt A magyar nemzet történetébe beillesztette. Hosszú listát lehetne ezekből összeállítani; egyes események kézenfekvők, másokat az egyszerű olvasó nem tud mindaddig, amíg a két mű egyszerre nem kerül kezébe, s szinte biztos, hogy azt hiszi, az író csapongó fantáziájáról van szó. Egyetlen példát idézve: természetes, hogy Wesselényi Miklós árvízi mentőmunkája önálló elbeszélést képez a műben, és nyilván mindenki tudja, hogy valós alapú a leírása a Kárpáthy Zoltánban is. Azt viszont már nem, hogy a regényben Wesselényi kardpárbaja Dabronival szintén históriai alapú, a sebesülések természetéig bezárólag is – csak éppen a két esemény időrendjét cserélte fel a történet íve végett az író.

Jókai legnyíltabban magyarságtani műve, A magyar nemzet története regényes rajzokban, tehát számos szempontból fontos munka: dokumentum az író nemzetszemléletéhez, a XIX. század eszmetörténetének érdekes pontja, ugyanakkor nem egyszer megvilágítja Jókai regényeinek egy-egy oldalát. Szerzője szándéka szerint azonban a leginkább nevelő anyag a magyarságtudat erősítésében, azt kísérletezve ki, hogy a szépirodalom ebben milyen szerepet vállalhat. Kár, hogy csekély ismertsége miatt ez a szándékolt hatás alig-alig tudott érvényesülni – vajon ha megvalósul, jelentett volna-e segítséget az eltelt másfélszáz évnek tudatunkra nézve válságos pillanataiban? De természetesen a lehetőség még előttünk áll, hogy méltó helyére állítsuk a művet és a jövőben minél tágabb körben épüljünk belőle.