2012 decemberében a Magyar Országgyűlés egyhangúlag fogadta el azt az indítványt, hogy január 19-ét a magyarországi németek elhurcolásának emléknapjává minősítsék.¹ Ugyanis 1946. január 19-én hagyta el Magyarországot az első szerelvény Budaörsről, amely az elüldözött németeket szállította Németországba, a kitelepítettek száma pedig 1947-re elérte a 200 ezer főt.

Nézzük, kik voltak azok az első betelepülők, és milyen körülmények között érkeztek, akiknek a leszármazottait a kollektív bűnösség igaztalan vádjával illették, kisemmizték és kitoloncolták hazánkból!

Köztudott, hogy a 150 éves török megszállás után hatalmas területek váltak lakatlanná. A parlagon hagyott földeket azonban művelés alá kellett vonni, hogy az ország gazdaságilag minél előbb talpra álljon. 

Gróf Kollonich Lipót 1690-ben benyújtott tervezete, az Einrichtungswerk des Königreichs Ungarn (A Magyar Királyság berendezése), amelyet végül a bécsi udvar nem fogadott el, és csak egyes pontjai valósultak meg, tartalmazta a német földművesek letelepítésének ötletét az elnéptelenedett területeken.

Hazánk lakatlan területeinek módszeres újratelepítése a szatmári békekötés (1711. április 29–30.) után kezdődött meg, és öt jelentősebb hullámot különböztethetünk meg, amelyeket a der grosse Schwabenzug, nagy sváb vonulás (1. 1722–1726; 2. 1763–1772; 3. 1781–1787) és a der kleine Schwabenzug, kis sváb vonulás (1. 1736–1738; 2. 1744–1762) kifejezésekkel neveztek meg. Mindegyik betelepülési hullámnak megvoltak a maga sajátos körülményei, azaz a telepesek toborzásának módja, a kiindulási helyük, vallásuk, az útvonal, amelyen érkeztek, az utazás körülményei, a letelepedés helyszínei, feltételei és a hozzájuk kapcsolódó kedvezmények, a felmerülő nehézségek és betegségek. 

A bécsi Udvari Kamara, valamint a nagybirtokosok a németeket, a szlovákokat és a románokat tartották a legalkalmasabbnak a letelepítésre. Olyan telepesekre volt szükségük, akik ismerik az intenzív mezőgazdasági módszereket, a munkaigényes növényi kultúrákat és gazdaságcentrikus mentalitásúak. Fontos szempont volt az is, hogy ne legyenek rebellis hajlamaik, ugyanakkor legyenek szorgalmasak, kisigényűek és hithű katolikusok.

A betelepülők modern kifejezéssel élve gazdasági migránsok voltak: földet és jobb megélhetést vártak új hazájukban. Dél- és Közép-Németország, ahonnan a németek többsége érkezett, jelentősen túlnépesedett területnek számított. A német parasztság alsó rétege a harmincéves háború óta folyamatosan növekedett, elfogytak a művelhető földek, szinte megfizethetetlen áron lehetett földingatlanhoz jutni. Így a fiatal, kisgyerekes családok számára vonzók lettek Magyarország termékeny földjei. Eladták azt a keveset, ami a tulajdonuk volt, hogy 100-200 forintos tőkéhez jussanak. A korabeli köztudatban ugyanis ennyi pénz volt szükséges ahhoz, hogy elkezdhessék az életüket új hazájukban. 

Bátran és elszántsággal vágtak neki az útnak, amely során dalokkal biztatták magukat: 

„A magyarok országa a leggazdagabb föld,

Ahol bőven terem bor és gabona,

Így hirdették Günzburgban.

A hajók már útra készen állnak.

Ahol sok a marha, a hal és a szárnyas,

Egész nap tart a vadászat.

Aki most költözik magyar földre,

Arra az aranykor köszönt.”

A rövid költeményben felfedezhetők a korabeli országimázs megnyilvánulásai, hiszen a toborzóknak vonzóvá kellett tenniük az ismeretlen, lakatlan és korántsem veszélytelen területeket a betelepülők számára. 

Az 1722–23-as országgyűlés a bevándorlóknak kedvezményeket szavazott meg: szabad költözködési jogot, három év mentességet a földesúri terhek alól és hat év mentességet az állami hadiadó alól.

1724-től a délnémet területekről megindult a tömeges bevándorlás. Kezdetben a bevándorlók nagy része katolikus sváb volt, később, II. József 1781-ben kelt türelmi rendelete után protestáns németek is érkeztek hazánkba a letelepedés utolsó nagy hullámában.

A magyar földesurak 1760-ig 250 ezer német telepest hívtak a birtokaikra, elsősorban Buda környékére, a Bakony irtásközségeibe, a Duna mentén fekvő területekre és a Délvidékre. A betelepülőktől elvárták, hogy rendelkezzenek saját pénzforrással, továbbá kifejezetten családoknak engedélyezték a letelepedést. 

A bécsi Udvari Kamara tízévi adómentességet adott a telepeseknek, lakóházat teljes berendezéssel, gazdasági eszközöket a termeléshez. A legnagyobb előnyt a Bánságban kapták a betelepülők: egységesen 24 hold földet, amely nem volt felosztható. Az adminisztráció ügyelt arra, hogy a bevándorlók megtartsák német nyelvüket és német viseletüket, német falusi elöljárókat és német tanítókat alkalmaztak.

A korszakra vonatkozó bőséges történelmi forrást vagy a szakirodalmat tanulmányozva számos tájegység eseményeit, sőt egyéni sorsokat is nyomon követhetünk. Például a Békés vármegyei betelepítések báró Harruckern János osztrák származású földbirtokoshoz, Békés vármegye főispánjához köthetők. Az eredetileg nem nemesi származású Harruckern kitüntetvén magát a hadsereg sikeres élelmezési reformjával, 1729-ben III. Károly magyar királytól bárói rangot kapott, továbbá jelentős kiterjedésű elnéptelenedett földterületet Békés, Csongrád és Zaránd vármegyében. A földek és helységek birtokba vétele után nagyszabású betelepítésekhez kezdett: szlovákokat, románokat és svábokat telepített a parlagon hagyott földekre. Harruckern megbízásából elindultak a toborzók Németországba, Észak-Magyarországra és Erdélybe, hogy a megszerzett földjeire munkaerőt hozzanak. Harruckern János birtokaira első sváb telepesek Würzburg, Nürnberg és Ulm határolta háromszögből érkeztek, nagyjából 93 helységből.

A kivándorlók gyülekezőhelye Ulmban, Günzburgban és Regensburgban volt, innen ereszkedtek le uszályokon a Dunán, amelyekre sokszor napokig kellett várakozniuk. A legismertebb uszály az úgynevezett „ulmi skatulya”, a Die Ulmer Schachtel volt. Ezt a becenevet a stuttgarti tartományi gyűlésen adták a vízi járműnek, amely 19–22 m hosszú és 3 m széles, 1 m magas hajótípus volt a fedélzet közepén egy egyszerű faházzal. Ez védelmet nyújtott a kisgyermekes nőknek és a poggyászoknak. Az uszályokat csak a víz sodrása hajtotta, így a Dunán csak lefelé tudtak velük közlekedni. Az elöl és hátul elhelyezett két-két lapát csak az uszály irányítására szolgált, a jobb láthatóságot pedig a hajó oldalára festett fekete-fehér csíkozás biztosította. Egy 45 személyes szállítóhajó 15 forint 26 krajcárba került. A magyar területekre érkezők megvásárolták az uszályokat, szétszedték azokat, és első házaik építésére használták fel a deszkákat. Az „ulmi skatulyák” a svábok emlékezetében szimbólummá váltak.

A megérkezés után a telepesek legfontosabb feladata a kutak ásása, ideiglenes szálláshelyek építése, istálló tákolása a magukkal hozott jószágoknak, valamint egy szűk viskó építése a család számára. Az Alföldön elterjedt falazási technika, a vesszőből font, sárból tapasztott paticsfal nem lehetett ismert a telepeseknek: ahonnan jöttek, a svábok házaikat kövekből és fából építették. A kutak ásása is szakértelmet kívánt. Az első keserves hónapokban segítséget kaphattak a letelepülők a földesuraiktól. Az újonnan érkezőket járványok is tizedelték, rettegett volt a nyugatról érkezettek számára ismeretlen morbus Hungaricus vagy ungarisches Fieber, amely a tífusz, a vérhas és a malária tüneteit mutatta, és amelyet a korabeli orvostudomány az elláposodott területekkel hozott összefüggésbe. A betegség az első időszakokban a telepesek akár háromnegyedét is elragadta, az anyaországban maradottak véleménye szerint Magyarország a németek sírhelye volt (Ungarn ist des Deutschen Grab).

Minden nehézség ellenére a svábok szorgalmuknak, kitartásuknak és összetartozás-tudatuknak köszönhetően megbirkóztak a kihívásokkal, és virágzó közösségeket hoztak létre. Áldozatvállalásukkal és kemény munkájukkal kulcsszerepet játszottak az elnéptelenedett régiók újjáéledésében és gazdasági felemelkedésében.