1865. december 11-én ünnepi ülés keretében nyitották meg az újonnan épült Magyar Tudományos Akadémiát. 

A nagy horderejű eseményt megelőzte az, hogy a szabadságharcot követően – az abszolutizmus miatti kényszerű tíz éves szünet után –, 1858. december 15-én megtartott közgyűlésén megerősítették a korábbi elhatározást, miszerint az Akadémia tőkéjét megemeljék, valamint háza legyen a tudós társaságnak.¹ A testület báró Sina Simon (1810–1876) példátlanul nagyvonalú 80 ezer forintos felajánlása nyomán országos gyűjtést indított, amelynek eredményeképp 1862 elejére összegyűlt annyi pénz, hogy belefoghattak az építkezés megszervezésébe, továbbá meglett az Akadémia működéséhez szükséges tőkealap is.

Az MTA palotája, „Emelte a nemzet. Befejeztetett 1865-ben.” Pollák Zsigmond metszete, a kép forrása: Magyarország és a Nagyvilág, 1. (1865. december 3.) 10. sz. [153]., lelőhely: Arcanum

Az 1860-ban meghirdetett tervpályázaton Friedrich August Stüler (1800–1865) német építész neoreneszánsz épületterve nyert, a kivitelezéssel és a részletek kidolgozásával pedig Szkalnitzky Antalt (1838–1878) és Ybl Miklóst (1814–1891) bízták meg.² A helyszínt gróf Széchenyi István (1791–1860) kezdeményezésre a Lánchíd pesti hídfőjének közelében jelölték ki. Ezen előkészületeket követően tehát 1862-ben el is indulhatott az építkezés, majd 1865 végére a tudomány elfoglalhatta impozáns székhelyét. Addig, az Akadémia 1830-as felállításától fogva, a testület életének Trattner-Károlyi-ház (ma Petőfi Sándor utca 3.) bérelt helyiségei adtak otthont.³

Az Akadémia díszterme a megnyitón, Haske Ferenc rajza, Rusz Károly metszete, a kép forrása: Vasárnapi Ujság, 12. (1865. december 17.) 51. sz. 648., lelőhely: Arcanum

Az Akadémiának nem egyszerűen „háza”, hanem palotája lett. A megnyitóról az újságok kiemelt helyen tudósítottak. „A diszterem, mely a főváros legdiszesebb és egyik legnagyobb terme, igen szük volt azon nagyszámu közönségnek, mely e nemzeti ünneppé vált gyülésben részt kivánt venni. A rendkivüli világos terem egész térszinét diszes nemzeti ruhába öltözött férfiak foglalták el, – a nagy karzatot a hölgyek.”⁴

Először báró Eötvös József (1813–1871) köszöntötte az egybegyűlteket, utána báró Vay Miklós (1802–1894) olvasta fel a betegség miatt távollévő elnök gróf Dessewffy Emil (1814–1866) beszédét. Az elnök kifejezte örömét a felett, hogy a régóta hangoztatott eszmét, miszerint a művelődés és a tudás a jövő kulcsa, ezúttal a magyar nemzet is megvalósíthatja. „Értelmi és tudományos haladások szülik az anyagi virágzást és ruházzák fel sulylyal a nemzeteket, s igy lesz a tudomány hatalommá, és viszont az anyagi kifejlődés az értelminek ébresztőjévé.”⁵ Ezt követően a titkár Arany János (1817–1882) adott számot az Akadémia előző évi működéséről, majd Eötvös József emlékezett meg Szalay László (1813–1864) történészről, s végül Toldy Ferenc (1805–1875) mutatta be a magyar irodalom hatását a nemzeti kultúrára. Zárásként a megjelent előkelőségek pohárköszöntőkkel színesített lakomát tartottak. „Szóval: a tudománynak épült házat méltó diszszel és fénynyel avatta fel a nemzet. Legyen rajta az ég áldása!”⁶

Az ünnepség időpontját meghatározta az a körülmény, hogy ekkor érkezett a fővárosba az uralkodói pár azért, hogy Ferenc József megnyissa a magyar országgyűlést. „Az alkalom, a pillanat is fontos volt. Ugyanazon héten, melyen a nemzet politikai törvényhozása összeül, nyittatik meg a magyar  tudományosság új aerája.”⁷ Az akkori képviselői tanácskozás utáni időszakban felgyorsult a kiegyezéshez vezető út.

A képviselőház ülése az Akadémia dísztermében, Székely Bertalan rajza, a kép forrása: Vasárnapi Ujság, 14. (1867. december 1.) 48. sz. 598., lelőhely: Arcanum

A nagyközönség számára többnyire az illusztrált hetilapok adtak betekintést az akadémiai palotába. Legközelebb 1867-ben nyílt erre alkalom, amikor a kiegyezést tárgyaló bizottságok találkoztak. „A legfontosabb tárgyak fölött, mindkét részről tiszta hazafiui érzéssel folytatott élénk viták voltak ezek.”⁸ A tudomány falai között felbolydult a világ: „[…] a folytonos zsibongás és zaj, melynek csak akkor van szünete[l], ha egy-egy kedvencz szónok egészen le birja bilincselni a figyelmet. Azonkivül szünetlen beszélgetés zsibaja hallatszik; a jegyzőkönyvet, elnöki bejelentést, kérvényi bizottság előterjesztéseit, nemkülönben a szónokok öt hatodrészét – nem hallgatja senki. Az akadémia csöndes múzsái de el fognak csodálkozni, hogy most ismét helyreáll a régi némaság, melyhez szokva voltak s melyben oly jól találták magukat!”⁹ 

Az Akadémia impozáns épülete reprezentativitásában is méltó otthona lett a magyar tudományos életnek.