„Éljen a haza!” A peredi csata, 1849. június 20–21.

1849 júniusában Görgei Artúr tábornok kísérletet tett arra, hogy a cári intervenciós erők beérkezése előtt megverje a császári-királyi fősereget. 

A Feldunai hadsereg e célból indította meg támadását a Vágnál, ám június 16-án Zsigárd mellett az Asbóth Lajos ezredes parancsnoksága alatti II. hadtest vereséget szenvedett. Június 20-án Pered térségében újból fellángolt a harc, amelyben mindkét fél erején felül viaskodott, azonban a második csatanapon az erősítésként beérkezett orosz Panyutyin-hadosztály eldöntötte a küzdelmet. 

A Vág-menti áttörés meghiúsulása demoralizáló módon hatott a honvédekre és Görgei kezéből kicsúszni látszott a hadműveleti kezdeményezés, ami akkor még nem került át az ellenséghez. 

Amikor 1849. május 21-én a diadalittas honvédek bevették a budai várat, Varsóban az ifjú I. Ferenc József osztrák császár katonai segítséget kért I. Miklós orosz cártól. Európa zsandárja teljesítette a kérést, ám akkora expedíciós haderőt bocsátott rendelkezésére, amely önmagában is képes volt a honvédsereg legyűrésére. 

A nyári hadjárat kezdetén a császáriak 165 ezer katonával és 770 ágyúval, az oroszok 193 ezer katonával – s még 75 ezer fő még tartalékban – és 584 löveggel rendelkeztek, míg a honvédsereg 150 ezer főt, 464 tábori és 393 várlöveget számlált.

Görgei Artúr tábornok úgy vélte, még a cári intervenciós erők beérkezése előtt kell megverni a báró Julius Jacob von Haynau táborszernagy vezette császári-királyi fősereget, ami nem tűnt lehetetlen feladatnak. A magyar fősereg 250 km széles arcvonalon állt a bányavárosoktól a Vág vonalán és a Csallóközön át Komáromig, majd attól délre, a Rába mentén Marcaltőig. A felső-magyarországi bányavárosokat és a Nyitra vidékét két különítmény ellenőrizte, attól délre Mocsonok, Ürmény és Komjáti térségében az I. hadtest, Érsekújvár környékén a III. hadtest, onnan Komáromig a II. hadtest állt, a Csallóközben a komáromi várőrség egy hadosztálya tartózkodott, míg a magyar balszárnyat a Rába vonalán a VII. hadtest és a Kmety György ezredes parancsnoksága alatti önálló hadosztály képezte, amely június 13-án győztes ütközetet vívott Csornánál.

A Központi Hadműveleti Iroda (KHI) Bayer József táborkari ezredes vezetése alatt dolgozta ki a haditervet. Ennek értelmében a Duna bal partján lévő, s a komáromi erődre támaszkodó Feldunai hadsereg zömének (I–III. hadtest) a Vágnál kellett áttörnie a császáriak vonalát, azután tovább vonulnia Nagyszombat és Pozsony felé, hogy ott megverje a császári főerőket, mielőtt az orosz intervenciós csapatok megérkeznének. A balszárny eközben arra szorítkozott, hogy megtartsa a Rába vonalat és a Csallóközt, lekötve minél nagyobb ellenséges erőt, hogy a támadó csoportosítás kellőképp tudjon operálni.

A támadó zöm azonban nem egy helyen kísérelte meg az áttörést, hanem Komárom és Galgóc között hadtestenként külön-külön. Ez nagy hiba volt, hiszen az 53 ezer honvédet számláló csoportosítással szemben Haynau már fölényben állt – beérkezett a cári Panyutyin-hadosztály és ereje 82 ezer katonára növekedett –, ráadásul a térkép felett kiötlött haditerv nem számolt a Vág mocsaras partvonalával és az ottani települések nehézkes megközelítési lehetőségeivel, valamint – a magyar felderítés hiányossága miatt – az ellenséges erők csoportosításával.

Asbóth Lajos a peredi csatában. Greguss Imre festménye (Forrás: Dka.oszk.hu)

Görgei egyszerre látta el a fővezérséget és a hadügyi tárca irányítását, ezért június 20-ig nem tudta csapatait személyesen vezetni, őt Klapka György vezérőrnagy helyettesítette. Hadműveleti kérdésekben azonban a Tatán működő KHI döntött, amiért Klapka és Bayer között mindennapossá vált a pengeváltás, hiszen Klapka nehezen viselte egy ezredes dirigálását. Tata azonban messze volt, a nagy távolság miatt a KHI nehezen látta el feladatát, ráadásul Buda bevétele után a fősereg hadtestparancsnoki állománya szinte kicserélődött, és az új parancsnokok esetében – akik a tavaszi hadjáratban derék hadosztály- vagy dandárparancsnoknak bizonyultak – nem lehetett tudni, beválnak-e.

Bayer instrukciói alapján a II. hadtestnek Gútánál kellett partot váltania a Vágon, majd Puszta-Aszódnál a Kis-Dunán, aztán a Vágon Farkasdnál és Negyednél hidat vernie. Ezután követhette a III. hadtest, hogy Galánta felé haladjanak. A balszárnyon a Csallóközben lévő VIII. hadtest hadosztályának az ellenséget kellett lekötnie, míg az I. hadtestnek Sempte és Szered között ugyanígy kellett tennie, megakadályozva azt, hogy a császáriak erejüket átcsoportosíthassák.

Június 16-án az Asbóth Lajos ezredes alatti II. hadtest bevezette a támadást, elfoglalta Zsigárdot, Királyrévet és Negyedet, de a császári nyomás miatt kénytelen volt megindulási állásaiba hátrálni, mert Knezić Károly vezérőrnagy – állítólag félreérthető parancsot kapott, hezitálásáért gróf Leniningen-Westerburg Károly ezredes „kicsinyes szelleműnek” nevezte naplójában – a III. hadtesttel nem sietett segítségükre. Negyednél azonban sikerrel vertek hidat, amelyet tartani tudtak. A Nagysándor József vezérőrnagy alatti I. hadtest a Vág bal partján Sempténél megrohanta a császári sánctábort, de kudarcot vallott, a VIII. hadtest kosztolányi Kosztolányi Mór ezredes-féle hadosztálya Patasig nyomult előre, ahol megállt.

A sikertelenségről értesült Görgei, aki június 20-án a támadás felújítása mellett döntött, emiatt a VIII. hadtest másik hadosztályát is a Csallóközbe irányította erősítésként. Az első csatanapon a II. hadtest derekasan helytállt: bevette Királyrévet és Zsigárdot, miközben nagyrákói, kelemenfalvi és nagyselmeczi Rakovszky Samu őrnagy szabolcsi 48. honvédzászlóalja szuronnyal piszkálta ki az ellenséget Peredről. Mivel a III. hadtest elkésve kapcsolódott be a küzdelembe, a magyar előretörés Pered és Alsószeli között megállt. Az I. hadtest nem tudta Semptét elfoglalni, s megindulási állásaiba tért vissza. A Csallóközben Klapka Nyárasdig jutott, ahol feltartóztatták a császáriak, így visszavonult a puszta-aszódi és a gútai hidak fedezésére.

A csata helyszínére érkező Görgei rögvest elcsapta a habozó Knezićet és helyére jó barátját, gróf Leninigen-Westerburg Károly ezredest nevezte ki. A túlzott önbizalmú Asbóthnak sem kegyelmezett, a II. hadtest vezetését nagykászonyi Kászonyi József ezredes vette át. Görgei egyébként „megakarta [sic!] mutatni, hogy ugyanott, a hol mások kudarczot vallanak, neki győzelmi borostyán terem.”1

Asbóth Lajos ezredes honvédei teljesítményéről elismerő módon emlékezett: „A roham megindul, [báró Ludwig von] Wohlgemuth altábornagy Zsigárd és jobb szárnya elvesztése után összpontositott állást foglal Perednél, a nap sorsát ezen helység birásához kötve; 5 üteg védi állását […] 

Dél tájt a hadosztály támad, az ellen ágyui gyilkos tüzelést intéznek félzárt alakban előnyomuló roham-csapatainkra; a [debreceni] 63-ik, [somogyi] 61-ik és [ungvári] 54-ik zászlóaljak – elsők a támadásban – ingadoznak, s a 63-ik, mely közé két gránát csap, megzavarodik, fordul! 

Most a tartalék-hadat rendelem előre. A Don-Miguel érdemjellel koszoruzott zászlóalja [, vagyis a 114. honvédzászlóalj] siet tért nyerni, nem ismerve félelmet s a halált megvetve nyomul előre; Privoda [Helyesen: Prihoda János] őrnagy [Württemberg-]huszárjai két izben rohanják meg az ellen baloldali ütegeit, melyet a mi központi ütegeink lövegei el nem érnek.

Személyesen sietek táborkarommal a 63-ik zászlóaljhoz, annak lobogóját magasra emelve buzdítom a fiukat, és összeszedve őket, ujra mennek előre az öldöklő tüzbe. 

Ez villanyosan hat a többi zászlóaljakra, feltartóztathatlanul nyomulnak előre s elérik a falut. Az ellen zászlóaljai a legnagyobb elszántsággal védve a helyet, az utcákról, házakból, keritések mögül tüzelnek öldöklően. De hiába, nem tarthatja vissza a derék honvédet már semmi! Lelkesülve, »Éljen a haza!« kiáltással megyen előre és iszonyatos utcai harc után beveszi a falut. A templom-térre érünk. 

Itt találkozunk Rakovszky szintén oda érő csapatjaival, a derék 48-dik és a Bocskay-zászlóaljjal; az ellenség pedig minden oldalról visszanyomatva, Deákira és Galánthára vonul.

És ezen napon fényes győzelem – az utolsó a Felső-Dunánál – koronázza a II-ik hadtest hősies küzdelmeit; négy órakor délután a hadtest zöme kimerülve, Pered előtt foglal állást; üldözésre nem volt erő. Mindkét részről számos halott és sebesült fedi a csatatért.”2

A magyar fővezér úgy gondolta, Haynau másnap támadni fog, ezért Klapkának minden áron meg kellett tartania a puszta-aszódi hidat, Nagysándornak Szered mellett erőszakos folyamátkelést végrehajtania, a II. és III. hadtesteknek pedig felfogniuk az ellenséges támadásokat, míg a balszárnyon Poeltenberg Ernő vezérőrnagy VII. hadteste erőszakos felderítéseivel igyekezett megakadályozni, hogy onnan a császáriak erősítéseket dobjanak át. 

Haynau készült a támadásra, ezért már június 19-én megkezdte erői átcsoportosítását a Duna jobb partjára méghozzá úgy, hogy szándéka leplezésére a Vágnál álló magyar fősereg ellen küldte a császári-királyi II. és IV. (tartalék) hadtestet a beérkezett orosz segélycsapatokkal együtt.

A június 21-i második csatanap már napkelte előtt megkezdődött. A császári-királyi II. hadtest feladata volt a csallóközi magyar erők foglalkoztatása, továbbá a császári-királyi IV. (tartalék) hadtest küzdelmének támogatása. A Szered mellett álló császáriak elrontották az ottani hadihidat, majd elindultak a főerők támogatására. A császári-királyi IV. (tartalék) hadtest balszárnyán a Fjodor Szergejevics Panyutyin altábornagy vezette, tizenkétezer főt számláló orosz 9. kombinált gyaloghadosztály haladt előre; feladatuk volt a magyar visszavonulás megakadályozása. Ezért elfoglalták Királyrévet és a hátrálni készülő honvédek hátába kerültek. Görgei e hírt akkor vette, amikor jobbszárnya támadásra indult. A II. hadtest visszafoglalta Királyrévet, de az osztrákok és az oroszok elfoglalták Peredet, mire a III. hadtestnek fel kellett adnia Zsigárdot. Az I. hadtest parancsnoka, Nagysándor vezérőrnagy ezen a napon is homályos lencséjű távcsővel kémlelhette a csatasíkot, ugyanis nem vette észre, hogy akadály nélkül kelhet át a Vágon, hogy azután oldalba támadja az ellenséget, és akkor sem mozdult, amikor Görgei utasította arra.  

Zsigárd kiürítése után Görgei kénytelen volt parancsot adni a visszavonulásra Komárom felé: a III. hadtest a negyedi hídon kelt át a Vág keleti partjára, a II. hadtest Puszta-Aszódon át hátrált Gútára, onnan pedig a Vág túloldalára.

A magyar fővezér – aki ezen a napon viselte először legendássá vált „vörös hacukáját” – a vakmerőségig hidegvérű maradt, mint ahogy arról egyik ordonánca, szentkirályszabadjai Karsa Ferenc hadnagy is beszámolt naplójában: „Mikor Pered felé lovagoltunk, valamelyik német ütegnek igen szúrta a szemét, az a csoport tiszt ott a csata vonal előtt, erősen ágyúzott ránk. Lisznyay [Pontosabban: lisznyói Lisznyay Damó Kálmán költő, a márciusi ifjak egyike, a Feldunai hadsereg historiográfusa] olyan szavas ember lévén, meg nem állhatta szó nélkül a sok golyó visítását, s oda kiált: tábornok úr! ugrassa arrébb a lovát jobbra, mert istenuccse leüti a golyó, Görgey vissza néz, s azt mondja Lisznyaynak: aki fél, haza mehet. … Lisznyay se szólt többet, álló egész nap.”3

A. Alekszejenko, a szevszki 18. gyalogezred 6. századának parancsnokaként szolgált a Panyutyin-hadosztályban. Oroszos túlzással megírt visszaemlékezése szerint a június 21-i „[…] ütközet, amennyire tudom, a következő módon zajlott le: Görgey nem tudott ellenállni gyalogságunk nyomásának és a 7. üteg oldalról záporozó pontos lövéseinek, ezért […] tüzérségét átküldte a Vág túlsó partjára, a [17.] brjanszki [vadász]ezredet pedig egész lovasságával megrohamoztatta. A magyar huszárok azonban elszántságuk, bátorságuk és példaszerű rendjük ellenére sem sikerült a derék vadászok egyetlen négyszögét sem megbontaniuk. Erre Görgey összes csapatait visszavonta a hídhoz, és egy üteg fedezete mellett megkezdte az átkelést. A brjanszki ezred parancsnoka azonban katonáit előrehozta a Vághoz, és ágyúgolyóval szétrombolta a hidat, aminek következtében a magyar csapatok nagy része vagy a folyóba veszett, vagy megadta magát és fogságba került. Teljes győzelmet arattunk, a menekülő ellenség üldözésére a Vágon túl azonban, nem lévén eszközeink az átkeléshez, nem volt módunk.”4

A peredi csata. (Forrás: Bródy Sándor – Jókai Mór – Rákosi Viktor (szerk.): Ezernyolczszáz negyvennyolcz az 1848/49-iki magyar szabadságharcz története képekben: Egykoru kepék, okiratok, eredeti kézirások, ereklyék, Révai Testvérek Részvénytársaság, Budapest, 1898. 270.)

Leontyin Pavlovics Nyikolai báró, gróf Ivan Fjodorovics Paszkevics-Erivanszkij tábornagy törzsének szárnysegéde is hasonló módon írt: „Görgey, megtudván, hogy az osztrák főerők átvonulnak a Duna túlsó partjára, s hogy Panyutyin tábornoknak követnie kell őket, meg hogy Perednél a Vág mellett így egyedül Wohlgemuth tábornok osztrák hadosztálya [helyesen: hadteste] maradt, elhatározta, hogy kihasználja az alkalmat, s ezt a hadosztályt megsemmisíti. Ezért haderejével, melynek létszáma az értesülések szerint huszonöt-harmincezer fő között mozgott, átkelt a Vágon, megtámadta Wohlgemuthot, kivetette néhány állásából, és az osztrákokat meghátrálásra kényszerítette. Wohlgemuth helyzete, nem lévén nyolcezernél több embere, kilátástalanná vált volna, ha, szerencséjére, Panyutyin tábornok, a közelben s még a Duna innenső oldalán állva, meg nem hallja az ágyúzást és nem siet segítségére. Az osztrákok, kiket erőink megérkezése felbátorított, támadásba lendültek, visszavették állásaikat, Görgey pedig nyilván elég jelentős veszteséget szenvedve kénytelen volt visszavonulni. Annak ellenére, hogy Panyutyin tábornok csak az osztrákok tartalékát képezte, mégis közvetlenül részt kellett vennie az ütközetben, amit az is bizonyít, hogy [Alekszandr Danyiilovics] Gerstenzweig nevű [gárdaszázados] bajtársam alól kilőtték a lovat. Minden hír arról tanúskodik, hogy katonáink példásan helytálltak.”5

A császári fősereg túlereje miatt a Vágon történő áttörési kísérlet kudarccal végződött, holott mindkét fél erején felül viaskodott (a honvédek véres vesztesége 2878 fő volt, míg a másik oldalé csupán 260 főt tett ki). Döntő fontossággal bírt a nyári hadjárat folytatását illetően, hogy a hadászati kezdeményezés lehetősége kezdett kicsúszni a magyar fősereg kezéből, de az még nem került át az ellenfélhez. Erre vonatkozóan állapította meg Vargyas Endre, hogy az „[…] anyagi veszteségnél sokkal jelentékenyebb volt a magyarokra nézve az erkölcsi veszteség. 

Az ellenség morális hatása pedig nagyban gyarapodott, főleg azon felülről aláfelé harapódzó vélemény által, hogy az orosz–osztrák egyesült seregnek ellentállani – lehetetlen.

Levertség fogott el vezért s katonát. A magyar hadsereget sürün verte ezen tul a csapás. Haynau pedig összpontositott seregével, s döntő mozdulataival mindegyre közelebb s közelebb ért czéljához.”6

Babucs Zoltán, Magyarságkutató Intézet
Történeti Kutatóközpont, Trianon Munkacsoport
 
1 Vargyas Endre: Magyar szabadságharcz története 1848–1849. Heckenast Gusztáv, Pest, 1867. (a továbbiakban: Vargyas 1867) 403.
2 A peredi csata első napja. Asbóth Lajos tábornoktól. In: Honvéd album. Szerkeszté: Szokoly Viktor. Emich Gusztáv, Pest, 1868. 3.
3 Karsa Ferenc: Szabadságharcos napló. „A körültem és velem 1848. és 1849. évben történt események”. Sajtó alá rendezte: Bona Gábor. Zrínyi Kiadó, Budapest, 1993. 156.
4 A. Alekszejenko: Egy öreg harcos emlékei. In: A magyarországi hadjárat 1849. Orosz szemtanúk a magyar szabadságharcról. A kötetet Rosonczy Ildikó válogatta, Katona Tamás szerkesztette, szakmailag Borus József és Vadász Sándor nézte át, fordította Gerencsér Zsigmond és Rosonczy Ildikó, a bevezetőt Rosonczy Ildikó írta, a jegyzeteket és mutatókat Katona Tamás és Rosonczy Ildikó állította össze. Európa Könyvkiadó, Budapest, 1988. (a továbbiakban: Katona–Rosonczy 1989) 385–386.
5 Leontyin Pavlovics Nyikolai bárónak az 1849. évi magyarországi hadjárat idején vezetett naplója. In: Katona–Rosonczy 1989, 284–285.
6 Vargyas 1867, 404.