„Meghalt András, Magyarország jeles királya… az atyai ágon származott utolsó aranyágacska Szent Istvánnak, a magyarok első királyának sarjai közül, nemzetségéből és véréből. Midőn az egyházkormányzatot birtokló főpapok, az előkelő bárók, a nemesek, és a Magyar Királyság bármely jogállású lakosa mind megérezte, megtudta és megértette a halálból, hogy természetes urától elhagyatott, Ráchel módjára siratta meg, mérhetetlenül megzavarodva és teljesen felkavarva, hogy miként és mi módon lelhetné fel jövőbeli urát a felső isteni kegyelem rendeléséből, aki a szent királyok véréből származott.”

A XIV. évszázad igazán nem indult jól hazánk történetében. Alig telt el két hét belőle, királytemetésre készült Magyarország. 723 éve ezen a téli napon hunyt el III. András király (1290–1301). A mintegy harminchat esztendős halottat sirató gyász nem „csak” egy ember, hanem az első magyar uralkodóház életének végét övezte.

III. Andrást a kortársak elhunytakor az utolsó Szent István nemzetségéből származó uralkodónak tekintették, noha néhányan azt hangoztatták, hogy a dinasztia a gyermektelenül maradt IV. (Kun) Lászlóval (1272–1290) már kihalt. Ez a kétely onnan ered, hogy II. András (1205–1235) halálakor ifjú harmadik felesége várandós volt, ám II. András elsőszülött fia IV. Béla (1235–1270) szerint a gyermek házasságtörésből fogant. Az özvegy királyné Estei Beatrix külföldre menekült, s 1236-ban német földön hozta világra „Utószülött” István herceget. Beatrix szülőföldjén, Itáliában királyi hercegként nevelte az utószülött Istvánt, ahogyan később István is tette egyetlen fiával, Andrással, akit második felesége, a velencei patríciusleány, Morosini Tomasina szült neki 1265-ben.

III. András már IV. László életének utolsó szakaszában Magyarországra jött. A király egyre nagyobb tehertételt jelentett az ország számára: belviszály és az osztrák herceg nyugati területfoglalása súlyosbította a közállapotokat. „Velencei” András első magyarországi útját még akadály nehezítette: délvidéken elfogták és kiszolgáltatták Habsburg Albert osztrák hercegnek. Ő azonban inkább vendégként bánt Andrással, hogy felhasználhassa Kun László király ellen. Erre nem került sor, mert András hamar éreztette Alberttel, hogy az Árpád-ház és a Habsburg-ház előkelősége között van némi szintbeli különbség. Ezért amikor 1290 nyarán meggyilkolták Kun Lászlót, szerzetesi ruhába öltöztetve szöktették Andrást Magyarországra, nehogy a sértődött Albert feltételekhez kösse a szabad távozást. A küldetés sikerrel járt, és 1290. július 13-án Székesfehérvárott megkoronázták az utolsó Árpád-házi királyt.

III. András tényleges uralkodói erényekkel is rendelkezett. Helyreállította az ország területi épségét: 1291-ben visszafoglalta a nyugat-magyarországi várakat, sőt seregével Bécs alá is elért. Albert kénytelen volt békét kötni vele. A békéből tartós szövetség, 1296-ban pedig családi kapcsolat sarjadt. András 1295-ben veszítette el első feleségét, a Piast-ház oldalágából származott Fennena kujáviai hercegnőt, akitől egyetlen gyermeke, a későbbi Boldog Erzsébet született. III. András tehát a következő esztendőben oltár elé vezette Ágnest, Albert herceg leányát, ám ezt a házasságot nem kísérte gyermekáldás.

Az utolsó Árpád-házi király minden politikai tehetsége dacára nem tudott úrrá lenni Magyarország áldatlan állapotain. Az oligarchák egyre erősebb tartományúri hatalomra törtek, és a nápolyi Anjouk – leányágon V. István (1270–1272) leszármazottai – is egyre élénkebben érdeklődtek a magyar trón iránt. (V. István IV. Béla fia és IV. László apja volt.)

III. András királyt rövid élete végén még két súlyos veszteség érte. 1298-ban elhunyt Ladomér esztergomi érsek, akit egy Anjou-párti főpap, Gergely követett e méltóságban. 1300 őszén pedig meghalt az uralkodó édesanyja és fő támasza, Morosini Tomasina, aki 1293-ban jött Magyarországra, hogy fia országlását segítse.

III. András 1301. január 14-én hunyt el Budán. Ott is temették el. Halálában, amiként édesanyjáéban is többen mérgezést gyanítottak.

Akárhogy is történt, III. Andrással egy különlegesen tehetséges, karizmatikus, több szentet is adó uralkodóház halt meg. Tagadhatatlan, hogy ez a karizma hol erősebben, hol gyengébben érvényesült, az Árpád-kor kései szakaszában éppen gyengébben. Valóban súlyos látleletet olvashattunk a koronás fő méltatlan helyzetéről, ahogy 1298-ban törvény írta elő III. András javára a királyi felség korábban magától értetődő tiszteletét. Mégis, amidőn rövid három év múlva ugyanezzel a III. Andrással sírba szállt az Árpád-ház, Ákos nembeli István nádor a bevezetésben idézett őszinte szavakkal siratta el királyát.