A Szent Korona ünnepe
Látványos rendezvények sora kísérte az Ezredéves Országos Kiállítást 1896-ban. Ezek közül kétségtelenül a legpompásabb esemény volt a Szent Korona június 8-án tartott ünnepe. Az időpontválasztást meghatározta Ferenc József 1867. évi koronázásának napja, amelynek ekkor volt a 29. évfordulója.
A ceremónia június 5-ével kezdődött, amikor a koronát a Királyi Várból fényes keretek között átvitték a Mátyás-templomba, ahol három napig közszemlére bocsátották. A Fővárosi Lapok a következőképp invitálta olvasóit: „Elzarándokolhat a főváros, az ország népe a szent jelvényekhez, melyeknek fénye ezer esztendőn keresztül ragyogott a hazára; s reméljük, hisszük, hogy ragyogni fog még időtlen időkön át. Megnézheti a gazdag ugy, mint a legszegényebb ember is István király koronáját, kopott himzésü palástját, a kardot, az országalmát; s ha él szivében a hazafiság, gazdagnak érezheti magát azoknak láttára, mert közös kincsét képezik azok a magyarnak; ékességük nem csak a királyi palotában tündöklik, hanem a legkisebb kunyhóban. Villám van a drágaköveinek csillogásában, melytől elvakulnak ellenségeink; is jótékony melegség egyszersmind, éltető lap, melytől országunk virágzik”.1 Majd június 8-án ugyancsak páratlan külsőségek (díszhintó, díszkíséret) közepette szállították át az új Országház Dísztermébe, ahol kiemelt helyre tették az ünnepi ülés időtartamára, végezetül visszavitték a Budai Várba.
Az ünnepi felszólalásokat a Fővárosi Lapokban utólag olvashatta a nagyközönség is. Természetesen közölték Ferenc József nagy tetszést aratott beszédét is, amelyből a legfontosabb gondolatokat kiemelték: „ezen ország csak akkor volt erős és virágzó, midőn fiai királyukhoz és vallásukhoz hiven ragaszkodva egymás közt testvéries egyetértésben éltek, – de ellenkezőleg veszélyek környezték akkor, midőn belső viszályok zsibbasztották életerejét. […] [az ország] oly örvendetesen fejlődött és felvirágzott, – a nélkül, hogy ez által veszélyeztetnék a magyar állam és a magyar politikai nemzetnek rendületlenül fentartandó egysége […] A magyar nemzet lángoló haza- és szabadságszeretete, harczi vitézsége s balsorsban tanusitott szivós kitartása, az isteni gondviselés segélyével mindig leküzdötte a veszélyeket, fényes tanuságát adva eképen életerejének s államfentartó képességének.”2
A király idézett mondatait személyes tapasztalatai is érlelték, hiszen azért tudott együttműködni a magyar politikai elittel, mert az állam működtetésében mint közös célban egyetértettek.3 A két egyenrangú állam közötti kiegyezés elindításához az osztrák fél alkotmányos államiságát meg kellett teremteni ahhoz, hogy elérje a magyar államiság feltételeinek törvényi követelményeit.4 Ferenc Józsefnek is be kellett látnia, hogy a magyar állami lét történeti gyakorlata nélkül nem teljesítheti be uralkodói szerepkörét. Az identitást meghatározó államalkotói kultúra5 eredményezte azt a mindenki által elfogadott közös igazodási pontot, amely az emberi érdekek felett álló erkölcsi forrást képviselt Szűz Mária alakjában. Ezt a felfogást teljesítette ki a Szent Korona-eszme és a joggyakorlat.
3 Fabó 2023.
4 Brauneder 1994, 18., 193–234
5 Fabó 2024.