Százhetvenöt esztendővel ezelőtt, 1849. október 6-án a császári bosszúállás elérte tetőpontját: kivégezték a tizenhárom aradi vértanút és gróf németújvári Batthyány Lajos első felelős magyar miniszterelnököt.

Hiába kérte I. Miklós, minden oroszok cárja, hogy az ifjú I. Ferenc József gyakorolja az uralkodói erények legszebbikét, a helyesen értelmezett kegyelmet a „megtévedtek” esetében. „Amit a legkegyetlenebb ellenség kieszelhet gyűlöletében, mindazt végrehajtották a császár katonái Magyarországon. Megbocsátás helyett vérben akart gázolni a császár” – írta vallomásaiban báró aranyosmedgyesi Mednyánszky Cézár római katolikus tábori főlelkész.

Az aradi tizenhárom közül négy főt por és golyó általi halálra ítéltek. Közéjük tartozott a kétszázhuszonöt évvel ezelőtt, 1799. június 13-án született eleméri és ittebei Kiss Ernő altábornagy. A hadbíróság nem éppen jellemóriásként minősítette ügyének tárgyalásakor, pedig a császári-királyi hadseregből 1848-ban átkerült tisztek közül két ezredes szolgálta végig szabadságküzdelmünket: az egyik pacséri Mészáros Lázár, a másik Kiss Ernő volt. 1848 előtt a dúsgazdag délvidéki mágnás pénzszűkében lévő tiszttársainak nagyobb összegeket kölcsönzött, mint például báró Julius Jacob von Haynaunak. A „bresciai hiéna” sajátosan adta vissza a kölcsönt: Kiss Ernő vagyonát és birtokait elkobozta, s mivel közvetlenül nem vett részt a császári csapatok elleni hadműveletekben, kegyelemből agyonlövetésre ítélte. 

1799. június 13-án, Temesvárott született eleméri és ittebei Kiss Ernő. Családja örmény katolikus volt, a magyar nemességet 1760-ban kapta nagyapja, aki hadiszállítóként tevékenykedett Mária Terézia uralkodása idején. Két testvére volt, Gergely – aki 1815-ben meghalt – és Mária. Miután édesapja, Kiss Ágoston meghalt, édesanyja, Bogdanovich Anna 1804-ben feleségül ment báró Ernst von Leeuwen tábornokhoz. 

Az ifjú vonzódott a katonatiszti pályához, a bécsi Theresianum elvégzését követően 1818-ban vette fel magára a császár kabátját, így kezdte meg katonai szolgálatát hadapródként a 3. Károly főherceg-ulánusezredben. 1820-ban kapta meg hadnagyi, 1824-ben főhadnagyi rangját. Német nyelvű otthoni környezetéből adódóan dinasztiahű volt, de bizonyos, hogy rokonszenvezett a reformkor eszméivel és amikor a huszárokhoz került, az alatta szolgáló legénység nagy hatást gyakorolt rá.

„Az egész ország előkelő hölgyvilága előtt mint az első szalonhős volt ismeretes.” – írta róla Hegedűs János.¹ A füredi Anna-bál kapcsán azt tartja a nemzeti emlékezet, hogy 1825-ben itt talált egymásra Kiss Ernő ulánus főhadnagy és szentgyörgyi Horváth Krisztina. Szép legenda, ám nem bizonyítható, de tény, hogy Kiss Ernő, miután kilépett a hadseregből, 1826. május 18-án Répceszentgyörgyön vette nőül Horváth Krisztinát. Frigyük tragédiával végződött: Krisztina Izabella leányuk születését követően hitvese meghalt, leányuk pedig hétéves korában. Volt azonban házasságon kívüli kapcsolata, Turati Annával, akitől három gyermeke született: Turati Ernő – aki Itáliában élt –, Kiss Auguszta és Kiss Róza.

Kiss Ernő reaktiválását kérte, így 1828-ban visszakerült a császári-királyi hadseregbe. A 6. Wallmoden-vértesezredhez nyert beosztást, ahonnan 1830-ban az 5.,² 1839-ben a 6. Württemberg-, 1840-ben a 10. Vilmos-huszárezredhez helyezték át. Mivel békében igen lassú volt a tiszti előmenetel, azt Kiss Ernő „huszárosan” oldotta meg. Volt, hogy évente nyolcvanezer forintot költött arra, hogy rangban idősebb tiszttársai nyugdíjazásukat kérjék, s ő a helyükbe léphessen – magyarán megvásárolta rangszámukat, amit könnyen megtehetett, hiszen Torontál vármegyében negyvenezer hold földbirtoka volt. 1829-ben alszázadossá, 1833-ban főszázadossá, 1836-ban őrnaggyá, majd 1838-ban alezredessé lépett elő. Legalább háromszázezer forintot kölcsönzött nyugta ellenében pénzszűkében lévő tiszttársainak, s még ugyanekkora összeget elismervény nélkül, így többek között későbbi hóhérjának, Haynaunak is.

 Délvidéki nábobként vagyonát a köz javára is felhasználta, hiszen birtokán bőkezűen támogatta a katolikus egyházat, parókiákat, elemi iskolákat építtetett, és azok fenntartását támogatta, plébánosok javadalmazását biztosította. E tevékenységéért érdemelte ki 1837-ben a pápai Krisztus Rend gyémántokkal kirakott, vörös zománccal díszített aranykeresztjét. 

Régi vágya – hogy egy idehaza állomásozó huszárezredhez kerüljön – 1845-ben teljesült, amikor ezredesi rendfokozatot kapott és átvette az erdélyi legénységű 2. Hannover-huszárezred parancsnokságát. Ezen alkalomból ezredét – saját költségén – új uniformisba öltöztette, s még a huszárlovak is új, fénymázas lószerszámot kaptak. Nem csoda, hogy emiatt a Hannovereket „Csecse-huszároknak” nevezték. Amikor huszárjaival tisztelgő látogatást tett ezredtulajdonosuknál, Ernő Ágost hannoveri királynál, ajándék gyanánt egy pompás huszár törzstiszti mentét vitt, amelyet Sólyom Keserű András készített és e munkájával kiérdemelte a karcagi szűcs céh mesterlevelét. A koronás főnek olyannyira megtetszett katonás ajándék, hogy Kiss Ernőt kitüntette a hannoveri Guelf Rend középkeresztjével, akinek beosztott tisztjei közé két aradi vértanú is tartozott: gróf hernádvécsei és hajnácskeői Vécsey Károly őrnagy, valamint Nagysándor József főszázados.

A temesi bánságban – Újpécs környékén – állomásozó ezredével Kiss Ernő a Batthyány-kormány fennhatósága alá került, s példaértékű magatartást tanúsított, amikor április 29-én bevonult Nagykikindára, hogy elfojtsa az ottani rác vérengzést. Kinevezték a nagybecskereki dandár parancsnokává – amiben az is szerepet játszhatott, hogy birtokai a környéken feküdtek –, és ő aratta a délvidéki „kis háború” első, komolyabb magyar sikerét, amikor szeptember 2-án bevette a perlaszi rác tábort. Tetemes hadizsákmányra tett szert (10 löveg, nagy mennyiségű lőszer és hadfelszerelés), ezért is érdemelte ki a „perlaszi győző” címet. Ennek okán rendelték fel a magyar fősereghez, hogy szükség esetén felváltsa Móga János altábornagyot, ha az nem vállalná az összecsapást Jelačić horvát bán csapataival. A fővezérváltás elmaradt, de jelen volt szemlélőként a pákozdi csatában, s Móga „erélyes és tevékeny működését” kiemelte jelentésében: „[…] a legnagyobb ágyútüzelés alkalmával szüntelen oldalam mellett és kíséretemben volt, és a jobbszárny bátorságát élénkíté.”³ Tagja volt azon küldöttségnek, amely a horvát bánnal fegyverszünetet kötött.

Október 12-én – a honvédseregben elsőként – megkapta vezérőrnagyi rendfokozatát, és a bánsági hadtest élén október 12–14. között visszaverte a rácok Óbecse, Törökbecse és Nagykikinda elleni támadásait. Az ellenséges erők kiűzésére két hadműveletet indított az év végén, ám december 5-én Tomasevácnál, majd 1849. január 2-án Pancsova mellett vereséget szenvedett. Itt bizonyosodott be, hogy kevésbé jártas a hadi tudományokban, egy-két huszárezred kommandírozását gond nélkül megoldotta, egy hadtest vezénylése azonban már meghaladta a képességeit.

Az őrnaggyá akkor előléptetett gróf Leiningen-Westerburg Károly az alábbiakat jegyezte fel a pancsovai kudarcról: „A nagy hadvezér [Kiss Ernő – BZ] ezen a napon igen kicsiny volt, mert leszállott lováról, és nagyon bókolt a süvöltő golyóknak, pedig máskor nem lehetett eltagadni személyes bátorságát. Az ágyúzás már elég soká tartott, s mégsem adtak jelt az előnyomulásra. Csak a szőlőben levő zászlóalj ment elszántan előre. Ekkor hallom a tüzérektől, hogy lőszerük kétharmadát már elfogyasztották; sietek Kiss Ernőhöz, és röviden, határozottan azt mondom neki: »Vagy támadjunk, vagy vonuljunk vissza mert tovább egy helyben nem maradhatunk.« A nagy férfiú egész kicsiny volta nyilvánvaló lett. Majd Nagysándorra, majd reám nézve kérdezte: »Mitévők legyünk?« S mikor hallgattunk, annyira ideges lett, hogy kétségbeesetten kiabálta: »Tanácsot, az istenért, egy tanácsot!« Végre azt mondtam neki, hogy mégis legjobb volna visszavonulni. Oly gyorsan adta ki ezt a parancsot, minden utasítás nélkül, hogy merre kell visszavonulni, hogy a legnagyobb zavar támadt. A lovasság és tüzérség egyszerre megfordult, és rendetlenül mind a felé az egy híd felé tolongott, amelyen átjött.”⁴

Fiaskója kiváltotta a tisztikar elégedetlenségét. Vukovics Sebő bánsági teljhatalmú kormánybiztos felszólítására január 9-én leköszönt a hadtest-parancsnokságról, átadva azt Damjanich János vezérőrnagynak. Debrecenbe utazott, ahol február 3-án – a honvédseregben elsőként – altábornagyi rendfokozatot kapott és kinevezték – adminisztrációs feladatkörrel – országos főhadparancsnokká, majd március 9-én megkapta a magyar katonai érdemjel 2. osztályát. 

Ott volt Kossuth kíséretében, amikor a tiszafüredi zendülés kivizsgálása történt, mint ahogy a tavaszi hadjárat nyitányát jelentő április 2-i hatvani ütközetben szeniczei Gáspár András ezredes mellett – Mészárost Lázárt idézve – „dillettánskodott”. Erről Vukovich Sebőnél is olvashatunk: „A hatvani csatában mint volunteer Kiss Ernő jeles vitézséggel harcolt, s egy híd rohammali bevételét maga vezénylette.”⁵ 

Tavasszal több alkalommal helyettesítette a távollévő hadügyért, június 29-én Kossuth őt szemelte ki a Feldunai hadsereg levezetésére, ha Görgei Artúr vezérőrnagy felmondaná az engedelmességet. A szabadságharc végnapjaiban csatlakozott Görgei Artúr vezérőrnagy Feldunai hadseregéhez, elfogadta az augusztus 11-i utolsó haditanács oroszok előtti feltétel nélküli fegyverletételi javaslatát, mert hitt a „muszka pártfogás”-ban, majd e döntést ő közölte Görgeivel. 

Világosnál esett orosz fogságba. Pár nappal később Haynau táborszernagy önmagából kikelve tájékoztatta I. Ferenc Józsefet arról, hogy: „Valóban igaz, hogy Görgeyt és a többi főnököt, Kisst, Poeltenberget, Leiningent, Törököt stb. meghívták [Friedrich Wilhelm von/ (Fjodor Vasziljevics)] Rüdiger gróf [orosz lovassági tábornok] asztalához […] és igaz az is, hogy ebből az alkalomból a nevezettek eddigi egyenruhájukban, oldalfegyverrel és forradalmi kitüntetéseikkel feldíszítve jelentek meg. Rüdiger tábornok maga mondja, hogy Kiss cs. kir. altábornagyi egyenruhát hord.”⁶ 

1848 tavaszán Kiss Ernő tizenkét mázsa asztali ezüstöt ajánlott fel az első honvédzászlóaljak megszervezésére, majd 1849 nyarán Haynau birtokaival együtt tizennégy mázsa ezüstjét kobozta el.

Aradra megérkezve, augusztus 25-én vette kezdetét pere. E napon, valamint szeptember 10-én és 16-án került sor kihallgatására, szeptember 18-án pedig utólagos beadványt írt, amelyben egyes vádpontok tekintetében igyekezett tisztázni magát. Jómaga rendületlenül kitartott amellett, hogy „őfelsége parancsára” tett esküt a magyar alkotmányra. Karl Ernst törzshadbíró szeptember 21-i tárgyalásvezetői előterjesztésében olvashatjuk az alábbiakat: „Köteles vagyok azonban a vádlott úr javára törvényes enyhítő körülményként felhozni, hogy mint erről a tekintetes vizsgáló bizottság meggyőződhetett a kihallgatás során, a vádlott úr nem rendelkezik különösebb, legfeljebb átlagos szellemi képességekkel, és ezekkel a szükséges tapintat és a jellemszilárdság bizonyos hiánya párosul. Az uralkodó párt észrevette ezeket a fogyatékosságokat; érdekében állt, hogy magasabb állású egyéneket megnyerjen magának a hadseregből, és személyükkel hivalkodhasson; a vádlott úr ráadásul birtokkal és vagyonnal is rendelkezett. A Kossuth-párt kivetette rá hálóját, és ő óvatlanul belekeveredett. A vádlott úrra csak díszként volt szükség […]

Nem kevésbé enyhítő körülmény […], hogy a vádlott úr császári királyi csapatok ellen tényleges parancsnokságot nem viselt, hanem attól az időponttól fogva, hogy hadtestét délről az osztrákok ellen felrendelték, korábbi beosztását odahagyva és parancsnokságáról lemondva pusztán adminisztratív beosztást töltött be. Ebben a lépésben üdvös tisztességet érzek, régi kötelességtudatának és császárja és királya iránti korábbi engedelmességének még meglevő szikráját; ez megóvta attól, hogy a csatatéren találkozzon volt bajtársaival. […]

Az én alázatos büntetési javaslatom a következő: Kiss Ernő vádlott úr felségsértés bűntette miatt ezredesi rangjának, rendjeleinek és bárhol található minden ingó és ingatlan vagyonának elvesztése mellett lőpor és golyó általi halállal büntetendő.”⁷

Kiss Ernő reménykedett az amnesztiában, ezért is írt levelet szeptember 11-én Klapka György vezérőrnagynak és Asserman Ferenc ezredesnek – egykori segédtisztjének –, hogy kerüljék a további értelmetlen vérontást és adják fel a komáromi erődöt.

Fogságát nehezen viselte, erről szeptember 26-án így írt Róza lányának: „Életünk napról napra rosszabb lesz; egy perc szabad levegő sem. Még egy pillanat a folyosóra sem. A szabad levegő teljes megtagadása folytán nagyon szenved a májam, annyira, hogy a halált jobban szeretném ennél a gyalázatos létnél.”⁸ 

Miután a szeptember 21-én ügyében meghozott hadbírósági ítéletet Haynau megerősítette, október 5-én reggel 7 órakor hirdették ki számára. Aznap este lányainak, Rózának és Augusztának írt búcsúlevelet. Szintúgy levélben köszönt el féltestvérétől, báró Julianna von Leeuwentől, aki férje, Alois Fedrigoni segítségével az udvarnál próbált eljárni érdekében. E levél 2019-ben került elő és a Professzor Dr. Kásler Miklós vezette Emberi Erőforrások Minisztériuma 2019. október 2-án vásárolta meg a Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltára számára.

Lelki vígaszt Marcot Eduard várkáplán nyújtott számára, október 6-án reggel 5 óra 30 perckor ő kísérte el utolsó útjára az aradi vár sáncárkába. Kiss Ernő még akkor is reménykedett: „Egy kis rémítéssel akarnak bennünket megkínozni – mondá – de rajtam ki nem fognak.”⁹ Ekkor is „elegáns volt […] kabátját levetve jobb térdére ereszkedett, mintegy imádkozva várta be a halált. Fején kifogástalan paróka volt.”¹⁰ 

„Szegény hazám! Vége mindennek! Isten büntesse meg hóhérainkat!” – voltak utolsó szavai. Bátran nézett szembe kivégzőivel – bár vannak visszaemlékezések, amelyek szerint vadonatúj selyemzsebkendőjével maga kötötte be szemét –, azonban az első sortűz csupán a vállán sebesítette meg. „Hát én – kiálta –, rólam megfeledkeztek?”¹¹   ekkor – egyes források szerint – újabb sortüzet adtak le rá, más visszaemlékezések úgy tudósítanak, hogy egy káplár vagy egy gránátos fejbe lőtte, „bőrébe lőpor fúródott, s a füst befeketítette arcát” és a közvetlen közelről leadott lövéstől „parókája meggyulladt, és lángolva repült a fal tövébe.” 

Holtteste a sáncokban maradt. Féltestvére férje megvesztegette az őröket, így Kiss Ernő tiszti legénye, Kovács Mihály – aki 1828 óta szolgálta gazdáját – és Hertelendy Miksa kormánybiztos komornyikja, Vörös Márton ásta ki a tetemet és egy kétkerekű taligán vitte az éj sötétjében Aradra. Kovács Mihály szállásán megmosták a testet, és Vörös Márton összekötözte a két golyótól szétroncsolt fejet. Ezt követően az óaradi temetőben átadták a temetőcsősznek, s a kápolna mellett temették el. Sírkeresztjére a B. B. monogram került. Hat hét – másutt hat év – múltán a tiszti legény Katalinfalvára szállította a holttestet, ahol családtagjai jelenlétében a templom kriptájába falazták azt be. Tizenhat esztendővel később az eleméri családi sírboltba került. Ma is ott nyugszik.