A trianoni békediktátum a magyar nemzet történelmének egyik legnagyobb tragédiája. Az 1920. június 4-i aláírásáról valamennyi korabeli sajtóorgánum részletesen beszámolt, mint ahogy arról is, hogy a megcsonkított ország lakossága milyen módon tiltakozott az igazságtalan szerződés ellen. Ezúttal a Budapesti Hírlap, a Nemzeti Újság, a Népszava, valamint a Néptanítók Lapja hasábjain megjelenő híreket vizsgáljuk. 

Az első világháborús vereség következtében hazánkra mért büntetés súlyos következményeivel a kortársak is tisztában voltak, igaz, a magyar társadalom bízott abban, hogy az 1919-es év végére egyre biztosabbá váló nagyhatalmi szándékok hazánkra vonatkozó elképzelései csak tiszavirág-életűek lesznek. Mindezt jól tükrözi a Néptanítók Lapjának 1920. évi nyitószáma, amelynek első oldalán Haller István vallás- és közoktatásügyi miniszter cikkében a következőket írta: „1919-1920. Leírom ezt a két számot s minden emberi fantáziát meghaladó világtörténelmet jelzek vele. Az első szám felirat a magyarságnak szánt sírkövön, a második az újjászületés dátuma, – ha van bennünk még annyi őserő és annyi szent akarat, hogy újjászülessünk, ahelyett hogy meghalnánk, újra keresztények és magyarok legyünk, ahelyett hogy nyomorultul elpusztulnánk. Csábít a gondolat, hogy a két szám határmesgyéjén a nagy temetéssel foglalkozzam és segítsek elhantolni a multat, de én mégis a jövendő és az újjászületés felé fordulok, mert nekünk az élet a fontos. Úgy érzem, hogy az életre való törekvés, vágy és akarat minden serkentő eszközét meg kell ragadnunk, hogy újra és újra felrázzuk ezt a turáni kényelembe könnyen visszasüppedő, szívgyöngeségben szenvedő s talán ezért is álmosságra hajló nemzetet.”¹

Bár 1920 januárjában az Apponyi-féle békedelegáció minden eszközt megragadott ahhoz, hogy a párizsi békekonferencián született, a Magyar Királyságra vonatkozó döntéseken változtasson, végül csak nagyon minimális módosításokat sikerült kieszközölnie. Az elkerülhetetlen tragédia az év tavaszán egyre inkább tudatosult a társadalomban, csupán a nap, az óra és a perc volt kérdéses. Aztán megszületett a döntés: 1920. június 4. Célunk, hogy bemutassuk, miként jelent meg a korabeli magyar sajtóban a nap, amikor „néma gyásszal tüntetett az ország” és ,,megállt a nemzet szívverése”.²

A Budapesti Hírlapot az 1881-ben Pesti Hírlapból kiváló szerkesztők alapították Csukássy József vezetésével. A konzervatív sajtóorgánum legjelentősebb főszerkesztője Rákosi Jenő volt, aki 1881-től 1925-ig irányította a lapot. A világlapokhoz igazodva tudósítójuk volt Bécsben, Párizsban, Belgrádban, Londonban, Rómában, Konstantinápolyban, de előfordult, hogy Dél-Amerikából is közöltek híreket. Bár címe alapján azt hihetnénk, hogy olvasói többnyire a főváros lakói közül kerültek ki, az igazság az, hogy rengeteg nem budapesti előfizetője tette országos napilappá. Konzervatív szellemiségéből adódóan az 1867-es kiegyezés politikáját képviselte, de szót emelt a nemzeti jogok bővítéséért. Legfőbb céljának tartotta a politikai elfogulatlanságot, jelszava a „magyarságért” volt. Bár a lap 1939-ig működött, Rákosi Jenő 1925-ös kiválása a minőség romlását okozta, egyre jobban elszürkült.³

A Nemzeti Újság 1919 és 1944 között jelent meg, eredetileg a Központi Sajtóvállalat reggeli lapjaként. Konzervatív, keresztény, nemzeti eszméket hirdetett, szerkesztője Turi Béla, később Tóth László volt.

A Népszava első változata 1877-ben látott napvilágot Budapesten, sokáig hetente egyszer, majd heti háromszor jelent meg, a napilappá alakított sajtótermék 1905. április 1-jén került ki a nyomdából. Öt évvel később, 1910-ben meghaladta a harmincezres példányszámot. A háború előtt általános, egyenlő és titkos választójogot követelt, a háború kitörésekor „Nem akarunk háborút!” szalagcímmel jelent meg. A Tanácsköztársaság kikiáltásától kezdve a Magyarországi Szocialista Párt reggeli lapjaként jelent meg. A Tanácskormány bukását követően a vörösterrort megbosszulni kívánó akciókról számolt be mindaddig, amíg 1919. december 7-én szerkesztőségét és nyomdáját szét nem verték. 1920-ban főszerkesztőjét, Somogyi Bélát és újságíróját, Bacsó Bélát meggyilkolták. 1921-től korlátozások, betiltások, sajtóperek nehezítették megjelenését, kiadását.⁴

A Néptanítók Lapja 1868-tól hetente, majd kéthetente megjelenő, a mindenkori közoktatásügyi kormányzat hivatalos lapja volt. Alapítója, Eötvös József vallás- és közoktatásügyi miniszter a népoktatási törvény megvalósítását, a néptanítók kulturális és pedagógiai műveltségét kívánta elősegíteni a lappal. Az alapítását követően hat éven keresztül a magyaron kívül német, szlovák, román, horvát, szerb és rutén nyelven is kiadták. A kultuszminiszter által létrehozott újság fennállása alatt mindig tükrözte a közoktatásügyi kormányzat politikai és pedagógiai irányvonalát. Közölt közhasznú ismereteket tartalmazó, módszertani és általános pedagógiai írásokat, de tartalmazott hivatalos közleményeket és álláshirdetéseket is. A minisztériumi függésének ellenére kiváló szerkesztőinek köszönhetően (mások mellett Gyertyánffy István, Benedek Elek, Kőrösi Henrik) a lapnak mindig egyedi arculata volt. Benedek Elek szerkesztőségének ideje alatt (1907–1909) nyitottabb lett az új tudományos eredmények és a különböző pedagógiai áramlatok iránt, és ismeretterjesztő, tudományos közleményeket is megjelentetett; sőt zenei, gazdasági mellékletekkel is bővítették a valamennyi iskolatípushoz eljuttatott hetilapot. Utolsó számát 1944 őszén adták ki.⁵

Nem meglepő, hogy a trianoni békediktátum 1920. június 4-i aláírásáról valamennyi korabeli sajtóorgánum részletesen beszámolt. Tudni kell azonban, hogy a korabeli információáramlás sajátosságából adódóan a több száz kilométerre lévő eseményekről csak késleltetetten történt mindez.⁶ Ez a magyarázat arra, hogy az újságok a versailles-i eseményekről csak másnap, s akkor is csak röviden tudtak híreket közölni. A Budapesti Hírlap június 4-ei száma a Havas hírügynökségnek⁷ köszönhetően olvasóit még csak arról tudta tájékoztatni, hogy a magyar meghatalmazottak Versailles-ba érkeztek.⁸ Ugyanakkor az előző napi számában megjelenő Néma tiltakozás című cikkből jól érzékelhető a magyar társadalom reakciója: miközben a francia fővárosban feltételezhetően bekövetkezik az a tragédia, melynek minden valószínűséggel be kell következnie, az országos néma tiltakozásban hangsúlyosan akarták megjeleníteni a bele nem nyugvás szándékát.⁹ „Somogy vármegye tanfelügyelője elrendelte, hogy az iskolákban június 4-én az utolsó előadó órán figyelmeztessek a tanuló ifjúságot, hogy csak kényszerből írtuk alá a békét, de az elrabolt részek egészen visszakerülnek oda, a hova tartoznak, az ezeresztendős szent korona sérthetetlen testéhez.” – írta a lap, de beszámolt többek között arról is, hogy Szegeden a Széchenyi téren álló Deák-szoborra egy emléktáblát szándékoztak másnap elhelyezni, melyen a haza bölcsének következő szavai álltak: „A mit erő és hatalom elvett, azt idő és kedvező szerencse ismét visszahozhatják, de a miről a nemzet, félve a szenvedésektől, önmaga lemondott. annak visszaszerzése nehéz és mindig kétséges.”¹⁰ Volt olyan lap, amely Benárd Ágoston miniszter és Drasche-Lázár Alfréd rendkívüli követ, a békeszerződés aláírásával megbízott két magyar meghatalmazott Párizsba érkezéséről csak június 5-én hozta le a hírt.¹¹

Az aláírás megtörténtének részleteiről a Budapesti Hírlap és a Népszava június 5-ei száma sem írt semmit, csupán annyit tudtak olvasóikkal közölni, hogy az aláírás megtörtént Versailles-ban délután 4 óra 30 perckor. Előbbi részletesen tájékoztatott Elvégeztetett című írásában arról, hogy a fővárosban miképpen zajlott a „lelki tiltakozás”. „A református templomban a Kálvin-téren Barabás Samu esperes, maga is menekülő, olyan imádságot mondott, hogy hallgatósága hangos zokogásra fakadt.” – olvasható sok egyéb budapesti esemény között.¹² Utóbbi részletek ismerete híján a jövővel kapcsolatosan fogalmazott meg gondolatokat. „A békeszerződést aláírták. A formaságaiknak eleget tettek, most már a magyarságon van a sor, hogy a jövőjére berendezkedjék és elinduljon: visszaszerezni régi nagyságát és hatalmi pozícióját a népek nagy világversenyében. Az ezeréves múlt nemcsak predesztinál, hanem kötelez is” – állt a Népszava első oldalán lévő Aláírás után címet viselő cikkben.¹³

A Néptanítók Lapjának június 4-ét megelőző kiadványa – mely tartalmazta a 18.,19. és 20. lapszámokat – első oldalán tudatta olvasóival, hogy „Henry ezredes május 6-án átnyújtotta a magyar békedelegációnak a legfelsőbb tanács válaszát a magyar ellenjavaslatokra”.¹⁴ „Mikor e sorokat írjuk, részletes hivatalos közlések még nem állanak rendelkezésünkre, de amennyit a félhivatalos sajtójelentésekből látunk, az épen elég. »Vae victis!« A gall Brennus kegyetlen szavai csengnek ki nekünk a Millerand által aláírt kísérőlevélből. Nem célunk vele itt polemizálni. A rosszakaratú vagy a megvesztegetett embert érvekkel jobb belátásra bírni nem lehet. Az érvek ott voltak előttük. Térképek és számok beszéltek a Conseil Suprémenek arról, micsoda őrültséget és igazságtalanságot készül elkövetni” – áll Az entente felelt címet viselő cikkben.¹⁵ A lap továbbá közölte a kultuszminiszter nemzetgyűlésben elmondott beszédét is, ki a köznevelésnek is tulajdonította a magyar tragédiát. Véleménye szerint a köznevelés nem fordított elég figyelmet a nemzeti öntudat kialakítására, az iskolát nem tudta „közelhozni az élethez” és képtelen volt arra, hogy „testben is egészséges generációt neveljen”.¹⁶ A jövőben az oktatás feladataként mindezen hibák korrekcióját határozta meg Haller István. Mindemellett a Magyarország gazdasági és közlekedési földrajza címet viselő írás már számokat és tényeket is felhasználva, nagyon pontos adatokkal vetítette előre a békediktátum lehetséges, már-már biztosnak tűnő károkozásait.¹⁷ A kiadvány zárógondolatait a „A nemzeti megújhodás erkölcsi feltételei” adták.¹⁸

A magyar olvasók konkrét információhoz csak az 1920. június 6-ai lapokból juthattak. Mindegyikük a Havas hírügynökség és a Magyar Távirati Iroda szikratávirata¹⁹ alapján írta meg cikkét, így sok különbség a tudósítások között nem fedezhető fel.²⁰ Fontos adalék ugyanakkor, hogy mindezek az írások nem az első oldalon kaptak helyet. A Budapesti Hírlap első oldalára a nemzetgyűlésben zajló vita kapott helyet, de a Népszavában is „csupán” a második oldalon megjelenő hír volt mindaz, ami Franciaországban történt.²¹ A részletesség hiányával azonban nem voltak vádolhatóak e médiumok. A kicsivel több, mint negyedórás procedúrát a legrészletesebben ismertették olvasóikkal. Az elnöki székben Milleremet francia miniszterelnök foglalt helyet. Közölték az asztalnál helyet foglaló országok nevét, s a francia miniszterelnök azon szavait, hogy az átnyújtott szerződés a május 6-i, a magyar delegációnak aláírásra átadott kontraktus szövegét tartalmazza, s fölszólított a magyar delegátusokat az aláírásra.²² „A magyar delegátusok ezután a Jegyző- könyvvezető nyomában az asztalhoz mentek, a hol aláírták a szerződést. Ugyanezt tették a szövetséges hatalmak megbizottai is, mire az alig tíz percig tartó ülést berekesztették. A magyar delegátusok a trianoni palotából szállásukra mentek. Versailles-ban az ünnepi aktus alkalmából üzembe helyezték a szökőkutakat” – közölte a Budapesti Hírlap.²³

A sajtótermékek nemcsak a június 4-ei versailles-i eseményekről tudósítottak, hanem a hazaiakról is: a városok feketébe öltöztek, szesztilalom volt érvényben, a szórakozóhelyek bezártak, tíz órakor az egész országban tíz percre megállt az élet. Leállt tömegközlekedési eszközök, zúgó harangok, bezárt üzletek, hivatalok, bankok. A fővárosban délelőtt istentiszteleteket tartottak, a nemzetgyűlés rövid időre összeült, s elfogadta Rakovszky Iván házelnök azon nyilatkozatát, amelyben a Ház kinyilvánította, hogy a békediktátum igazságtalan.²⁴

Különös módon a Néptanítók Lapjának a békediktátum aláírása után megjelenő első száma nem a június 4-ei eseményekkel foglalkozott a címlapján, hanem az antant korábbi ultimátumáról tájékoztatott, s a vezércikk azt bizonygatta, hogy bár meg kell történnie az aláírásnak, ez még nem jelenti a büntetés jogosságának elismerését.²⁵ Dr. Bencs Zoltán a cikk írója a következő mondattal zárja sorait: „Mi, akik úgy érezzük, a magyar tanítóság szívén tartjuk e percben kezünket, a mélységes bizalom és meggyőződés nyugodt biztosságával merjük Ígérni: »A magyar tanítók tudják, mit vár tőlük a történelem s meg fogják tenni a magukét!«”²⁶ E szám közölt egy szívbe markoló levelet is, amelyet egy felvidéki magyar tanító írt ez év márciusában a szerkesztőségnek, s az új impérium magyarokat elnyomó intézkedéseiről tájékozatott, de a nemzeti tragédiáról csak a június 24-én megjelenő szám informálta olvasóit. Az ezeréves ország című cikk így kezdődik: „Széttépve, megalázva, a világ előtt agyonrágalmazva áll a második ezerév küszöbén. Az elszakított részekben fiait, leányait kínozzák, gyötrik, gyalázzák. A határon jajszó hangzik át. Itthon pedig? Visszavonás, nyomor: a büszke magyar lerongyolva, idegentől fogad el alamizsnát, gyermeke idegenben eszi az irgalom kenyerét. S a megalázott magyar egymást marja, tépi. A sülyedés mélyebb már alig lehet.”²⁷ A szerző, Geőcze Sarolta ennek ellenére azt hangsúlyozta, hogy rendületlenül hinni kell a megújulásban. Kereste mindazokat az okokat, melyek a tragédiához vezettek. Hibának vélte, hogy nem hozott Magyarország anyagi áldozatot annak érdekében, hogy a külföldi lejárató sajtókampányt újságcikkeken keresztül megakadályozza, a tragédia egyik okának tartotta a „bolsevista propagandát” és a kishitűséget. A cikk folytatása a következő lapszámban jelent meg.²⁸

A Budapesti Hírlap első oldalán Elvégeztetett címmel jelent meg írás 1920. június 5-én. A cikk az előző nap budapesti eseményeinek ismertetésével kezdődött, s hatalmas lelki tiltakozásnak minősítette mindezeket.²⁹ A szerző tényszerűen közölte olvasóival, hogy a békediktátum aláírása azt jelenti, Magyarország tudomásul vette a rá kirótt büntetéseket, amely ellen jelen pillanatban semmit nem tud tenni. Leszögezte, hogy a revízió nehéz és hosszú folyamat lesz. A területszerzők szándékaival szemben csak úgy lehetünk eredményesek – állapította meg a szerző –, ha erkölcsi és kulturális téren erősödik Magyarország. Ennek nehézségét abban is látta, hogy az elmúlt évek forradalmi eseményei „megdúlták, megbontották erkölcsi integritásunkat”.³⁰  A cikk írója saját nemzedéke hibájának tulajdonította a tragédiát, melynek orvoslása ugyanerre a generációra vár. A vezércikk kéréssel zárult, a „közpályán” dolgozóktól önfeláldozást, a polgároktól tűrést, lemondást, keresztény erényt, becsületes hazafiságot, erkölcsösséget, férfias önérzetet kért és követelt.³¹

A Népszava ugyanezen a napon Aláírás után címmel közölt vezércikket. Az írás bevezetője tényközlő: megtörtént a békediktátum aláírása. Ezt követően azonban már a jövő került előtérbe, mintegy programot adva arra, hogy milyen legyen az elindulás azon az úton, amely visszaszerzi a régi nagyságot és hatalmi pozíciót „a népek nagy világversenyében”.³² Hosszan fejtegette a vezércikk azt, hogy a világháborút megelőzően és annak kitörésekor az országnak nem volt szabad akarata, hiszen a kettős Monarchia részeként teljes önállósággal nem rendelkezett, s a nézetkülönbségek ellenére tisztességesen és szövetségesi hűségben végigharcolta a háborút. Az írás második fele fogalmazza meg a leglényegesebb üzenetet: „(…) a nagy múlt nemcsak predesztinál, hanem kötelez is. Nem elég élni akarni, élni tudni is kell.”³³ Majd úgy folytatta, hogy „Ma még nem látjuk az utat kijelölve, amelyen az ország új élete felé elindulhat”, de a vezércikk írója erre nézve is megpróbál útmutatást adni. Apponyi Albertnek, a magyar békedelegáció vezetőjének a személyét és politikai programját jelöli meg követendő példának. Közben nem titkolja, hogy „A magyar szociáldemokrácia nem tartozott sohasem Apponyi gróf rajongói közé, őt sem számíthattuk soha barátaink sorába e kölcsönös rezerváltság tehát jogot ad nekünk arra, hogy az ország mai válságos helyzetében őszintén kifejezhessük fölfogásunkat személyét illetően és kifejezést adjunk annak, amit tőle az ország érdekében várunk.”³⁴ 

A cikk azzal zárul, hogy az ellenségeknek meg kell mutatnunk, hogy a nemzet tud és akar élni.

A Nemzeti Újság címlapján 1920. június 4-én két cikk is szerepelt. Az egyiknek Nincs béke igazság nélkül, a másiknak Megállt a nemzet szívverése… volt a címe. Előbbi bevezetőjében megállapította, hogy nincs a világon olyan magyar, akit jelen pillanatban ne a rémület, az elkeseredettség és a „néma harag” jellemezne. Leszögezte, hogy hiába áll szándékában a „világ hatalmasainak”, a magyarokból soha nem lesznek „oláhok, rácok, csehek”, mint ahogy „az akác soha sem terem vadalmát, a tölgy nem hajt csalánvirágot, a rózsatőn nem fakad bojtorján”.³⁵ Vezérgondolata az írásnak, hogy nem lehet a Magyarországgal aláírattatott szerződést békeszerződésnek nevezni, hiszen „Ha ezt nevezik békének, akkor felfordult a világ erkölcsi rendje: rablók lettek a tömlöctartók és az emberiség megrontói, nyugalmának felkavarói, jövendő vérözönök magvetői lettek birák az erkölcs, a jog és az igazság fölött. Hát, nem a békét írták ma alá, csak a békeokmányt, mert a békét majd az igazság soha el nem temethető diadala hozza meg” – állapította meg a szerző.³⁶ Zárógondolata szerint a Magyar Királyságot „meggyalázta” Európa, amelyet egy évezreden keresztül védelmezett, de mindennek ellenére, „megtépve, megcsufolva” is tudja a nemzet, hogy „a lehetetlenből soha sem lesz lehetséges: Magyarország él és megmarad”. ³⁷

A címlap másik cikke „minden korok legigazságtalanabbik” okmányának nevezte a békediktátumot azmely az „ezredéves Magyarország testét szabdalja életképtelen hulladarabokká”.³⁸ Miután a cikk írója leszögezte, hogy „a nyugati nagyhatalmak zsarnoki önkénye” sosem fogja elérni azt, hogy a magyarság beleegyezését adja a diktátum „szentesítéséhez”, részletesen tájékoztatta olvasóit a fővárosban június 4-én lezajlott tiltakozó akciókról és rendezvényekről. Így informálódhatott a lapot kézbe vevő az elszakított területekről elmenekülők tömegdemonstrációjáról, a Bazilikában celebrált szentmiséről, az Egyetem-templomban és a Kálvin-téri református templomban tartott istentiszteletekről, a fővárosi tanács tiltakozó üléséről és a Petőfi-szobornál tartott tűntetésről is.³⁹ 

Megállapítható, hogy a magyar társadalom a Versailles-ban történtekről csak június 5-től ismerhetett meg részleteket. Ugyanakkor az országos tiltakozó akciók szerveződéséről, a tervezett demonstrációk helyszínéről, valamint mindezek megtörténtének részleteiről a hírlapok olvasói június elejének mindegyik napján precíz és részletes tudósítást kaptak. A többnyire vezércikként megjelenő írások kivétel nélkül elítélték a Magyar Királyságra mért túlzó büntetést, végső üzenetük egységesen a túlélésbe, a sikeres változtatásba, a revízióba vetett hit volt.