A magyar Országgyűlés 2011-ben július 22-ét a Nándorfehérvári Diadal Emléknapjává nyilvánította.

A Duna és a Száva találkozásánál található Nándorfehérvár a déli határvédelem kulcsfontosságú erődítménye volt. Nemcsak a kettős végvárrendszer első vonalának központja, hanem a teljes déli határvédelmi szervezet legfontosabb vára is volt, ahonnan az ország belsejébe vezető konstantinápoly–budai hadiutat ellenőrizték. Elfoglalásával a törökök évtizedekig sikertelenül próbálkoztak. II. Murád szultán 1440-ben hosszú ostrom után eredménytelenül vonult el az erősség alól. Később fia és utóda, II. Mehmed ugyanerre kényszerült 1456-ban. Nem véletlenül jegyezte fel egy török íródeák, hogy Nándorfehérvár „elfoglalását dicső őseink az Anka madár megfogásánál is nehezebbnek tartották”. 

Az 1440-es években folyamatosan érkeztek a hírek a török Nándorfehérvár elleni készülődéseiről, de a helyzet akkor vált igazán komollyá, amikor II. (Hódító) Mehmed 1453-ban elfoglalta Konstantinápolyt, majd az Oszmán Birodalom európai terjeszkedésének új irányt szabott. Mehmed 1454–1455-ben Szerbia ellen vonult, s azt csaknem teljes egészében bekebelezte, 1456 májusában pedig megindult Nándorfehérvár elfoglalására. 

A török elleni háborúra magyar és európai oldalról is megkezdődött a felkészülés már 1453-ban. V. Miklós pápa ebben az évben keresztes hadjáratot hirdetett, s az ügyet utóda, III. Callixtus is igyekezett előre lendíteni, de Európa uralkodói nem mozgósították seregeiket. A ferencesek tevékenységének köszönhetően egy főként németekből és csehekből álló, képzetlen haderő 1456 nyarára összegyűlt ugyan Bécs környékén, a csatatérig azonban már nem jutott el, csak a Kapisztrán János által toborzott néhány tízezernyire becsült magyarországi keresztes sereg. 

A magyar országgyűlés 1455-ben a támadó háború ellen rendkívüli adót vetett ki, és elrendelte az általános nemesi felkelést. A magyar nemesség döntő többsége mégis távol tartotta magát a csatától. A háborúban csupán Kórógyi János macsói bán, Újlaki Miklós erdélyi vajda, Székely Tamás vránai perjel, s talán a Kanizsaiak és Rozgonyiak bandériumai vettek részt. A király, V. László pedig 1456 júniusában elhagyta az országot. Hunyadi János országos főkapitány ellenben időben megkezdve a toborzást, a kezelésében lévő királyi jövedelmekből körülbelül tízezer főnyi reguláris haderőt állított fel, a sógora, Szilágyi Mihály által védett várat körülbelül ötezer főnyi lengyel, cseh és magyar haderővel egészítette ki, a városoktól pedig lőfegyvereket és különböző hadi eszközöket szerzett be.

Ennek az összességében néhány tízezernyi, részben képzetlen haderőnek kellett szembenéznie a Magyar Királyság felé szárazföldön és vízen érkező ötven-hetvenezer képzett katonát magában foglaló török sereggel. A jelentős létszám- és fegyverfölényben lévő ellenféllel szemben nem sok esély látszott a győzelemre. III. Callixtus pápa június 29-én elrendelte, hogy délután három és hat óra között „egy vagy több messze hangzó haranggal, hogy jól hallhatók legyenek, minden egyes nap háromszor harangozzanak, […] és akkor ki-ki az Úr imádságát, azaz a Miatyánkot és az Angyali üdvözletet, vagyis az Üdvözlégy Mária, malaszttal teljest háromszor köteles elmondani” a török veszély elhárítása érdekében. 

A II. Mehmed teljes ostromerejét felvonultató török had július 3-án ért Nándorfehérvár alá. A Duna és a Száva jobb partján hajózárat kialakítva, a szárazföld felől lovas- és gyalogos csapatokat felállítva körbevették a várat, majd megkezdték a falak lövését. Thuróczy János krónikája szerint „…omlottak a nagy rohamtól a fényes tornyok csúcsai, szétszórattak a falak, és az embereket meg a várat védő magas bástyák a földön hevertek […] az ostromlottak – mélységes halálfélelemtől lesújtva – már csak az utolsó napjaikat várták”. 

A török ostromgépek július 14-re érték el folyamatos lövésekkel a falak olyan mértékű lerombolását, hogy a várat megrohamozhassák. Ezen a napon azonban Hunyadi időközben összegyűjtött dereglyékkel valamivel több, mint öt óra alatt teljesen felmorzsolta a török hajóláncot, s az elcsigázott ostromlottak örömére jól felszerelt katonáival bejutott az erősségbe. 

Július 21-én este janicsárok rontottak a várra, s bár Hunyadi kitöréseinek köszönhetően jelentős veszteségeket okozva a törököknek mindhárom rohamukat visszaverte, már-már úgy tűnt, hogy az ellenfél a fellegvárat akarja elfoglalni. A főkapitány kérésére ekkor Kapisztrán keresztesei megkezdték az átkelést a Száván, Hunyadi pedig a másik oldalról lovasságával a szpáhikra tört, gyalogosaival a törökök sáncait és ágyúállásait elfoglalta, az ellenséget immár saját lövegeivel oszlatva szét. A csatában maga Mehmed is súlyosan megsebesült, alattvalói pedig fegyvereiket, felszerelésüket hátrahagyva menekültek a csatatérről.

„Ilyen eredménnyel csatázott hát a törökök császára a magyarokkal Nándorfehérvár alatt […] és így futott el az éj csendjében, szomorúan az, aki sok kürt és dob szavára, nagyon vidáman jött” – összegezte az eseményeket Thuróczy János. A szinte hihetetlen győzelem híre sok helyen megelőzte III. Callixtus imára felhívó bulláját, vagy azzal együtt érkezett meg. A következő évtől mindenesetre már mindenütt a nándorfehérvári diadal emlékezetére szóltak a harangok minden délben, s ennek dicsőségét hirdetik ma is az egész keresztény világban.