A népmese az egyik legősibb tudáskincs. Vall a nép eredetéről, közös hitvilágáról és erkölcsi normáiról is. A népmesék első tudományos hazai feldolgozása mégis csak a XX. században történt meg Berze Nagy Jánosnak (Besenyőtelek, 1879. augusztus 23. － Pécs, 1946. április 6.) köszönhetően.

„A világ teremtésekor a föld közepén nő fel a világfa, az istenek székhelye, ez a boldogság őshazája. A világ közepe méltó hely arra, hogy a világfa ott emelkedjék s az istenek ott lakjanak, a világ is azért van jól elrendezve, mert a közepén a világfa, az istenek otthona áll. A magyar világkép kialakulásánál tehát ugyanaz a térrendező elv érvényesült, amely a keleti népeknél a világ közepe képzetét megalkotta. A világ közepe nem a kezdetleges műveltségű ember egyszerű szemléletén alapuló világkép csupán, hanem misztikum, amely a belőle fejlődött gondolatrendszer erejével egykor hatalmas népeket közös világszemlélet és ideál körül egyesített, s amelynek a talajából hajtó hagyományokban álmodja vissza népünk is szellemi életének ifjúkorát” – olvasható Berze Nagy János Égigérő fa című mitológiai munkájában.

Hazánkban a népmeséket már a XIX. században is gyűjtötték. Ipolyi Arnold katolikus püspök, Kriza János unitárius püspök, illetve Erdélyi János, Gyulai Pál és Kazinczy Gábor is gyarapította a magyar népmesék tárházát. A tudományos feldolgozásra azonban ekkor még nem gondoltak.  

A népmesék első, tudományos megalapozottságú kutatója Nagy János néven született a Heves vármegyei Besenyőtelken. A Berze eredetileg a család ragadványneve volt (berze, azaz kócos, borzas hajú), s egy anyakönyvezési hiba miatt vált vezetéknévvé. 

Berze a gimnáziumot Gyöngyösön kezdte, Egerben folytatta, majd Jászberényben fejezte be. Már fiatalon szülőfalujában is gyűjtötte a népmeséket, gyöngyösi évei alatt pedig felfigyelt a Mátraalja népköltéseire is. Ő maga is próbált népdalelemeket felhasználó verseket írni, végül mégis a tanári pályát választotta. Életében a fordulópontot az egyetem jelentette: 1899-ben magyar–latin szakos hallgatóként kezdte meg a tanévet a Budapesti Tudományegyetemen, ahol megismerte Katona Lajost (1862-1910), a XIX. század végi magyar néprajztudomány iskolateremtő egyéniségét. Katona alapozta meg a korszerű szintetizáló és összehasonlító szövegfolklorisztika tudományát, s hatott Berze Nagy János pályájára is.

Berzét 1905-ben avatták doktorrá, ezután tanfelügyelői állást kapott Lugoson, majd Kolozsváron, Nagyenyeden és Csíkszeredán dolgozott. 1907-ben Erdélyben kezdte el a Meseszótár összeállítását.  A munkával a háború előestéjén készült el, a kéziratot pedig 1913-ban elfogadta az Athenaeum Kiadó. A háború alatt azonban a mű kiadói és szerzői változata is elveszett, mivel Berzének menekülnie kellett otthonából az 1916-os román betörés miatt. Később pancsovai állása sem bizonyult tartósnak, mivel a szerbeknek nem tette le az esküt, így menesztették állásából, sőt 1919-ben be is börtönözték. Szabadulása után Szegeden, Szekszárdon, végül Pécsen dolgozott.

Munkásságának jelentősége, hogy a népköltészeti gyűjtést összekapcsolta a népnyelv kutatásával, sőt felismerte, hogy a népdalokat, a balladákat, a gyermekjátékokat a dallamukkal együtt kell följegyezni. Ehhez kántorok és énektanárok segítségét kérte. 

Folklorisztikákat olyan kutatásokkal és publikációkkal gyarapította, mint a Szent László pénzéről szóló monda népmesei kapcsolatai (1925), a Csodaszarvas mondájának feldolgozása (1927), vagy a Szent László füvéről szóló monda tudományos vizsgálata (1934). Fő műve, az 500 mesét feldolgozó Magyar Népmesetípusok (1957) című mesekatalógusa, illetve az Égigérő fa (1958), amely a magyar ősvallás eredetével foglalkozik, már csak halála után jelent meg.