1957 februárjában jelent meg az 1956. évi magyar forradalom és szabadságharcról talán az első kötet, Brüsszelben, francia nyelven, egy fiatal magyar újságíró, később híres belga festő, Martin Illik (vagyis Illik Márton, 1925-2015) tollából. A kis könyv kikerült a hazai köztudatból, mint ahogy a szerző számos további francia nyelven írt munkája is.  

Martin Illik részletesen írt a november 4-i eseményekről, azonban a tényeken túlmutatnak elemző-értékelő gondolatai, megjegyzései. 

„[…] A lakosság is harcolt. Mindenfelé barikádokat emeltek, és Molotov koktélokat készítettek. Sajnos nem voltak megfelelő fegyvereik. 

[…] Úgy tűnt, az oroszok uralják a helyzetet. […] Ám a heves harcok még folytatódtak az utcákon, ahol orosz repülőgépek alacsonyan repülve tüzeltek. Még bombázással is fenyegetőztek, ha a felkelők nem adják meg magukat. A harcok vidéken is elkeserítőek voltak. Néhány várost már megszálltak, úgy, mint Szolnok, Székesfehérvár, Szombathely, ám máshol még semmi sem dőlt el. Nevezetesen Pécsett, az uránium bányászati régió központjában, a magyaroknak sikerült visszaszorítaniuk a szovjeteket, akik hajnali kettőkor kezdték a támadást. 

A lázadás leverésének híre tehát, amelyet a Moszkva Rádió közölt 13 óra körül, hazugságnak bizonyult. Még maga Kádár is, aki a moszkoviták eszközévé vált, elismerte a rádióban, 17 óra körül, hogy az ’ellenforradalmárok’ győzelmének veszélye még mindig fennáll. Azért, hogy egy ’hivatalos’ magyar szervre támaszkodhassanak, az oroszok ezt az irányítható embert tették a bábkormány élére, aki szégyentelenül ’forradalmárnak, parasztnak és munkásnak’ nevezte magát. […] 

Ebben a reménytelen helyzetben a Nyugat felé küldött felhívások egyre sürgetőbbé váltak. 20 óra körül egy rosszalló üzenetet lehetett fogni egy adótól, amely ’Szabadságnak’ nevezi magát: ’Világ népei, hallotok minket? Segítsetek! Ne szavakkal, ne tanácsokkal, hanem katonákkal és fegyverekkel! Ne feledjétek, hogy a szovjetek brutális támadása megállíthatatlan. Ti lesztek a következő áldozatok. Segítsetek! A szabadság és az igazság nevében, segítsetek, világ népei. S.O.S., Mentsétek meg a lelkünket.’

Vajon ezt a felhívást hallotta az ENSZ, amelynek rendkívüli közgyűlése éppen összeült…?”¹

Martin Illik 1957 elején, könyve kéziratának lezárásakor még optimizmussal remélte, hogy a forradalom és szabadságharc nem ért véget. Ő még nem tudhatta, hogy az általa várt „harmadik felvonás” nagyon sokat váratott magára. 

„Nem is olyan rég, február 4-én, Kádár elismerte, hogy az ’ellenforradalom”’, amely a vidéki városokban zajlott, komoly gondokat okoz.  Beszélt továbbá az országban terjedő pletykáról, mely szerint újabb forradalom fog kitörni márciusban. Lényegében a magyar nép a ’harmadik felvonásra’ készül, amelynek el kell hoznia számukra a végső győzelmet.  Reménykedjük velük együtt, hogy ez nem várat magára sokáig.”²