1956 februárjában a Szovjet Kommunista Párt XX. kongresszusának zárt ülésén Hruscsov négyórás beszédében ismertette Sztálin bűneit. A beszéd ugyan nem került nyilvánosságra, de a szellem kiszabadult a palackból. 

Magyarországon az Írószövetség és a Petőfi Kör összejövetelein egyre több kritikus hang szólalt meg az elkövetkező hónapok során. Az 1945 után elkövetett törvénytelenségek, meghurcoltatások és a társadalom rettegésben tartása nem maradhatott következmények nélkül: a nép a személyi kultusz és a terror felszámolását, a bűnösök eltávolítását, a rendszer reformját követelte. Bár a változás mibenlétét és annak mértékét mindenki máshogy képzelte el, az alapköveteléseket tekintve mégis létrejött a nemzeti egység a magyar társadalomban: a hatalomban lévő pártkáderek döntő többsége – akiknek szintén meg kellett tapasztalniuk a saját erőszakszervezetüktől való félelmet – éppúgy reformokat követelt, mint a rendszer bosszúját elszenvedő tömegek.

Rajk László 1956. október 6-i újratemetése után a lavinát már nem lehetett megállítani. Október közepétől sorra alakultak az egyetemeken és a főiskolákon a diákszervezetek, és felvonulásokat, megmozdulásokat szerveztek. Október 22-én az egyetemi ifjúság megfogalmazta 16 pontos követelését, a következő napra pedig egy tüntetést hirdettek, hogy kinyilvánítsák szolidaritásukat a lengyel néppel. A követelések sarkalatos pontja volt a szovjet csapatok kivonása, Nagy Imre miniszterelnöki kinevezése és az általános, titkos, többpárti választások kiírása.

Október 23-án Budapesten a diákok a déli óráktól gyülekeztek a Műszaki Egyetem udvarán és az ELTE Bölcsészkara épületének környékén. Az egyetemisták tüntetésének hírére az emberek spontán módon kezdtek csoportosulni városszerte. A Műszaki Egyetemtől induló menet a Bem térre vonult, a pesti oldalon pedig a Március 15. téren gyűlt össze közel tízezer fős tömeg. A tüntetők egy része a Parlament elé vonult, ahol este 7 órára kétszázezer ember követelte Nagy Imrét a kormány élére. Nagy Imre 9 órára érkezett a térre. Beszéde, amelyet „Evtársak!” megszólítással kezdett, és sokkal inkább a párt elvárásaihoz, mint az utca követeléseihez igazodott, a demonstráló embereknek csalódást okozott ugyan, de 24-én hajnalban a párt mégis őt nevezte ki miniszterelnöknek. A kormány összetétele változatlan maradt.

Október 23-án este a rádió előtt is hatalmas tömeg gyűlt össze, és követelte az egyetemisták 16 pontjának a beolvasását. Kevéssel nyolc óra előtt az épületet védő karhatalmi erők tüzet nyitottak az emberekre. Heves tűzharc kezdődött. A Magyar Rádió védelmére Piliscsabáról Budapestre vezényelt ezred a forradalmárok oldalára állt, egyértelművé vált: a néphadsereg nem vethető be a nép ellen. Október 24-én kora hajnalban szovjet páncélos alakulatok vonultak be Budapestre, és a Belügyminisztérium karhatalma is felvette a harcot a tüntetők ellen. Az idegen hadsereg beavatkozásának következtében a forradalomból szabadságharc lett. A felkelők spontán fegyveres csoportokat alakítottak, és a város különböző pontjain jól védhető állásokat foglaltak el. Megkezdődött az ellenálló csoportosulások szerveződése a főbb közlekedési csomópontokon: többek között a Széna téren, a Corvin közben, a Baross téren, a Mester utcában, a Tűzoltó utcában, a Boráros téren és a Móricz Zsigmond körtéren. A gyalogsági fedezet nélkül bevonuló szovjet páncélosok ellen a partizánfilmeken nevelkedett fiatal ellenállók sikeresen vették fel a harcot. Tizenéves kamaszok gyártották a Molotov-koktélokat a szovjet tankok ellen.

Míg Budapesten október 23-a estétől fegyveres harcok folytak, vidéken a következő napokban fegyvertelen tömegek vonultak az utcára, hogy szolidaritásukat fejezzék ki a fővárosi felkelők mellett, és tiltakozzanak a kommunista terror és a szovjet megszállás ellen. A karhatalmi ezredek a tömegoszlatás szabályait súlyosan megsértve több esetben sortüzet nyitottak a tüntető emberekre. 1956. október 23-án délután az első lövés – megelőzve a rádió ostromát – Debrecenben dördült el. Október 23-a és november 4-e között több mint hatvan sortüzet adtak le reguláris vagy félreguláris erők békés tüntetőkre, az áldozatok száma máig ismeretlen. 

Míg Budapest utcáin háború folyt, a vidéki települések békésebb viszonyai mellett lehetőség volt arra, hogy megkezdődjön a régi rendszer romjain egy új közigazgatási rend kiépítése. Alulról szerveződő, közmegegyezésen alapuló önkormányzati testületeket választottak a falvakban és a városokban a leghitelesebb és legnagyobb köztiszteletnek örvendő polgárok közül. A nemzeti bizottmányok spontán szerveződése a forradalom 13 napjának egyik legnagyobb csodája: a polgári és teljes népképviseleti demokráciát még soha nem tapasztalt Magyarország napok alatt építette fel önkormányzati rendszerét.

Eközben a pesti srácok elkeseredett harcot vívtak a szovjet tankok és az államvédelmis karhatalmisták ellen Budapest utcáin, aminek legtragikusabb napja október 25-e, a véres csütörtök volt. A rádió arról tudósított, hogy „a forradalmi bandákat lényegében” felszámolták, a kijárási tilalmat feloldották, és felszólították az embereket a munka felvételére. A hír hallatán spontán tüntetőcsoportok szerveződtek, akik a Kossuth tér felé vették az irányt. A többezres tömegre váratlanul lövést adtak le, ezután elszabadult a pokol, és a fegyvertelen embereket több irányból is tűz alá vették. A halálos áldozatok száma száz fölött volt, pontos adatokat mai napig nem ismerünk. A fegyveres harcok új erőre kaptak. A felkelők ellenállása végül kikényszerítette a politikai változásokat és az október 28-i fordulatot.

Az új „Nemzeti Kormány” október 28-án tette le az esküt. E testület a jelentős személyi változások ellenére sem tekinthető koalíciósnak, a miniszterek többsége az MDP reformista vonalához tartozott. A kormányváltás ugyanakkor fordulatot hozott, a miniszterelnök rádióbeszédében az eseményeket nemzeti demokratikus mozgalomnak minősítette, bejelentette, hogy azonnali tűzszünetet rendel el, és tárgyalásokat kezd a szovjet haderő teljes kivonásáról. Másnap közölte, hogy Magyarország semleges államként ki akar lépni a Varsói Szerződésből, és ehhez nemzetközi támogatást kér.

Október 28-án tehát győzött a forradalom. A következő napon feloszlatták a kommunista terror gyűlölt szervezetét, az ÁVH-t, majd október 30-án Nagy Imre bejelentette az egypártrendszer megszűnését, és a szovjetek is kivonták a csapataikat Budapestről. Ezt követően sorra alakultak a demokratikus pártok. November 1-jére az országban megindult a munka, és megkezdődött a romok eltakarítása.

Mindeközben újabb haderő érkezett az országba, és a szovjet csapatok megkezdték a katonailag fontos objektumok (pl. repülőterek) körülzárását. Míg Nagy Imre az ország semlegességét igyekezett elismertetni, Kádár Jánost november 1-jén titokban Moszkvába szállították, és közölték vele a forradalom leverése utáni feladatait. November 2-án I. Sz. Konyev marsall, a Varsói Szerződés Egyesített Fegyveres Erőinek főparancsnoka berendezte főhadiszállását Szolnokon: a jelentősebb városokat bekerítve a szovjet hadsereg készenlétben állt, miközben a magyar kormány a csapatkivonásokról kezdeményezett és folytatott tárgyalásokat. November 3-án este a magyar haderő vezérkarának képviselőit, köztük Maléter Pál vezérezredest, a magyar kormány honvédelmi miniszterét a tököli szovjet bázisra hívták a tárgyalások folytatására. A szovjet titkosszolgálat letartóztatta a küldöttség tagjait, így november 4-én hajnalban a szovjet haderő a lefejezett magyar honvédelem ellen kezdte meg támadását. A Forgószél hadművelet megindítása után elkeseredett harcok folytak a főváros utcáin, november 11-ére az utolsó szabadságharcos csoportot is felszámolták. Véres megtorlás kezdődött.