1023 éve egy 18-20 éves ifjú férfi élete legfontosabb karácsonyát ülte meg. A helyszín Székesfehérvár volt, az újonnan felépült Szűz Mária Bazilika; kevéssel arrébb egy kisebb kiemelkedésen álló négykaréjos templomban már negyedik éve nyugodott édesapja. Apjától, Gézától szívesen fogadta a hatalom öröklését, de a régi világból eredő kötelmek nélkül. Ezért nem apja címét vitte tovább, hanem új uralkodói titulust vett fel, s nem apja temetkező templomát fejlesztette fel bazilikává, hanem evégett új templomot építtetett 997–1000 között.

Spangár András jezsuita történetíró nem sok eredetiséget mondhat magáénak. Becsületére válik, hogy ő ezzel tisztában volt és csupán arra törekedett, hogy más munkák alapján hazánk históriáját magyarul, közérthetően adja elő. 1738-ban megjelent könyvével azonban olyasmit közöl István koronázásáról, amit hiába keresünk egyetlen korábbi historikusnál.

„Ezen áldott esztendőben [1000] Astricus a’ követ Romából viszsza tér, minek utánna mindeneket II. Sylvester Pápától meg-nyert vala, meg-is hozza a’ Szent Angyali Koronát. A’ Pápa-is Sz. Istvánhoz küldi követtyét, ki-is Szent Istvánt székes Fejér-Várat a’ Szent koronával az Országnak nagy örömével Nagy Bóldog Aszszony napján meg koronázza ama templomban, kit éppen akkor Sz. István a’ Nagy Szűznek tiszteletére épit vala, holott fel-veszi a’ Királyi titulust, és a’ Szent Kereszt ennek utánna mindenkor előtte hordoztatik. Aventinus irja, hogy azon Koronázásra Szent Henrik drága övet küldött, mellyet akkor Sz. István magára vett. Itt ugyan Sz. István a’ Koronát, Országot, és magát most mindgyárt leg először (mert halálos ágyában-is azt cselekedte) áldotta fel a’ Bóldogságos Szűznek, kit is hogy a’ magyarok Nagy Aszonyoknak neveznék, és hogy az ő Mennybe menetele napját üllyenék, nagyon ajánlotta és parancsolta.”

Spangár többletközlése az első magyar király koronázásának helyszínére vonatkozik. Ezt az adatot őelőtte csupán egyetlen szerzőnél, Laskai Osvát ferences szerzetesnél lehet olvasni. „Az Úr ezeregyedik esztendejében István fejedelmet Székesfehérvárott mindenki örvendezésével megkoronázták.”

Laskait és Spangárt bő két évszázad választja el egymástól. A Szent Ferenc-rendi prédikátor könyve először 1497-ben jelent meg; ezt a XV–XVI. század fordulóján több újabb kiadás követte. A jezsuita áldozópap 1738-ban közölte az István székesfehérvári koronázását is feltüntető toldalékkötetét, és mivel nem hivatkozott Laskai Osvát prédikációgyűjteményére, ezért csak okkal feltételezhető －és nem bizonyos －, hogy ezt az adatot tőle vette át. E két, időben távol eső említés arra a jelenségre világít rá, hogy sem középkori kútfőink (István-legendák, krónikaszerkesztések), sem a keresztény magyar államalapítás emlékezete szempontjából fontos 1738 előtti historikusok nem ismerték vagy nem tartották szükségesnek megjelölni az első magyar király koronázásának helyszínét. Efelől azonban még vita folyik.

Székesfehérvárott vagy Esztergomban koronázták királlyá Szent Istvánt? Az előbbire mutató Laskai-forráshelyet fentebb idéztem. Ideje most már a másik – a kutatás jelen állása szerint többségi – nézet hivatkozási alapját, IV. (Kun) László király (1272–1290) oklevelét szemügyre vennünk. Ez a diplomatikai forrás a XVIII. század utolsó harmadában vált ismertté a tudomány számára, ám ebben csupán ennyi áll. „Királyi tekintetünk előtt megmutatkoznak őseinknek, Magyarország királyainak az esztergomi szent egyház érdekében folyamatosan végzett nagy tettei, amely a szentséges római szék után a katolikus hit gyarapítója, s különösen említésre méltó, hogy az esztergomi szék legszentebb atyánkat és urunkat, Szent István királyt a protomártír által megjövendölt születésekor a szent keresztséggel ékesítette és emelte fel, és királyi diadémunk felhelyezésével megkoronázta.” Vagyis a késő Árpád-korban a királyi kancellária hivatalos tudása sem István koronázásának esztergomi helyszínéről, hanem kizárólag az esztergomi érsekség intézményének koronázói jelentőségéről szólt!

Az 1274-es oklevél tehát nem állítja István király esztergomi megkoronáztatását, ráadásul az 1038 utáni események logikai rendje szintén a székesfehérvári helyszín mellett érvel. Tudjuk, hogy Istvánt leányági unokaöccse, Orseolo Péter követte a trónon, aki minden tekintetben méltatlannak bizonyult a királyságra. Az ő székesfehérvári koronázásáról korábbi források is szólnak. Mivel a Magyar Királyság államformáját Szent István király alapozta meg, a hatalmi legitimáció mérföldkövét jelentő szertartásról nem lehet elképzelni azt, hogy elsőként Pétert koronázták Székesfehérvárott, és ebben minden királyutóda éppen őt követte volna. Az 1046-tól a királyi trónt elfoglaló fiági Árpádok számára Péter a német hűbér miatt politikai szempontból is elfogadhatatlanná lett, így egy ennyire fontos hatalomszimbolikai mozzanatban sem teremthetett követendő példát. Vagyis István esztergomi koronázása esetén a Szent István-i restaurációt végrehajtó I. Andrásnak és utódainak Esztergomba kellett volna „visszatérnie”, de nem így történt.

Esztergom történelmi szerepe ettől még kimagaslóan fontos volt, lévén az első hazai főegyházmegye központja, amely már az 1000 körüli alapításával is bizonyítja a megszülető Magyar Királyság állami önállóságát. István személyesen is kötődött hozzá, hiszen az életéről írott kisebbik legenda szerint Esztergom volt a szülővárosa. A Hartvik-legenda szavaival élve István „az esztergomi egyházat tette a többiek metropolitai székévé és tanítójává”: Esztergom érseke ezáltal az egyetemes egyházkormányzat hazai feje lett.

Magyarország közép-európai szomszédai esetén keresztül még jobban megmutatkozik, milyen hatalmas jelentősége van annak, hogy az új keresztény monarchia mindjárt a területe egészére kiterjedő érsekséggel kezdhette meg működését. A lengyelek és a csehek is ekkor érkeztek el a keresztény államszervezéshez, de a magyarokhoz képest szerényebb sikerrel. Országaik sokáig a hercegség/fejedelemség szintjén maradtak, nem mindig voltak önállóak. Ugyanezt a képet tükrözte egyházi közigazgatásuk legkorábbi időszaka. A lengyelek között 966-ban létrehozott poznani püspökség Magdeburg, a csehek 976-ra kialakított prágai püspöksége Mainz érseksége alá, vagyis a birodalmi egyház fősége alá került. Igaz, a lengyelek Gniezno érsekségével (1000) saját főegyházmegyére tettek szert, de Magyarországon sosem állt fenn olyan püspökség, amelyet német birodalmi érsekség alá soroltak.

Márpedig István e tekintetben is nagyon szuverénnek mutatkozott, amint arról egy kortárs krónikás tanúskodik. Az állam-újraalapítás kulcsmondatát Thietmar merseburgi püspök (†1018) jegyezte le. „Az említett császár [III. Ottó] kegyéből és biztatására pedig a bajorok hercegének, Henriknek a sógora, a saját országában püspöki székeket létesítő Vajk, koronát és áldást kapott.” Nem tudni, miért hallgat a német főpap a koronaküldő személyéről, de a politikai háttérből az következik, hogy III. Ottó császár kezdeményezésére II. Szilveszter pápa küldte a királyi koronát Vajk-Istvánnak. A Thietmar-i mondat további fontos mondandót hordoz: István már javában szervezte egyházi közigazgatását. Ezért nem lehet a császári hűbérfüggésbe került szláv és dán fejedelmekkel egy sorba állítani: ők nem voltak önállóak, területükön csak a pápával együttműködő császár hozhatott létre püspökségeket, amelyek a birodalmi egyházba tagozódtak. Istvánnak viszont joga volt alapítani, tehát e téren szintén teljes jogú keresztény uralkodóként járt el, sőt az új évezred hajnalán Magyarországnak már saját főegyházmegyéje is kiépült, láttuk, Esztergom központtal.

Mivel abban az időben az évkezdetet nem január 1-jétől, hanem karácsony napjától számították, 1000 karácsonya a keresztény időszámítás szerinti első évezredet zárta le: István pedig ekkor nagyfejedelmi címétől vált meg, hogy koronázását követően királyként uralkodjék tovább Magyarországon. Az ezredfordulóra így sorsfordító cselekedetet időzített. Az önálló Magyar Nagyfejedelemség történelme 1023 esztendeje véget ért. Helyébe az önálló Magyar Királyság lépett 1000 karácsonyán, Székesfehérvárott.