A középkori Európa királyi udvaraiban meglepően sok magyar királylány töltött be meghatározó szerepet. A Magyarságkutató Intézetben bemutatott Sponsa mea, Regina nostra című kötet részben történeti portrékat rajzol, illetve azt is megmutatja, miként váltak ezek az asszonyok kulturális, szociális és szellemi mintákká új hazájukban.

Nem csupán dinasztikus érdekek mentén mozgó „házasulandó királylányokról” szólt az a beszélgetés, amely a Magyarságkutató Intézetben a Sponsa mea, Regina nostra című tanulmánykötet bemutatóját kísérte. A kerekasztal résztvevői – történészek, néprajzkutatók és eszmetörténettel foglalkozó szakemberek – egy olyan középkori női szerepkört rajzoltak meg, amely egyszerre volt politikai, erkölcsi és civilizációs jelentőségű.

A pódiumbeszélgetésen a Magyarságkutató Intézet és a Kortárs Női Reflexiók Fóruma kutatói vettek részt: dr. Bíró Csilla és dr. Kerékjártó Ágnes, a Magyarságkutató Intézet Történeti Kutatóközpontjának tudományos munkatársai, dr. J. Újváry Zsuzsanna, a Kortárs Női Reflexiók Fóruma tudományos igazgatója, valamint dr. Teiszler Éva, a Történeti Kutatóközpont igazgatója. A diskurzust Toót-Holló Tamás író, irodalomtörténész moderálta. 

A rendezvényt bevezető előadás nyitotta meg, amelyet Major Gyöngyi, a Kortárs Női Reflexiók Fóruma elnöke tartott, kijelölve a kötet és az est tudományos és szemléleti kereteit. Többek között arra hívta fel a figyelmet, hogy az Árpád-házi királylányok életútjainak kutatása nem a múlt idealizálását szolgálja, hanem a jelenkor értékbizonytalanságaira keres választ. Előadásában hangsúlyozta: a középkori magyar királylányok által képviselt szellemi és erkölcsi mintázatok egy magas kultúrájú uralkodói hagyományból erednek, és olyan női szerepfelfogást tükröznek, amely a közösségi felelősségvállalást, az egyensúlyteremtést és a cselekvő keresztény életformát állítja a középpontba. Kiemelte, hogy e női életutak vizsgálata hozzájárulhat a történelem komplexebb, a férfi és női szerepeket egyaránt integráló értelmezéséhez, amely a jelen társadalmi kihívásai szempontjából is tanulságos lehet.

A kötet alapgondolata szerint a középkori magyar királylányok nem passzív szereplői voltak az európai hatalmi térnek. Házasságaik révén kulturális mintákat, vallási gyakorlatokat, szociális érzékenységet és uralkodói ethoszt vittek magukkal Skóciától Bizáncig, Aragónia udvarától Nápolyig.

A bemutatón elhangzott: Európa térképére tekintve ma talán nem is gondolnánk, hogy mennyi királyi központban volt jelen magyar királyné. Mégis, ezekben az országokban – sokszor a mai napig – élő kultusza van azoknak az asszonyoknak, akik Magyarországról érkeztek, és ott nemcsak uralkodótársak, hanem közösségformáló személyiségek lettek.

A kötet szereplői között találjuk többek között Skóciai Szent Margitot, Árpád-házi Szent Erzsébetet, Szent Kingát, Anjou Szent Hedviget, Árpád-házi Konstanciát, Nápolyi Máriát vagy Szent Piroskát, a bizánci császárnét. Életútjaik időben és térben távol esnek egymástól, mégis közös mintázat rajzolódik ki: mindannyian egy olyan magyar királyi hagyományból indultak útnak, amelyben a keresztény felelősségvállalás, a karitatív cselekvés és a közösség szolgálata alapérték volt.

A beszélgetés egyik visszatérő gondolata az volt, hogy a királyné „erkölcsi mérceként” működött az udvarban. Nemcsak reprezentált, hanem mintát adott: viselkedésével, döntéseivel, intézményalapításaival és személyes példájával. Kórházak, ispotályok, kolostorok, városok és kulturális központok kötődnek ezekhez az asszonyokhoz – gyakran olyan helyeken, ahol a magyar középkor emlékezete ma is élőbb, mint idehaza.

Külön hangsúlyt kapott a karitász, a cselekvő keresztény életforma kérdése. A kötet és a beszélgetés résztvevői egyetértettek abban, hogy ezek a királylányok nem a szemlélődő vallásosságot képviselték, hanem aktív módon fordultak a rászorulók felé: betegeket ápoltak, árvákat gondoztak, újratelepítéseket segítettek, válsághelyzetekben irányítottak.

A bemutató során számos művészettörténeti és építészeti emlék is szóba került: korabeli ábrázolások, zsoltároskönyvek, királynéi alapítású templomok és kolostorok. Ezek a tárgyi emlékek nemcsak esztétikai értéket hordoznak, hanem arról is tanúskodnak, miként jelent meg a magyar királylányok uralkodói és szellemi koncepciója a befogadó országok kultúrájában.

A beszélgetés végén személyesebb hangvételű gondolatok is elhangzottak. A kutatók hangsúlyozták: ezek a történelmi alakok nem távoli, idealizált figurák, hanem hús-vér emberek voltak, akik idegen nyelvi és kulturális közegben, sokszor fiatalon, komoly felelősséget vállalva álltak helyt. Életútjuk éppen ezért ma is megszólító erejű.

A kötet címe – „Sponsa mea, Regina nostra”, vagyis „kedvesem és királynénk” – egyszerre utal a személyes és a közösségi szerepre. Arra a kettősségre, amelyben a magánélet, a hit és az uralkodói felelősség nem vált el egymástól.

A bemutató tanulsága szerint a magyar középkor emlékezete nem kizárólag a Kárpát-medencében keresendő. Európa számos pontján – templomokban, városokban, kultuszokban – ma is ott élnek azoknak a magyar királylányoknak a nyomai, akik évszázadokkal ezelőtt csendesen, de maradandó módon formálták a kontinens történetét.