Március 3-án este nagy érdeklődés övezte a Magyarságkutató Intézet konferenciatermében megrendezett pódiumbeszélgetést. Az est során a történettudomány, az antropológia, a genetika és a régészet képviselői interdiszciplináris megközelítésben járták körül a hunok történetének és örökségének kérdését.

Az estet Dr. M. Lezsák Gabriella, a Magyarságkutató Intézet főigazgatója nyitotta meg. Beszédében hangsúlyozta, hogy Attila az európai és a magyar történeti emlékezet egyik legerősebb alakja. A korai középkor uralkodóiról általában kevés kortárs forrás maradt fenn, Attiláról azonban ehhez képest kifejezetten jelentős adatanyag áll rendelkezésünkre. A bizánci Priszkosz rétorral való személyes találkozás leírása alapján egy bölcs, művelt és igazságos uralkodó képe rajzolódik ki. A hun–magyar rokonság identitásunk része: a középkori magyar krónikák és geszták is természetes módon, tényként beszélnek róla. A hun örökség arra emlékeztet bennünket, hogy a magyarság mindig akkor volt erős, amikor tisztában volt a gyökereivel, és képes volt hidat képezni Kelet és Nyugat között. A főigazgató asszony bejelentette, hogy az Intézet folytatni kívánja a pódiumbeszélgetés-sorozatot, amelyben a néprajztudomány is kiemelt szerepet kap. A Kárpát-medence számos vidékén a mai napig gyűjthetők Attilához kötődő népmondák, ami jól mutatja a hagyomány élő erejét.

A rendezvényen részt vett Dr. Zsigmond Gábor, a Magyar Nemzeti Múzeum Közgyűjteményi Központ elnöke, a Magyar Nemzeti Múzeum főigazgatója is. Felszólalásában rámutatott: évtizedes lemaradást pótolunk azzal, hogy végre nyílt és büszke társadalmi diskurzus indul Attiláról, a hunokról és a magyar eredettörténetről. Véleménye szerint egy hiteles és teljes Attila-kép megalkotásához a tudomány és a társadalmi emlékezet párbeszédére van szükség. Nem kell választanunk a legújabb archeogenetikai kutatások és a nemzetet generációk óta összetartó ősi hagyományok között: mindkettő fontos. A hun hagyomány és Attila emlékezete a magyar identitás és kultúra vitathatatlan és elidegeníthetetlen része.

Toót-Holló Tamás moderátor kérdéseire válaszolva a kutatók elsőként a hunok eredetének kérdését járták körül. Neparáczki Endre, a Magyarságkutató Intézet Archeogenetikai Kutatóközpontjának igazgatója elmondta, hogy a genetikai kutatások jelentős előrelépést hoztak a kérdés tisztázásában: az európai és az ázsiai hunok biológiai értelemben rokon népcsoportok. Bernert Zsolt, a Magyar Természettudományi Múzeum főigazgatója hozzátette, hogy antropológiai szempontból nehéz egységes profilt rajzolni. A Hun Birodalom hatalmas olvasztótégely volt, ahol a belső-ázsiai mongoloid és az europid jegyek egyaránt jelen voltak. Ezt jól mutatják a Kárpát-medencében feltárt, eltérő arcvonásokkal rendelkező, de azonos apai ághoz tartozó harcosok maradványai.

Szántó Richárd, az Intézet Történeti Kutatóközpontjának tudományos főmunkatársa a hadtörténeti összefüggésekre hívta fel a figyelmet. Elmondta, hogy a hun seregek rendkívüli mobilitása és a hatalmas távolságok gyors megtételére való képessége súlyos kihívást jelentett az alakzatban harcoló, a hun lovassághoz képest jóval lassabb római gyalogság számára. Makoldi Miklós, a Magyarságkutató Intézet tudományos szakértője a hun hadviselés egyik kulcsfontosságú fegyverét, az aszimmetrikus visszacsapó íjat ismertette. Ez a technológiai újítás jelentős előnyt biztosított a lovas harcosoknak, akik előre és hátra is nagy pontossággal tudtak nyilazni, ráadásul addig soha nem látott lőtávolságra.

Bernert Zsolt egy érdekes antropológiai megfigyelést is ismertetett: a hun kori és a 9–10. századi magyar csontvázakon alig találni közelharcból származó sérüléseket. Ez arra utal, hogy mind a hunok, mind a honfoglaló magyarok elsősorban távolsági fegyverekkel harcoltak, és nyílzáporral gyengítették meg ellenfeleiket, mielőtt a közelharcra sor kerülhetett volna.

A beszélgetés egyik csúcspontját a hun–magyar kapcsolatok régészeti és biológiai bizonyítékainak bemutatása jelentette. Makoldi Miklós rámutatott, hogy a hunok és a magyarok egyaránt alkalmazták a részleges lovas temetkezés sajátos szokását, valamint több esetben a sírok homokba rejtésének gyakorlatát is. Bernert Zsolt a koponyalékelés, azaz a trepanáció hagyományáról beszélt, amely sebészeti és szimbolikus jelentéssel is bírt, és a honfoglaló magyarságot egészen a mai Mongólia területéig vezető kulturális kapcsolatokra utal.

Neparáczki Endre és Makoldi Miklós a mongóliai Ar-Gunt temető feltárásáról is beszámolt. Az eddigi genetikai vizsgálatok alapján az ott nyugvó ázsiai hun elit egy része apai ágon genetikai kapcsolatot mutat a Kárpát-medencei Aba nemzetséggel. Egy másik mongóliai lelőhelyen, Tamir Ulan-Koshu-ban pedig olyan hun kori genetikai minták kerültek elő, amelyek az Árpád-házi királyok, a Turul-dinasztia apai genetikai vonalával mutatnak egyezést. Intézetünk az Ar-Gunt-i temető teljes feltárását tervezi a Magyar Természettudományi Múzeum és a Mongol Tudományos Akadémia szakembereivel együttműködve. A kis sírszámú, de annál gazdagabb temető teljes régészeti feltárása és genetikai vizsgálata a világon egyedülálló, kiemelkedő tudományos eredményekkel kecsegtet.

A pódiumbeszélgetés végén a szakértők a nyugati és a magyar Attila-narratíva közötti különbségekről is szóltak. Szántó Richárd és Makoldi Miklós rámutattak: a hunok európai megjelenése új katonai és politikai erőt képviselt. A sztyeppei lovas hadseregek gyors mozgása és sajátos harcmodora komoly kihívást jelentett a korabeli európai hatalmak, köztük a Római Birodalom számára. A magyar nemzet számára azonban ez az örökség a történeti emlékezet és az identitás fontos része. A régészet, az antropológia és az archeogenetika legújabb eredményei egyre több adatot szolgáltatnak ahhoz, hogy a krónikákban fennmaradt hagyományok történeti hátterét tudományos módszerekkel vizsgáljuk.