Történeti köztudatunk Álmos szépunokájához, Szent István királyhoz köti a magyar állam megalapítását, ami jogos, hiszen István magyar államot épített.

Ám ha az állam fogalmán az adott terület lakossága feletti, mástól független főhatalmat értjük, akkor a IX–X. századi Magyarország is megérdemli azt, hogy ekként tartsuk számon; a hazai és a külföldi tudomány jó okkal alkalmazza rá a „sztyeppe-birodalom”, vagy a „sztyeppe-állam” kifejezést, tekintve azt, hogy az eurázsiai puszták íjfeszítő lovas harcmodorú népeinek hun-törökségi kultúrkörében jött létre: Szent István tehát a magyar államiság újraalapítójaként értékelendő.

A magyar állam keresztény újraalapításnak belső és külső okai voltak. Az uralkodóház legifjabb ágából való Géza nagyfejedelem (972–997) hatalom-kisajátításra törekedett fia érdekében, az oldalági rokonok kárára, ami ellentétes volt a régi szokásokkal. Szándékához külpolitikai támaszt talált a Német-Római Császárságban, amelynek érdeke volt az erős keleti szomszéd barátsága. Géza 973-ban küldte el követeit a quedlinburgi birodalmi gyűlésbe, és e gesztusra épített szövetséget dinasztikus kötelék szentesítette 995-ben, Géza fia István és Gizella násza. Gizella a szász Liudolf-dinasztia oldalágából, a bajorok hercegévé tett Henrikek közül származott. A házasságnak azonban feltétele volt, hogy a magyar dinasztia rajtuk keresztül folytatódjék, és az ország hivatalosan kereszténnyé váljék. 997-ben a pogány rokon, Koppány legyőzésével István lett a nagyfejedelem, s a római típusú berendezkedéssel váltotta fel a sztyeppe hagyatékát.

A királysággal új időszámítás kezdődött: a régi, nagyfejedelmi rend politikai szokásai nem kötelezték Istvánt. Mindazonáltal az uralkodóház X. századból örökölt központjai közül voltak, amelyek az új monarchiában is megőrizték vezető szerepüket (Székesfehérvár, Esztergom); emellett István államszervezői munkájával kialakult a területi alapú világi (vármegye) és egyházi (érsekség, püspökség) közigazgatás máig jogfolytonos intézménye, amelyeket várispánsági, illetve érseki/püspöki székhelyekről irányítottak.

Amíg István egyetlen szóba jöhető vetélytársa, fiági rokona, Koppány Dél-Dunántúlt birtokolta, addig Géza és István szűkebb családi-uralmi területe Északkelet-Dunántúlt ölelte fel, ahonnan két város, Székesfehérvár és Esztergom emelkedett ki; ezek mellett Veszprém említendő, később a királynék városa; a térségben a későbbi századok során Buda és Visegrád jelentősége emelkedik majd. Ez a régió, amely a legfontosabb hatalmi központokat foglalta magába, a „medium regni” (’a királyság közepe’) kifejezéssel szerepel írott forrásainkban és tulajdonképpen a Magyar Királyság centrális erőtere volt.

A keresztény magyar állam-újraalapítás megértéséhez a római császáreszme, a római államhagyaték jellemzőit kell felidéznünk. Tudjuk, 395-ben végleg kettészakadt a Római Birodalom. Amíg a keleti birodalomfél jogfolytonos államiságban élt egészen 1453-ig (ezt mi Bizáncnak nevezzük, de a bizánciak magukat rómaiaknak tartották, még ha ezt görög nyelven fejezték is ki), addig nyugaton 476-ban ez a folyamatosság megszűnt, és csak második próbálkozásra éledt fel. Első kísérlet a frank Nagy Károly császárrá koronázása (800) volt Rómában, de a Frank Birodalom felbomlott (843) és a császári címmel járó Itália periférikus helyzetbe szorult, így Nyugat-Európa politikai súlypontja az Alpoktól északra helyeződött át.

A sors iróniája, hogy a Rajnától keletre élő népek közül azok támasztották fel tartósan a nyugati császárságot, akik utoljára vették fel a keresztséget: a szászok. I. (Nagy) Ottó Nagy Károly aacheni palotáját uralkodói központjának tette meg: 936-ban Aachenben királlyá koronázták, majd 962-ben Rómában elnyerte a császári koronát. A Német-Római Birodalom 1806-ig állt fenn. Három uralkodó nemzedék egyre mélyebben élte meg a „Renovatio Imperii Romanorum” univerzális birodalmi gondolatát. A szász dinasztia saját római jellegét bizánci házassággal erősítette tovább. Az idős I. Ottó 972-ben szerezte meg fia, II. Ottó számára nőül Theophanut, aki szerényebb származása ellenére elég presztízst vitt magával ahhoz, hogy szülei közül az ő örökségét válassza zsinórmértékül fiuk, III. Ottó.

Ezt a kedvező pillanatot ragadta meg egy ifjú magyar nagyfejedelem, akinek sikeréhez a gondos apa is hozzájárult. Az állam-újraalapítás kulcsmondatát Thietmar merseburgi püspök (†1018) jegyezte le. „Az említett császár [III. Ottó] kegyéből és biztatására pedig a bajorok hercegének, Henriknek a sógora, a saját országában püspöki székeket létesítő Vajk, koronát és áldást nyert.” Nem tudni, miért hallgat a német főpap a koronaküldő személyéről, de a politikai háttérből az következik, hogy III. Ottó császár kezdeményezésére II. Szilveszter pápa küldte a királyi koronát Vajk-Istvánnak. A Thietmar-i mondat további fontos mondandót hordoz: István már javában szervezte egyházi közigazgatását. Ezért nem lehet a császári hűbérfüggésbe került szláv és dán fejedelmekkel egy sorba állítani: ők nem voltak szuverén monarchák, területükön csak a pápával együttműködő császár hozhatott létre püspökségeket, amelyek a birodalmi egyházba tagozódtak. Istvánnak viszont joga volt alapítani, tehát e téren is önálló keresztény uralkodóként járt el, sőt az új évezred hajnalán Magyarországnak már saját főegyházmegyéje is kiépült, Esztergom központtal.

Esztergom vitathatatlanul a korai magyar történelem egyik legjelentősebb színhelye, az első hazai főegyházmegye központja, amely már 1000 körüli alapításával is a megszülető Magyar Királyság állami önállóságát bizonyítja. Igen erősen kötődik István személyes történetéhez: a kisebbik István-legenda szerint ő maga itt született. Ez egymagában álló adat, viszont nincs okunk kétségbe vonni hitelét. A Hartvik-féle legenda szavaival élve István „az esztergomi egyházat tette a többiek metropolitai székévé és tanítójává”: Esztergom érseke ezáltal az egyetemes egyházkormányzat magyarországi feje lett. Magyarország közép-európai szomszédai esetén keresztül még jobban látszik, mily hatalmas jelentősége van annak, hogy az új keresztény monarchia mindjárt az államterülete egészére kiterjedő főegyházmegyével kezdhette meg működését.

A lengyelek és a csehek szintén az első ezredfordulón érkeztek el a keresztény államszervezéshez, de a magyarokhoz képest szerényebb sikerrel. Országaik csak idővel állandósultak a királyság rangján, addig a hercegség/fejedelemség szintjén maradtak, és nem mindig voltak önállóak. Ugyanezt a képet tükrözte egyházi közigazgatásuk első időszaka. A lengyelek között 966-ban létrehozott poznani püspökség Magdeburg, a csehek 976-ra kialakított prágai püspöksége Mainz érseksége alá, vagyis a német birodalmi egyház fősége alá került. Igaz, a lengyelek Gniezno érsekségével (1000) saját főegyházmegyére tettek szert, de Magyarországon sosem állt fenn olyan püspökség, amelyet birodalmi érsekség alá soroltak. (Sankt Gallen-i Brúnó nyugatról, avagy Hierotheos kelet felől jőve nem ide tartozik: mind a két X. századi főpap egyháztartomány nélküli térítőpüspök volt.)

Miért volt fontos az új államforma Istvánnak? Talán azért, mert az ellentmondásos atyai hagyatékból és a frank-német mintából kizárólag a számára elfogadható elemeket vette át, hogy a régi és új impulzusokból a Magyar Királyság egyedi szintézisét hozhassa létre. Géza egyik uralmi központja Székesfehérvár számára új értelmet adott: megteremtette belőle a magyar Aachent. Fehérvár ezért nem kapott egyházmegyét, mert ő a királyi kápolna, vagyis az állam szakrális központjának a szerepét szánta oda. Új bazilikát épített, ahol vele kezdődően 1000 és 1527 között a magyar királyokat koronázták.

Reméljük, hogy Szent István két fő városa, Székesfehérvár és Esztergom elkötelezett lokálpatriótái sem a másik rovására akarják sajátjuk történelmi jelentőségét növelni. Egyrészt Szent István maga sem akarta volna ezt; a jelenkor újabb példát mutatott a helyes hozzáállásra azáltal, hogy Esztergom és Székesfehérvár testvérvárosi kapcsolatra lépett egymással. Kedvező alkalmunk van arra, hogy a Szent István két fő városa a maga páratlanul kiemelkedő szerepe fényében tűnjék elénk: a szülővárosban alapított első főegyházmegyei székhely és a családi temetkezés helyszínén létrehozott koronázó főváros együtt jelképezi a korai magyar államiság történetének sikeres kezdőszakaszát.