A gyerekek nagyon sok mindenben nagyon különböznek – és ez alól a nyelvhasználat sem kivétel. Többek között eltérő, hogy ki mikor tanul meg beszélni, mennyit beszél vagy hogy egyáltalán mi az, amiről beszél. Ennek eltérő okai lehetnek.

A nyelvelsajátítási alapok

A nyelvekről és azok beszélőiről számos elgondolás él már az ősidők óta. A különböző korokban az egyes uralkodók az ősi, isteni nyelveket igyekeztek kikutatni. Az ilyen jellegű „pszicholingvisztikai őskísérletek” elkövetői (pl. I. Pszammetik egyiptomi fáraó vagy II. Frigyes német-római császár) rendszerint azt feltételezték, hogy ha egy gyereket kitaszítanak a társadalomból, ezzel megfosztva minden nyelvi tapasztalattól, akkor ez a gyermek majd egy isteni nyelven fog megszólalni. Természetesen a különböző korok uralkodói más-más kutatási eredményre jutottak: nem meglepő módon más és más nyelvek számítottak isteni nyelvnek – annak függvényében, hogy kinek az uralkodása alatt történt a kísérlet, és ő mit szeretett volna bizonyítani.

Évszázadokon keresztül élt az a tévhit (és néha még ma is találkozni vele), hogy léteznek úgynevezett „primitív” nyelvek, s ennek ellenpólusaként egy-egy felsőbbrendű (leginkább ősi, szent, isteni, logikus stb.) nyelv. Az arab anyanyelvűek az arabot tartották a mennyi nyelvnek, mivel az a Korán nyelve, vagyis az isteni kinyilatkoztatásé. Nagyjából ugyanígy gondolkodtak a klasszikus héberrel vagy a szanszkrittal kapcsolatban is annak beszélői. 

Bár manapság viszonylag kevesen kardoskodnak anyanyelvük isteni eredete mellett, a nyelvelsajátítás folyamata továbbra is generál vitákat. Az egyik ilyen nagy kérdés, hogy mennyiben öröklött és mennyiben tanult a nyelv, vagyis hogy a nyelvelsajátítás alapjai velünk születettek-e avagy sem. 

A témával foglalkozó kutatók jó pár évszázadig meg voltak arról győződve, hogy az anyanyelv elsajátítása kizárólag tanulás útján valósul meg. Ennek ellenpólusaként Noam Chomsky fogalmazta meg generatív elméletét, amely szerint a nyelv alapjai velünk születettek és egyben univerzálisak. Ennek értelmében minden csecsemő már a születése pillanatában rendelkezik egy nyelvért felelős belső „szervvel”, ami képessé teszi az anyanyelv könnyed elsajátítására. A kognitív nyelvészek némileg másképp látják a kérdést, szerintük ugyanis a nyelv alapvetően közmegegyezéses, de önkényes használati szabályokban nyilvánul meg, és számos helyzeti és kontextuális szűrőn keresztül működik.

Bizonyos, hogy az elsődleges szocializációs közeg a család, így nem meglepő, ha kijelentjük: egész életünkre kihatással van az, hogy milyen családba születünk. Szülői mintákat követünk és adunk tovább, kulturális elemeket sajátítunk el, szokásokat és hagyományokat kapunk és formálunk át nap mint nap. Mindemellett a biológiailag öröklött tényezők is jelentős mértékben meghatározzák a mindennapjainkat. A nyelv és annak tanulása esetében például biológiailag meghatározottak a hangképzésben részt vevő szervek (pl. hangszalagok, tüdő, nyelv) vagy a beszédfejlődés üteme, ám az, hogy milyen szavakat használunk és milyen mondatokat alkotunk az előbbiek segítségével, már főképp szociális alapokon nyugszik.

Egyéni különbségek, egyéni hasonlóságok

Egy-egy egyén bizonyos szempontból azonos a többi emberrel, más tekintetben olyan, mint csak néhányan az emberek közül, és persze vannak olyan jellemzők, amikben senkire sem hasonlít. Úgy is mondhatnánk, mindenki másképp egyforma.  

Az emberek közötti különbségek közül az egyik legmeghatározóbb a nyelvi különbség. Az eltérő társadalmi helyzetben lévő és különféle szociális környezetből származó személyek más-más nyelvi megoldásokat használnak a mindennapi kommunikációjuk során. Az általuk használt és ismert nyelvi elemek és megoldások mennyisége és milyensége nagyban különbözhet. A nyelv elsajátításának alapvető feltétele a társas környezet és a gyermek számára elérhető nyelvi minta, amelynek sajátosságai nagymértékben meghatározzák a gyermek későbbi nyelvi megnyilatkozásait, kommunikációját. A beszédkapcsolat alakulása a gyermek és környezete között függ az adott társadalom értékeitől, hiedelmeitől, szokásaitól, mintáitól, amelyek befolyásolják, mit és hogyan tanul meg: „a különböző társadalmak más és más helyzetekben, más és más szerepkörökben bátorítják a kisgyermekek nyelvi tevékenységét: ez elősegítheti bizonyos nyelvi elemek, szabályok, nyelvhasználati módok elsajátítását, s hátráltatja másokét” – írja Réger Zita (1990: 81). Ugyanez igaz nemcsak a társadalmak, hanem a társadalmat alkotó különféle csoportok esetében is. A szülő által közvetített nyelv mintaként szolgál a gyerek számára, s ez válik az általa használt nyelvi eszköztár alapjává. Ám ahogy a gyermek és környezete között többféle kommunikáció lehetséges, ugyanúgy az egyes nyelvhasználók között is eltérések lesznek a nyelvi szocializációjuktól függően. 

Annak ellenére, hogy ez a nyelvi változatosság alapvető jellemzője a nyelveknek és a mindennapi nyelvhasználatnak, az emberek kevésbé képesek elfogadni és megfelelően kezelni őket. Ennek következményeképp a nyelv természetes velejárója, a nyelvi változatosság olyan mássággá válhat, amely egyes emberek szemében nemkívánatos vagy kifejezetten elítélendő. Ilyenkor a nyelvi másság már nem semleges különbség, végképp nem pozitív egyéni jellemző, hanem negatívum, anomália, az egyén szemszögéből nézve pedig nyelvi hátrány. Ennek áldozata lehet bármilyen egyéni nyelvhasználat, beleértve a nyelvjárásokat.