Az egri nők 1552. évi várvédő szerepe a magyar kollektív emlékezet egyik legtartósabb motívumává vált.

E toposz egyszerre gyökerezik a kora újkori forrásokban és a XIX. századi nemzetépítés képi-irodalmi törekvésében. Írásunkban bemutatjuk az egri nők emlékezettörténetét és kultuszát, melynek aktualitását az egri vár ostroma adja, ami 1552. szeptember 9. és október 17. között zajlott, és az egri nők is aktívan segítették a vár védelmét.

A késő középkorban a nő társadalmi szerepe elsősorban a családi és dinasztikus kapcsolatokhoz kötődött. A „művelt, de szemérmes nő” ideálja Beatrix királyné megérkezésével erősödött meg. Környezetében megjelent a női műveltség új modellje: az olvasott, zenében és nyelvekben jártas, latinul író vagy fordító nő, aki ugyanakkor a nyilvános szerepléstől tartózkodik. A humanista nevelési elvek szerint a női tudás az erkölcsi nemesedés szolgálatában állt, nem pedig a közéletbe való belépést szolgálta. Antonio Bonfini, Mátyás udvari történetírója több helyen dicséri Beatrix „nemes értelmét és szelíd lelkét”, ám hangsúlyozza, hogy erénye „a szemérmes hallgatásban és az erkölcsben” rejlik.

A korabeli latin nyelvű erkölcsi értekezések a női erényeket a modestia (szerénység), pudicitia (erkölcsi tisztaság) és temperantia (mértékletesség) hármasában határozták meg³. A nő erénye tehát nem a cselekvés, hanem az önuralom és az engedelmesség terében bontakozhatott ki. A nyilvánosan fellépő, harcias nő – akár szóban, akár tettben – a kor társadalmi normáit sértette; így a XVI. század közepén fegyvert fogó asszonyok emlékezetét már az akkori krónikások is a rendkívüliség, sőt a „csodálatos” kategóriájába sorolták.

A női erények politikai-erkölcsi jelentése allegorikus síkon is megjelent. A reneszánsz képi kultúra gyakran azonosította a nőalakot az erkölcsi értékek megtestesítőjével: Justitia, Fides vagy Patria allegóriái mind női formát öltöttek. Ez a képi kód a XIX. századi történeti festészetben is tovább élt, s így vált lehetővé, hogy Székely Bertalan „Egri nők” című festményén a hősnők ne csupán történeti személyekként, hanem a „haza”, a „hit” és a „bátorság” megtestesítőiként jelenjenek meg. A reneszánsz női erények így politikai jelentést kaptak a modern nemzetállam kulturális önreprezentációjában.

A XV. század végi Magyar Királyságban kialakult női magatartásminták az erkölcsi integritásra, a hitre, a hűségre és a visszafogottságra épültek. A nő akkor vált a közösség díszévé, ha tudását és jóságát nem nyilvánosan, hanem családi körben, a ház rendjének fenntartásában kamatoztatta. Éppen ezért volt annyira megrendítő és szimbolikusan erős a hódoltság idején fegyvert fogó asszonyok példája: az egri nők hőstette a hagyományos női szemérem és a férfias virtus egyesítésével átlépte a korábbi nemi normák határait, s ezzel új női archetípust teremtett a magyar emlékezetben.

A kora újkori magyar várvédelemben a nők jelenlétét több, egymástól független forrás jelzi. Tinódi Sebestyén közismert éneke az egri ostromról a közkatonák mellett az asszonyok tevékeny részvételéről is tudósít: _„Ott asszonynépek vitézködnek vala; / Lám sok köveket vártákra hordnak, / Nagy bátor szívvel ők hagyigálnak.”_¹ E kitétel nem elszigetelt jelenség Tinódi korpuszában: más históriák – Temesvár és Gyula ostromának leírásai – is utalnak a női segítségnyújtásra vagy rendkívüli helytállásra, noha ezek nem kaptak olyan ikonikus rangot, mint az egri példa. A XVI–XVII. századi krónikás és irodalmi hagyomány ugyan többnyire férfiközpontú hadiesemény-előadásra épült, mégis visszatérően felbukkannak „példás asszonyi” tettek, amelyek az erény és a patria iránti hűség exemplumai.

Az egri asszonyok fegyveres fellépésének egyik legkorábbi, széles körben ható említése Ascanio Centorio degli Hortensinek 1566-ban megjelent művében olvasható. A szerző beszámol egy özvegyről, _„aki férje fegyverével előbb három törököt küldött a másvilágra, s csak ezután temette el párját”_² – e rövid epizód a XVII. századtól kezdve képi és irodalmi példatárakban is tovább élt. A női vitézség toposza párhuzamosan Szigetvárnál is termékeny hagyományt teremtett: a História az Szigetvárnak veszéséről korabeli ének a férfiruhában harcoló feleség történetét idézi, akit ura „vitéz módra” fegyverez fel: „_Egyik lovát az asszony alá megnyergelé, / Vitéz módra feleségét felnyiré, / És minden szörszámmal fölöltözteté.”_³ A két motívum – Eger és Szigetvár – a XVIII–XIX. századi ismeretterjesztő sajtóban és ifjúsági irodalomban gyakran együtt szerepelt, ami a „vitéz magyar nő” eszményének nemzetközi recepcióját is jelzi⁴.

A háborús mindennapokban a nők szerepe rugalmasan alakult: az ostromok idején a logisztikai ellátás, a sebesültek ápolása, a muníció és a kőhordás, s kivételes helyzetekben a közvetlen fegyveres fellépés is a feladataik közé kerülhetett. E cselekvésmód egyszerre feszegette és erősítette a kor nemi normáit: a „nőies erény” (önfeláldozás, családi hűség, szemérem) és a „férfias virtus” (bátorság, fegyverforgatás) átmenetileg összeérhetett. Ez a kettős kódolás magyarázza, hogy a korabeli és későbbi beszámolók hol a „férfias nőt”, hol a „nőies hőst” emelik piedesztálra – a női részvétel így a közösség túlélésének morális metaforájává vált.

A XIX. század közepén Horváth Mihály történetíró nemcsak rendszerezte a kora újkori forrásanyagot, hanem retorikai eszköztárral emelte a jeleneteket a nemzeti panteonba. Egy jellemző mondat szerint _„És lőnek jelenések, mellyeknél magasan feldobog az ember és hazafi szíve.”_⁵ E retorikai fogás a női vitézség epizódjait a „hazafias példázat” szintjére emelte: nem a részletes hadtörténeti rekonstrukció áll a fókuszban, hanem a polgári nemzetállam normatív kánonja – a közjóért vállalt (női) önmeghaladás – válik hangsúlyossá. Horváth narratívája így hidat vert a kora újkori emlékezeti adatok és a XIX. századi nemzetkép között, s előkészítette a téma vizuális kanonizációját.

Székely Bertalan nagyméretű történelmi festménye 1867-ben nem csupán illusztrálta a históriát, hanem ikonikus, „nemzeti fogadalmi” képpé avatkozott. A korszak egyik értelmezése szerint a kompozíció _„valósággal nemzeti fogadalmi képpé tökéletesedett”_⁶. A festmény nőalakjai – a halott férjért bosszút esküvő asszony, a követ törő, a gyermekét oltalmazó anya – Székelynél nem „vérengző” amazonok, hanem tragikus hősnők: a művész tudatos programja volt, hogy a bosszúálló asszony „nőies maradjon”⁷, s a jelenet _„a nőket seholsem látjuk valami vérengző foglalkozásban” gondolatával legyen összeegyeztethető_⁸. A kompozíció így a „fegyverrel harcoló nő” képzete mellé a „női méltóság” és „anyai áldozat” motívumait is hozzárendelte.

A festmény 1868-as köztulajdonba kerülésének története a női polgári szerveződések térnyerését is példázza. Az „Eger és Vidéke Olvasó és Jótékony Nőegylet” vásárolta meg az alkotást, majd még 1868-ban a Nemzeti Múzeumnak ajándékozta. Kubinyi Ágoston igazgató köszönőlevele szerint az egri nők _„a nemzeti művészet és nemzeti múzeum pártolásában is tanúsíthatják a honszeretetöket”_⁹. E gesztus a női hazafiság modern formáját – a kulturális intézményalapítás és támogatás gyakorlatát – kapcsolta össze az 1552-es hőstett emlékezetével. A nyilvános kiállítás, az adományozás, a sajtónyilvánosság és a reprodukciók hálózata mind azt szolgálták, hogy az egri nők alakja a nemzeti emlékezet „látható” és ismételhető részévé váljon.

Az 1867-es dátum nem esetleges: a festmény keletkezése egybeesik a kiegyezéssel, amely a magyar politikai közösség új, dualista kereteit rögzítette. A nemzeti önkép újjáépítése ekkor különösen igényelte a történelmi folytonosság jeleit: példázatokat, amelyek a „régi erények” – bátorság, önfeláldozás, közösségi lojalitás – jelenvalóságát igazolták. Jan Assmann kulturális emlékezet-elméletének fogalmaival élve a történelmi festmény „rögzített emlékezeti forma”, amely normatív kódokat közvetít és cselekvésre orientál¹⁰. Székely műve – a nőegyleti adományozással együtt – egyszerre reprezentálta a „vitéz múltat” és modellálta a polgári női szerepek modernizációját (múzeumpártolás, jótékonyság, kulturális patronátus). A hősnő-kultusz így nem csupán múltidézés, hanem identitáspolitika: a dualizmus kori magyar nemzetállam női „honleányszerepét” is kanonizálta.

Noha Tinódi több ostromról is megemlékezett – Temesvár, Gyula, Szigetvár –, az egri nők alakja több tényező összhatásában vált emblémává. Eger 1552-es diadala „pozitív” történet – ellentétben Temesvár elestével –, amely a siker és a hősiesség narratíváját kínálta.  Az egri forráskorpusz korán nőalakokkal dolgozott. A XVIII–XIX. századi népszerűsítő irodalom az egri nők történetét szívesen társította más „vitéz asszony” exemplumokkal, így széles recepciót biztosított. A XIX. századi történeti festészet csúcsteljesítménye, Székely műve, ikonikus női kompozícióval szolgált; a kortárs kritika és interpretáció pedig kifejezetten a női hősiesség és szemérem kettős kódját emelte ki. A kép intézménytörténete – nőegyleti vásárlás és nemzeti múzeumi elhelyezés – a polgári nőmozgalom és a nemzeti intézményrendszer összekapcsolását tette láthatóvá. Mindez együtt magyarázza, hogy az egri nők – nem a temesvári vagy a gyulai példák – váltak a hősiesség szimbólumává.

Az egri nők kultusza tehát egyszerre történeti tényekre és XIX. századi reprezentációkra épül. A női részvétel kora újkori valósága a krónikákban és énekekben kivételként, mégis rendre felbukkan; e kivételek a nemzeti kánonban „példázatokká” nemesültek. Horváth Mihály történész szerzetes retorikája és Székely Bertalan képi programja a „vitéz nő” alakját a polgári honleány szerepével szintetizálta, a kiegyezés kori emlékezetpolitika pedig intézményesen is megszilárdította a kultuszt. E kettős örökség – a történeti tapasztalat és a XIX. századi kanonizáció – ma is meghatározza, miként gondolkodunk az egri nők történetéről és helyéről a magyar emlékezet horizontján.