„Nekem Erdély az otthonom, idekint csak lakozok”
László Gyula székely származású régészprofesszor és képzőművész a XX. század legnagyobb hatású magyar őstörténet-kutatója volt. Számos megemlékezés idézte és idézi fel pályafutását, szemléletformáló munkásságát, amely a tudományban és a közművelődésben egyaránt érvényesült.
Jelen sorok írója legutóbb születésének (Kőhalom, 1910. március 14.) évfordulója alkalmából tekintette át László Gyula életművét. Ennek vázlatos felidézése nélkülözhetetlen az életpálya lezárultára is emlékezve.
László Gyula nem csak Hunor és Magyar nyomában járva követte a honfoglaló magyar nép életét: tudósi tevékenysége évszázadok hagyatékát ölelte fel. Kutatta a Kárpát-medence ős- és népvándorlás-kori évszázadait, a művészet emlékeit Vértesszőlőstől az avarok társadalmán keresztül Pusztaszerig, s a Szent László-legenda középkori falképeit. Felvállalta az emberi tévedés és a tudósi véleményformálás felelősségét, és még az igényes ismeretterjesztés ügyét is. Kolozsvári és budapesti egyetemi tanárként a tudományos utánpótlás kinevelésében is múlhatatlan érdemeket szerzett. Legnagyobb hatású, legélénkebb vitát kiváltó tétele a „kettős honfoglalás” elmélete, amely szerint Álmos és Árpád honfoglaló népe már több évszázada helyben lakó „elő-magyar” közösséget talált a Kárpát-medencében. Jóllehet régészeti, nyelvi és történeti érvekre támaszkodó elmélete a források szűkössége, valamint az anyagismeret és a kutatásmódszertan elmúlt évtizedekben történt fejlődése miatt több ponton igazolhatatlan marad, ám az általa kínált őstörténeti rekonstrukció sokkalta valószerűbb, mint az elképzelt őshazából a Kárpátok közé vezető, leegyszerűsítő lineáris honfoglalás-modell.
László Gyula őstörténeti munkásságát korrekt szakmai kritikák mellett tisztességtelen támadások is érték (sajnos nemcsak a tudományon kívülről), ám ezeket méltatlan lenne itt felidézni. Egy ilyen eleven hatású tudós előtt tisztelegvén az emlékezés elevenségét azzal szolgálhatjuk, ha bepillantást engedünk gondolataiba, érzéseibe: ekként a szülőföldjét soha el nem felejtő kötődéséről és a tanítványokhoz való ragaszkodásáról is megbizonyosodhatunk. Élete alkonyán írt levele szép példa erre, amit a címzett, Gróf Péter – aki nem mellesleg szólva a Nemzeti Művelődési Intézet László Gyula Intézet, majd a Magyarságkutató Intézet László Gyula Kutatóközpont és Archívum munkatársa is volt – adott közre. Gróf Péter 1994 novemberében egy Kőhalomról szóló újságcikket küldött egykori professzorának, aki kedves hangú levélben köszönte meg tanítványa figyelmességét. (Gróf Péter – Hoppál Mihály – Szabados György szerk.: „Elődeim kezét fogom, az ő munkájukat folytatom” Emlékkötet László Gyula halálának 20. évfordulójára. Európai Folklór Intézet, Budapest, 2021. 70–71. oldal.)
„Gróf Péter kedves egykori tanítványomnak megköszönöm, hogy elküldte nekem a Kőhalomról szóló újságcikket. Kőhalom nekem gyermekkoromat jelenti s minden, ami reá emlékeztet csendes örömmel tölt el. Köszönöm.
Kedves Péter!
Köszönöm figyelmét. Igazán jó esett, hogy ennyire észben tartja egykori tanára születési helyét. Jól esett olvasnom, hogy új egyházközségek, magyar egyházközségek alakultak Kőhalomban, ahol egykor csak néhány száz magyar élt, most meg 1500-an, ha nem többen. A szászokat kiirtották, helyüket az új urak töltötték be. Iskolánkat bezárták, nem tudom sikerül-e magyar gyermekeknek iskolát teremteni, ugyanis ott az a törvény, hogy ahol 2 román gyermek van, ott román iskolát kell teremteni, a magyarok számára 18 a kötelező, ha nincsen annyi, akkor román iskolába kell járniuk. Magam is szomorúan átéltem Kóboron /Fogaras megye/ az „elnémult harangokat”. A lelkész gyermekkori barátom és az istentiszteleten rajta kívül még ott volt a harangozó, de más senki. Az elhagyott házakat főként a vidék cigánysága foglalta el, igaz magyar cigányok voltak és rokonszenvesek. A Főtér egykor macskaköves volt, ma óriási park! Ott voltak a heti vásárok, ami mindig nagy izgalmat váltott ki a gyermekseregben. Egyszer én is nekifogtam, és papírforgókat csináltam, hogy azzal keressek pénzt, de nem nagyon fogytak. A mai magyarok közül az unitárius pappal váltunk néha levelet. Megjelenik Édesapám emlékezése, amelyben bőven beszámol kőhalmi életünkről is!
A szeretett szülőváros, Kőhalom iránti ragaszkodás tűnik fel utolsó levelében is. „Izgatottan várom hazamenetelemet, ami egyúttal búcsút jelent gyermekkoromtól, hiszen elmegyek Kőhalomra és Száldobosra is. Nekem Erdély az otthonom, idekint csak lakozok.”
https://www.3szek.ro/load/cikk/128955/laszlo-gyula-kohalmi-szulohazarol
Ez a hazamenetel már nem valósulhatott meg. A 89. életévében járó idős tudós Székelyföldre indult. Nagyváradon, Szent László városában szállt meg. 1998. június 17-én szállásán találták meg, útra készen, de már örökre elszenderülve.