„A lombhulláskor vigaszunkra / Eljön a víg szüret megint, / Lesz már, ami fölmelegítsen, / Ha kissé hűsebb szél legyint. / A szőlőskertek vígan vannak, / Aki most búsul, mind bohó, / Egy jelszavunk legyen szüretkor: / A dáridó, a dáridó.” 

Így köszöntötte Ady Endre Szüret című versében a szőlő érését és szedését, és sorai ismét aktualitást nyernek, hiszen ezúttal meglehetősen korán kezdődött az országban a szüret. A gondos gazdák már kitakarították a pincéket, karbantartották a hordókat – de vajon tudjuk-e, honnan ered a ma ismert szőlő- és borkultúra?

A vallon–magyar kapcsolatok ezeréves múltra tekintenek vissza, az államalapítástól nyomon követhetők.  Az első dinasztikus kapcsolat azonban csak I. Béla (1060-1063) házasságához köthető, aki egy lengyel herceg és egy lotharingiai hercegnő Richéza nevű lányát vette feleségül. Fia, I. Géza (1074-1077) felesége toulouse-i volt. Kálmán (1095-1116) felesége a norman Roger szicíliai gróf lánya, III. Béla király (1172-1196) második felesége VII. Lajos francia király lánya, Capet Margit volt. Ebből is látható, hogy az államalapítás után, a X-XII. század közt mennyire intenzívek a magyar-francia kapcsolatok. 

A vallon–magyar kapcsolatok nem kizárólag dinasztikusak voltak. I. Endre (András) király (1046-1060) trónra kerülését két tény nehezítette: az egyik, hogy a Bizánccal való jó viszony kialakítása mellett, megkísérelje diplomáciai eszközökkel megakadályozni III. Henrik német császár támadását. Endre követeket küldött Henrikhez, aki azonban nem fogadta el a magyar uralkodó ajánlatát és továbbra is tervei között tartotta a Magyarország elleni katonai támadás lehetőségét.

III. Henrik az 1046-os telet Itáliában töltötte, amikor hírt kapott a Rajna vidéki lázadás kitöréséről, amelyet Gebhard, Felső-lotharingiai herceg és Baldwin flandriai gróf robbantott ki ellene. III. Henrik 1047 tavaszán Itáliából hazatérni kényszerült, s ezzel Endre nemcsak időt nyert egy esetleges katonai összecsapásra történő felkészülésre, hanem lehetőséget is a magyar egyház újjászervezésére. Idehaza ugyanis 1046 nyarán kitört a Vata-féle felkelés: a Tiszántúlon fellázadtak Orseolo Péter uralma ellen. A felkelők Péter idegen hívei mellett az adószedőket és a papokat (azaz az állami hatalom és a kereszténység képviselőit) is legyilkolták. A fiatal magyar egyház főpapok nélkül maradt. Mivel Péter időszakában a német és olasz hittérítők ellen mérhetetlen ellenszenv alakult ki, ezért többé már nem számíthattak ezeknek a nemzeteknek a papjaira. 

Baldwin és Gebhard 1047 tavaszán felégette Verdun városát, ahol a dóm és a káptalan is leégett, 24 kanonok pedig fedél nélkül maradt. Ilyen körülmények közt találtak kapcsolatot Wazo liège-i püspökkel (1042-1048), akiről feljegyezték, hogy neve ismert lett Pannóniában, és később azt írták róla, hogy az ő idejében vándoroltak ki a liège-i városlakók Magyarországra, Eger mellé.

Ezek a vallonok magukkal hozták kézműves és földműves kultúrájukat, amelyet hamar elterjesztettek az egri püspökség dombos-lankás vidékein, köztük az Egri völgyben. 

A szőlőkultúra persze addig sem volt ismeretlen, hiszen a honfoglaló magyarok ismerték a szőlő telepítését és feldolgozását (bolgár-török eredetű szavunk a szőlő és a bor is). A Dunántúlon, az egykori Pannónia területén a római kori szőlőtermelés hagyományai tovább éltek. A szőlő művelésében ebben az időben a ligetes mód terjedt el, vagyis lugasokban futtatták fel a növényt. A középkorban gyakorolt újfajta művelési mód, amely nagyfokú termelékenységet eredményezett – így a bor az egyik legfontosabb kiviteli termékké vált – már a latinus népekhez köthető. Biharban, a Hegyalján, a Szerémségben, az Egri völgyben és Esztergom környékén – tehát a legismertebb latinus településeken –, ugyanazt a művelési módot találjuk, mint amely a dél-franciaországi szőlőkultúrára jellemző.

Az egyik legfontosabb összefüggés a vallonok által alapított települések földrajzi elhelyezkedése, valamint a szőlő- és bortermelő vidékek kialakulása közt fedezhető fel. Tokaj-Hegyalja (Olaszliszka, Bodrogolaszi), Egri völgy, Szepesség, Esztergom, Székesfehérvár környékének borkultúrája ma is ismert. Tálya mellett az Olasz, Olaszi elnevezésű települések nagy száma jellemzi ezeket a bortermelő területeket. A vallon megtelepedésre utaló településnevek valamennyi esetben püspöki központok körül jellemzőek, vagyis feltételezhető, hogy az általuk termelt jó minőségű bor fontos szerepet játszott a klérus ellátásában. 

A tatárjárás után a szőlőművelőkre nagy feladat várt. Rogerius püspök szerint a „tatárok lovainak patái a szőlőtőkéket is kitaposták.” Északkelet-Magyarország szőlőterületei épp a vallon betelepülés és a tatár betörések időszakában kezdtek tehát először felértékelődni. A védett déli, délnyugati lejtőkön kialakított irtvány szőlők a kis jégkorszaknak nevezett időjárás-változás, a hőmérsékletesés következtében visszahúzódó szőlőtermesztés északi határához közel kerültek, így a jó minőséget termő védett dél-délnyugati dombok egyre értékesebbek lettek. Az erdőirtások helyén az új telepítésű szőlőkből pedig hamarosan dézsmát szedhetett a földesúr, köztük az egri püspök is. 

A honfoglaló magyarok a fára felfuttató lugasművelést gyakorolták. A nyugat-európai gyakorlat azonban alacsony tőkeművelésű volt, amely fokozatosan teret nyert a lugasművelés rovására. A talaj közelsége a hőgazdálkodás szempontjából kedvezőbb, így a fürtök beérését biztosító, jobb és magasabb cukorfokot jelentő alacsony tőkeművelés jobb minőségű mustokat eredményezett. Mindez, valamint a természetes töppedés, majd az aszúsodás a piaclehetőségek bővülését jelentette. 

A nyugati telepesek magukkal hozták a baltás metszőkést is, amely fokozatosan kiszorította a lugasműveléshez használt balta nélkülieket. A kétsarkos baltás metszőkések egyik változata valószínűleg francia eredetű és már az Árpád-korban megjelent a vallon telepesekkel. Ezzel együtt terjedt el a rendszeres és mély talajművelés. A vallonok közvetítésével a középkorra jellemző csapott vállú, nehéz, nagy kapák és kétágú villakapák kerültek a gazdaságokba. A kétágúval mélyen meglazított területre a téli csapadék jobban beszivárgott és a meredek hegyoldalakról a víz nem tudott hirtelen lefolyni.

Ugyancsak francia hatás a lábszárára erősített kézi eszközök, kések, kapatisztítók hordása. Ez a gyakorlat a gépiesítés kezdetéig fennmaradt a térségben.

A fahordók elterjedése forradalmasította a bor tárolását és szállítását. A korábban használt bőrtömlőket felváltotta a fából készült hordó, melynek elkészítéséhez a Vallóniából eredő vonókést használták, a német területen meghonosodott erdei szekercével szemben. Ennek a kiteljesedő bortermelésnek és borkereskedelemnek a gyakorlatában születhetett meg a ráspia készítése. A dongás faedények, kádak, abroncsos hordók, valamint a bor pincében történő érlelése és gondos középkori pinceműveletei, borkezelései (mint a rendszeres fejtés, töltögetés, hordók tisztán tartása) szintén vallon örökség. 

Az Egri völgy első nagy középkori pincéinek építését is a vallonokhoz kötik. A francia krónikák szerint a kolostorokban a szerzetesek már a XIII. századtól pincékben és fahordókban tárolták boraikat. Emiatt valószínű, hogy a bor hordóban és pincében való tárolása épp e latinus telepesek közvetítésével kerülhetett Magyarországra, így az Egri völgybe is. A legrégebbiek a középkori egyházi tizedet adó területek tároló dézsmapincéi lehettek, amelyek a tájra jellemzően könnyen faragható, puha kőzetbe, tufába vágott paraszti lyukpincéknél jóval nagyobbak és terjedelmesebbek voltak. A pincék nem voltak adókötelesek, legfeljebb a készítésükhöz kellett engedélyt kérni.