Százhetvenöt esztendővel ezelőtt, 1848 nyarának végére az első felelős magyar kormány nehéz helyzetbe került. Nem tudta rendezni a horvát–magyar viszonyt annak ellenére, hogy engedményekre is hajlandó volt, és Bécs közbenjárását kérte. Nem állt rendelkezésére elegendő reguláris katonaság a rác lázadás megfékezésére, ezért elhúzódó délvidéki „kis háborúra” lehetett számítani.

Miután gróf Joseph Radetzky tábornagy itáliai győzelmei révén Bécs megerősödött, a báni méltóságából felfüggesztett, majd visszahelyezett báró buzimi Josip Jelačić altábornagy horvát mozgalmának támogatásával akarta rendezni a magyar kérdést: elérkezettnek látta az időt arra, hogy egyoldalúan visszavonja az áprilisi törvényeket, méghozzá a horvát szuronyok segítségével.

A horvátok – magyarországi támadásuk nyitányaként – augusztus 31-én bevonultak Fiume és Buccari városokba, így Jelačićot nem véletlenül nevezte „a birodalom utolsó reményének” Zsófia főhercegnő. Petőfi Sándor A vén zászlótartó című költeményében azonban másként örökítette meg személyét: „Fut Bécs felé Jellasics, a gyáva”. 

Hadvezéri ambíciói az egeket ostromolták, de nem sok győzelmi babért aratott. Politikai síkon annál több eredményt tudott elérni, s amíg mi, magyarok az ellenséget látjuk személyében, a horvátok nemzeti hősükként tisztelik. 

A költői vénával is rendelkező Jelačić bánt Horvátországban a „haza megmentőjeként” tartották számon és 1849 után számos császári és külföldi katonai kitüntetésben részesült, 1854-ben grófi címet kapott, emellett ezredtulajdonosságot is elnyert. 1866-ban tiszteletére lovas szobrot állítottak Zágrábban, amelynek kirántott szablyája fenyegetően mutatott Magyarország felé. A kommunista időszakban a szobrot eltűntették, de 1990-ben újra felállították, – s Magyarország baráti gesztusának köszönhetően, amelyet Horvátország függetlenségi háborújában tanúsított – a szobrot megfordították, így a bán szablyája Szerbia felé mutat.

A magyar–horvát viszony már 1848 előtt sem volt felhőtlen, a konfliktus politikai, vallási és nemzeti eredetű volt. A horvátok javát az illírizmus eszméje hatotta át, amely szerint a délszlávok alkotják az ókorból származó illír nemzetet és a pánszlávizmus horvát megfelelője volt. Ezen idea nem tetszett a magyar közvéleménynek, amely a szláv tengerben bekövetkező nemzethaláltól rettegett, míg a horvátok azt nehezményezték, hogy a magyar nyelv használatát a törvényhozás és a közigazgatás minél nagyobb területére akarták kiterjeszteni. Horvátország katolikus lakosságú volt, s nem pártolta a többi keresztény vallás egyenlősítését. A reformországgyűlések alkalmával a horvát követek rendre a konzervatív kormányzatot támogatták, s a kinevezett tisztviselők a túrmezei (turopoljei) magyar érzelmű, nemesi községek politikai joggyakorlását akadályozták. 1848 tavaszától a horvát liberálisok egyre hangosabban követelték a Háromegy Királyság létrehozását Horvátország, Szlavónia, Dalmácia, a Magyar Tengermellék, a horvát és szlavón határőrvidék egyesítése révén, valamint azt, hogy a magyar hatóságokkal horvát nyelven történjen a hivatali érintkezés.

A bécsi és a pesti forradalmak következtében felértékelődött a báni méltóság szerepe, amely 1845 óta betöltetlen volt, csupán báni helytartó működött várallyai Haulik György zágrábi püspök személyében. Báró Josip Jelačić ezredest, a glinai 10. (első báni) határőr-gyalogezred parancsnokát báró Franz Kulmer von Rosenpichl und Hohenstein javasolta a katonai és politikai szempontból is fontos tisztségre. Ez ügyben a bécsi udvarnak sietve kellett lépnie, lehetőleg még a magyar kormány kinevezése előtt beiktatni az új bánt. Maga gróf Franz Anton von Kolowrat-Liebsteinsky osztrák miniszterelnök is pártolta egy erélyes, népszerű, feltétlen dinasztiahű személy kinevezését, ezért is terjesztette fel Jelačićot. Kinevezését az Udvari Haditanács és a Magyar Kamarilla is támogatta, a sürgősséget pedig az is indokolta, hogy a birodalmi kormányzat meg akarta őrizni a befolyását a katonai szempontból fontos határőrvidéken, és megakadályozni a forradalmi mozgalom átterjedését. A vezérőrnaggyá előléptetett Jelačićot március 23-án kinevezték horvát bánná, megkapta a horvátországi főhadparancsnokságot, majd hamarosan altábornaggyá avanzsált. 

A horvát főnemesi családból származó Jelačić a bécsi Theresianumot elvégezve lépett katonai pályára, s 1841-től az 1. báni határőrezred állományában szolgált alezredesként, majd ezredesként. Személyes varázsa és szervezőkézsége révén már ekkortájt elnyerte a határőrvidék bizalmát, ám katonai tehetséggel egyáltalán nem rendelkezett, s ezt magyarországi hadműveletei fényesen beigazolták. 

Politikusként is császári-királyi tábornok maradt, s jól tudta, mi kell ahhoz, hogy Horvátország közvéleményét teljesen a magyarok ellen hangolja. Magyarország és Horvátország között minden kapcsolatot megszakított, a magyar tárgyalási ajánlatokat válaszra sem méltatta. A „jóságos uralkodó”, V. Ferdinánd magyar nyomásra június 10-én felfüggesztette őt báni tisztségében, de ezt Jelačić elutasította, mivel úgy vélte, ezt a lépést őfelségétől kikényszerítették. Mindeközben a magyar kormány felajánlotta a perszonáluniót, majd ezen túlmenve Horvátország Magyarországtól való teljes elszakadását. Ezzel szemben Jelačić a bécsi szólamokat átvéve követelte az önálló magyar pénz-, hadügy- és kereskedelemügy felszámolását. Erős Horvátországot óhajtott, horvát főség alatt egyesíteni a birodalom délszláv népeit, hogy a jövőben szláv Ausztria jöjjön létre. Bécs csupán addig korlátozta, amíg külpolitikai helyzete bizonytalan volt, de mihelyst az itáliai hadszíntéren rendeződött helyzete, Jelačić magyarellenes ténykedését a továbbiakban nem akadályozta. Szeptember 4-én az uralkodó hivatkozva Jelačić hűségére, visszavonta felfüggesztését, s kijelentette: „hogy azon állásban, melyre bizalmam emelte, az egyetemes monarchia javára, a magyar korona épségének fentartására s a magyar mellékországok viszonyainak jótékony kifejlődésére müködend”¹ – vagyis Bécs elérkezettnek látta az időt arra, hogy az április törvények egyoldalú visszavonását kieszközölje, nem riadván vissza a fegyveres erőszak alkalmazásától.

Szeptember 11-én Jelačić három hadosztályból álló, majd 50 ezer fős hadtestével átkelt a Dráván a Muraközbe azzal a céllal, hogy a rend helyreállítójaként vonuljon be Pest-Budára. A báni sereg magas létszáma az Udvari Haditanács közvetlen alárendeltségébe tartozó Katonai Határőrvidéknek, illetve Jelačić szervezőkészségének volt köszönhető, s Bécs aknamunkájának hatására a két székely határőr-gyalogezred és a Székely-huszárezred kivételével mind ellenünk fordult. A császári oldalon álló határőr (granicsár) alakulatok jelentős erőt képviseltek, állományukból a szabadságharc idején 91 zászlóaljat szerveztek, ezek közül 29 tábori és 62 népfelkelő zászlóalj volt. A horvátok erejének döntő hányadát a területükön szervezett határőr-gyalogezredek (amelyek szerezsán különítményekkel és tüzérséggel is rendelkeztek), illetve újonnan felállított zászlóaljai – összesen 28 – jelentették. A határőr-gyalogezredek kiegészítési területéről népfelkelő-zászlóaljakat és a vármegyék területéről népfelkelést szerveztek, de ezeket csak megfigyelésre és őrzésre lehetett használni, mivel „nyílt csatasíkon megvívandó ütközetre kevésbé alkalmasak”.

Tüzérségét a határőrök adták, lovasságát zágrábi pandúrok, akikből a báni, más néven banderiális huszárezredet állította fel. Ezen ezred nem nagy harcértékkel bírt, a napóleoni háborúkból származó uniformisokat kaptak és lóanyaguk sem volt első osztályú. Jelačić egyik tisztje macskákhoz hasonlította a báni huszárokat, mivel foggal-körömmel kapaszkodtak nyergükbe és lovaik sörényébe, nehogy leessenek azokról. A magyar közvélemény és a honvédek csak Jézusmária-huszároknak hívta őket, mert akárhány alkalommal mérték össze szablyáikat a magyar huszárokkal, minden alkalommal Jézus-Mária kiáltásokkal futamodtak meg előlük. Degré Alajos visszaemlékezéseiben viszont egy másik okot is leírt. Történt, hogy amikor a császáriak Pest-Budára bevonultak, közöttük meneteltek a horvátok. „Mikor az ácsorgó asszonyok s gyerekek a Jellačić-huszárokat hitvány gebéiken két-három rétben meggörnyedve látták, felkiáltottak: – Jézus Mária! Hát ezek is huszárok?”²

Pontos létszámadatok nem ismeretesek, de a horvátok a szabadságharc alatt körülbelül 100 ezer fővel gyarapíthatták a császári hadsereg erejét.

A horvátok császári zászlók alatt törtek be Magyarországra, így Jelačić már támadásának kezdetén világossá tette, hogy nem a horvát–magyar viszályt kívánja rendezni. Ezen jelzést megértették a magyar földön lévő, nem magyar kiegészítésű császári alakulatok, és csatlakoztak seregéhez. A horvát seregnek csak a létszáma volt jelentős, harcértéke annál alacsonyabb, mivel a mozgósított erők kaszával-lándzsával felszerelt, második-harmadik vonalbeliekből állottak, akik magyar földön rabolni és fosztogatni kezdtek. „A hadsereg valódi rablócsorda – írta egy császári tiszt hitvesének –, lopnak, rabolnak rettenetesen, daczára annak, hogy semmijök sem hiányzik; az urodalmi tiszteket kifosztogatják, a szőlőket elpusztitják, a bort kiengedik.”³ Batthyány felhívása ezért is talált nagy visszhangra, amikor a Dunántúlon népfelkelést hirdetett, így Jelačić és hátországa között az összeköttetés hamarosan megszakadt. 

A magyar főerővel Pákozd–Sukoró térségében ütközött meg a bán, s addigi előrenyomulása szeptember 29-én végképp elakadt. A horvát határőrök és népfelkelők Pákozdnál alaposan levizsgáztak, ahol a sebtében szervezett honvédcsapatok sikerrel állták útjukat. A centrumban támadó határőrzászlóaljakat és lovasságot a magyar tüzérség állította meg, kis híján Jelačić is otthagyta a fogát. Pákozdra hátráló alakulatait megpróbálta rendezni, de egyik népfelkelő-zászlóalja feltört egy birkahodályt és hajtóvadászatot indított az onnan kiszabaduló jószágok után. A katonai fegyelem ilyetén bomlása számos halottat és sebesültet eredményezett. Szeptember 30-án a bán fegyverszünetet kért – mivel előtte is nyilvánvalóvá vált, serege felbomlik, ha Székesfehérvár környékén marad –, amit arra akarta felhasználni, hogy seregével Győr érintésével kifusson az ország területéről. Közben súlyos veszteség érte, mivel a Szlavónia felől betört, hozzá csatlakozni kívánó Karl Roth vezérőrnagy hadosztálya kelepcébe került és Ozoránál letette a fegyvert. Ennek is volt köszönhető, hogy az eszéki erőd magyar kézen maradt. A bán egyik jelentése világosan mutatta csapatai hadrafoghatóságának csekély mértékét: „48.000 horvát és szlavón követte felhívásomat, s lépte át a Drávát múlt hó 11-én, és nyomult Székesfehérvárig (…) Ekkor azonban sokasodtak a nehézségek; a valamennyi hatóság által elhagyott föld nem volt képes megfelelő ellátást nyújtani, elmondhatatlan fáradságba került a népfelkelők amúgy is szabados, csupán kevés tiszttel ellátott tömegeit a legvadabb kihágásoktól visszatartani, és a hadműveletekhez szükséges mozgékonyságot megbénította; a tábori járművek, a lovasság a megfelelő kaliberű tüzérség hiánya, miután ennek legnagyobb része csupán 3 fontos lövegekből állott (…)” ⁴

A Bécs előterébe hátrált Jelačić – miután egy 14 ezer főből álló különítményt hazairányított Horvátország biztosítására – csatlakozott a herceg Alfred zu Windisch-Grätz tábornagy alatt gyülekező császári fősereghez és részt vett a bécsi forradalom leverésében. A parancsnoksága alatt álló császári-királyi I. hadtest katonái Bécs Landstrasse, Erdberg és Weissberger nevű külvárosait tisztították meg a forradalmároktól. Schwechatnál a bán hadteste megállította a magyarok előrenyomulását. 

A Bécs alatt újjászervezett császári seregek december 14-én indították meg támadásukat Magyarország ellen. A császári főseregbe beosztott I. hadtest Ottinger-lovasdandára december 28-án Bábolnánál küzdött, két nappal később a móri ütközetben Jelačić súlyos vereséget mért bonyhádi Perczel Mór vezérőrnagy honvédeire. A magyar fővárosok elestét megelőzően, 1849. január 3-án Görgei Artúr tábornok hadteste Tétény mellett vívott sikeres utóvédharcokat a bán hadtestének részeivel, mielőtt a császári főerők birtokba vették Pestet és Budát. A császári-királyi I. hadtest Ottinger-lovasdandára egészen Szolnokig nyomult, ahonnan január 22-én sikerrel űzte el a Perczel vezette Központi Mozgó Sereg, két nap múlva Cegléd mellett is hátrálásra kényszerítették a császári lovasdandárt, amely Albertiig hátrált. A további magyar előrenyomulásból nem lett semmi, mivel Perczel sértettségében lemondott, az új fővezér, gróf Henryk Dembiński altábornagy pedig kiüríttette Szolnokot és a Tiszántúlra hátrált. A március 5-i szolnoki ütközetben Damjanich János, vécsei és hajnácskői Vécsey Károly vezérőrnagyok hadosztályai végleg kiűzték a hídfőből a Jelačić hadtestéhez tartozó Ottinger- és Karger-dandárokat. Ekkor került a Tisza valamennyi átkelőhelye magyar kézbe, így a honvédsereg magához ragadhatta a kezdeményezést, ráadásul elégtelen hírszerzése révén Windisch-Grätz a magyar főerő hollétét tekintve a sötétben tapogatózott, ezért erejét szétforgácsolta a fővárosok előterében. 

A hatvani ütközet során a magyar VII. hadtest még teljes bizonytalanságban tartotta a császári hadvezetést, hiszen az nem sejtette, hogy a magyar zöm a Jászságon és a Tápióságon keresztül hajt végre oldalazó menetet, hogy Gödöllő alatt kerítse be a császári erőket. Tápióbicskénél Klapka György vezérőrnagy könnyelműségével majdnem leleplezte szándékaikat, amikor kellő felderítés hiányában küldte be elővéd dandárját a Tápió melletti faluba. A Cegléd felől visszavonuló, császári I. hadtest utóvédjét alkotó Rastić-dandár határőrei kelepcébe csalták a magyar elővédet, amely pánikba esett. Klapka, hogy hadtestének felbomlását megakadályozza, lovasságát rendelte előre. Ekkor került sor arra a nevezetes párbajra, amelyet Jókai is megörökített A kőszívű ember fiai című regényében. A szembenálló felek két, legrosszabb hírű alakulata, a báni és a Császár-huszárok kerültek szembe egymással. A báni huszárok őrnagya, báró Hermann Riedesel zu Eisenach ekkor intett oda szablyájával a vele szemben álló színi Sebő Alajos alezredesnek, aki „az egész osztrák ármádiában óriási erejéről és a kard-vívásban jártasságáról híres Riedeselt felismervén, a párbajra kihívást csakis abból a szeméremből fogadta el, nehogy huszárjai szemében kissebbséget szenvedjen.”⁵ Nincs mit szépíteni rajta, Klapka vereséget szenvedett, s a magyar fegyverek győzelmét az időközben beérkező III. hadtest vívta ki. Isaszegnél a bán csapatai ismét vereséget szenvedtek, ahonnan Buda alá húzódtak vissza, s a hadműveletek rosszabbra fordulásával, az immáron táborszernaggyá előléptetett, és rövid ideig fővezéri szerepet játszó Jelačić engedélyt kapott arra, hogy hadtestével – a budai várőrség megerősítését követően – a Duna jobb partján vonuljon le a Délvidék felé. Levonulásával a délvidéki rác és császári erők helyzete megszilárdult, de a bánt – eltekintve a kátyi ütközettől – továbbra sem kísérte hadiszerencse, július 14-én a kishegyesi ütközetben a honvédektől vereséget szenvedett. Ezt követően hadtestének már nem volt befolyása az események további menetére. 

A magyar szabadságharc idején Bécs sikerrel alkalmazta a „divide et impera” elvet, mivel nemzetiségeinket, a szerbeket, horvátokat, románokat és szlovákokat ellenünk uszította. Jelačić Horvátország, Szlavónia és Dalmácia kormányzójaként és katonai főparancsnokaként vett részt vett a Habsburg-restaurációban, miközben kitüntetések és címek sorát kapta meg, népe pedig azt kapta jutalmul, amit mi büntetésül.

A horvátok között azonban voltak olyanok, akiket szívük a magyar oldalra húzott. Ilyen volt Knezić Károly honvéd tábornok, aki Aradon, 1849. október 6-án életével fizetett, amiért a magyar ügy mellé állt.