Az erdélyi sereg felvonulásának hírére a lengyel had feloldotta a krakkói ostromzárat s elvonult a város alól. Rákóczi pedig 1657. február 7-án egyesült Sztríj városánál a 20 ezer főre becsülhető kozák és 4-6 ezer fős havaslaföldi-moldvai különítménnyel. 

A kárpáti átkelés után a hadjárat sokáig inkább diadalmenetnek tűnt, mint valódi háborúnak az erdélyiek szemében, hisz a veszteségek minimálisak voltak. A máramarosi határhoz közel eső, helyőrséggel rendelkező nagyobb városokat, Lemberget, Sambort és Przemyślt megsarcolták, de kezdetben formális ostromokra nem került sor. A fejedelem beérte ezen városok megfélemlítésével és semlegességi nyilatkozatával, amelyeket úgyis a saját osztályrészének tudott.

Kissé furcsának tűnhet, hogy a sebbel-lobbal történő kárpáti átkelés után egy lengyel kutató számítása szerint az erdélyi seregnek még 59 napjába telt eljutni Krakkóig, s e napok több mint felét, 31-et, táborozással töltötték! Lehet ugyan azzal magyarázni ezt a hosszadalmas felvonulást, hogy az első hadicélt, Krakkó felmentését már pusztán a megjelenésük elérte, hogy a fejedelem egy rövid időre megbetegedett Sztríj alatt, hogy be kellett várniuk a szövetséges kozákokat, hogy a térség városainak behódoltatása időigényes volt, hogy közben az erdélyi hadaknak több folyón is át kellett kelniük, így a Dnyeszteren, a San folyón, a Wisłokon, a Dunajecen és a Visztulán is. 

Mégis úgy tűnik, hogy a fejedelem ekkor még igyekezett érkezése magyarázatát kiáltvány formájában tudatni a lengyelekkel. Ebben „protektorukként” békét és megnyugvást ígért az egyedül maradt, segítséget kérő, koronát ajánló nemzethez. A fejedelem kiáltványát hirdetőket azonban felakasztották, s a várt csatlakozás helyett Rákóczi csupán egy „ellenajánlatot” kapott a lengyel mágnásoktól: a hadjárat leállítása fejében „mindössze” 44 ezer aranyért felkínálták neki az 1400-as évek óta lengyel zálogban lévő magyarországi Szepességet, Lubló várát és a krakkói vajdaságot.

1657. február 24-én azután III. Ferdinánd képviseletében megérkezett Rákóczi táborába a „békeközvetítő” Szelepcsényi György nyitrai püspök és magyar kancellár is, a fejedelem unokatestvére, Rákóczi László, Homonnai György, Révai Dániel, Barkóczi István, Fejérpataky Kristóf kíséretében Rákóczi előzetesen ugyanis azt híresztelte a Magyar Királyságban és Bécsben is, hogy maguknak a lengyelek hívására indult Lengyelországba – ám ez az állítás most már tarthatatlanná vált. A követség ugyanis tudomására hozta III. Ferdinánd és János Kázmér 1656. december 1-jén megkötött segítségnyújtási szerződését is, amelyről a fejedelem kijelentette, hogy ha tud róla, nem indult volna el hadával, s ismételten biztosította a császárt és magyar királyt arról, hogy vállalkozása nem ellene irányul.

Szelepcsényinek azonban volt egy fontosabb, titkos küldetése is: mindent meg kellett tennie annak érdekében, hogy fejedelem potenciális lengyel támogatóit leválassza Rákócziról. Ezért a fejedelem táborába vezető úton előbb tett egy „kis kitérőt”: Łańcuton felkereste Lubomirski koronahetmant is, akit sikerült meggyőznie, hogy a Rzeczpospolita és a Habsburg Monarchia szövetsége nem fenyegeti az érdekeit, sőt bízhat III. Ferdinánd császár és a cár segítségében, míg Rákóczitól valójában nem várhat semmit. 

A kancellár igen ügyes diplomatának bizonyult a fejedelemmel folytatott tárgyalásokon is: elérte, hogy Rákóczi elhalassza március 2-ára tervezett krakkói bevonulását. És ha már ott volt, hát informálódott is egy kicsit: „az fejedelemnek […] sok népe vagyon, akarnám ugyan hogy annyi puskájok volna az ütközethez, az mennyi szájok az ételhez. Az kozák is sok, de ha az megrakoszik, csak elmegyen vele […] ennek az sok gyülevész hadnak semmi jó előmenetelét nem remélhetem.”¹ Az időközben kalocsai érsekké kinevezett Szelepcsényi utóbb okkal gondolt vissza elégedetten küldetésére: „Valóban, édes nagyságos uram – írta Lippay érseknek –, csuda világ ez, nincs itt, kinek higyjen az ember, mindazáltal Istennek nagy hála, meg győztük az ördögöt.”²

Rákóczi így csak március végére érkezett Krakkó alá, ahol 28-án ünnepélyes keretek között átvette a város kulcsait a svéd helyőrség parancsnokától, Paul Würtztől. „Bemenvén Rákóczi fejedelem Krakkóban, nagy solemnitással excipiáltatott [kivételes ünnepléssel], és midőn a krakkói várban az király házainak piacán le akart a lováról szállani, az egész krakkói tanács láttára hanyattá esett (az mint hallottam, mert magam akkor ott nem voltam). Süvegében lévő aranytoll kettétörött. Nagy jel volt jövendő szerencsétlenségire.”³ – írta később Petrityevity Horváth Kozma. A baljós előjel azonban egyelőre nem szegte kedvét senkinek: az erdélyiekkel tartó svéd követ és a város svéd parancsnoka is azt remélte, hogy a fejedelem nyomban üldözőbe veszi a város alól elhátráló Lubomriski koronahetmant, ám ismét nem a várt lépések következtek. Kármán Gábor szerint ugyanis „a fejedelem még mindig nem akarta feladni a fikciót, amely szerint személye politikai megoldást jelenthetne a Rzeczpospolita [a lengyel nemesi közársaság] válságára – ennek esélyeit viszont egy, nyíltan a lengyel korona főméltóságai ellen irányuló támadó hadmozdulat erőteljesen rontotta volna.”⁴

II. Rákóczi György történetéről bővebben B. Szabó János: Erdély tragédiája, 1657–1660. Budapest, 2019.